[út] Zarautz - Deba

Minden nap jól indul. Kis reggeli után még alig sajgó lábakkal végigvágtázod az első 4-5 kilométert, aztán jönnek a meglepetések.

A mai téma az eltévedés. Háromszor vesztettem el a jelzést, és ennek megfelelően igazán jó tanácsot nem tudok adni, csak egyet: Ne tévedjetek el! Mivel a többiektől nem hallok hasonlókat, valószínű velem lehet a baj. Amikor hallásvizsgálaton voltam, azt mondta a doktornéni: „Magának tökéletes a hallása, nem lehet, hogy a szövegértését azért érzi rossznak, mert nem figyel oda, amikor mások beszélnek?”. Mondjuk, amikor már szinte hunyorítva koncentrálok arra, mit mond a másik, és mégsem értem, akkor nem tudom, mivel van a baj...

Az eltévedéssel több probléma van. Egyrészt extra kilométereket tesz a lábba (ma kb. ötöt), amit a szervezet szépen eltesz az emlékkönyvébe, és másnap elérzékenyülve lapozgatva kérdezi tőled: „Emlékszel?”. És te szádat összeszorítva mondod magadban: „Igen, kedves vagy, hogy emlékeztetsz rá.”

Ha eltévedtek, semmi esetre se vegyétek elő az útikönyvet, hogy hátha segít! A könyv amúgy is kicsit a begyemben van, mindjárt leírom miért. Ha eltévedtek, a következőket javaslom:

• Kérdezzetek! Mindegy milyen nyelven, mindegy kitől. Ha már a caminót emlegetitek, ha már a következő város nevét mondogatjátok, segíteni fognak.


• Ha nincs kitől kérdezni, forduljatok vissza, és menjetek addig, amíg úgy emlékeztek, hogy az utolsó jelzést láttátok!


• Ha útközben valahol láttatok térképes táblát, addig. Jellemzően ezeken feltüntetik a zarándokutat is.


• Ha városban vagytok, menjetek a turisztikai információs irodához, ott valószínűleg térkép is van, de gyakran az út is arra vezet. Kérdezni szinte biztos lesz kitől, legrosszabb esetben.

Városban a legkönnyebb elveszteni a jelzést, és a kivezető leírások is szarok néha. De Bizkaiában mindig vannak segítőkész emberek.

Másrészt, megfigyeltem, hogy az ember nem téved el vízszintes szakaszon. Csak emelkedőn vagy lejtőn. Az emelkedő a legrosszabb, mert, amikor baktatsz visszafelé, az jár a fejedben, hogy ha mégis ez a helyes út, akkor mehetsz megint fölfelé. De nálam ez ritka, ha eltévedek, akkor rendesen.


Zumaia fogvatart, a tovább után...

Zumaiába (Zumaya) érve (szombaton) szintén belefutottam egy korrekt tütetésbe, a téma a szokásos. És utána keveregtem 1-2 órát. Mire megtaláltam a jelzést, és odaértem a bolthoz, éppen bezárt az is sziesztaidőre, mentem inkább tovább, akkor már nagyon elegem volt a városból.

Az útikönyvvel meg valahogy nem tudok zöld ágra vergődni. Alapvetően az a bajom, hogy nem használ utcaneveket a városokban. Menj ötven métert erre, fordulj jobbra, háromszáz méter után balra egyenesen az ilyen-olyan háznál, utána a lépcsőkön fel. Elég egyszer mellémenni, és a világ másik végén veszed észre, hogy hopp, nincsenek nyilak. Térképpel pedig egy pillanat alatt megtalálnám az utolsó utcanevet.

Aztán, mondjuk azt írja, válasszuk a temetőbe vezető utat (haha, kösz :), körülnézek, és három utat látok, ami a temetőbe megy... Persze néha figyelmetlenül olvasok, aláírom. De a mai csúcs a megérkezésnél volt: a szállás a strandhoz és a vöröskereszthez közel, a város központjában található. Rendben, találok egy 2 km hosszú strandot... És? Egy másik papíron találok egy utcanevet, a térképen az sincs. Az útikönyv írja: ha zárva a szállás, kulcsot kérhetsz a turisztikai irodában, későn pedig a helyi rendőrségen. Hol az iroda? Hol a rendőrség? Kérdezz, de ne engem! Remek.

De kicsit előreszaladtam. A Toki-Alai étteremnél vételeztem vizet (elkezdtem jegyezni, merre vannak kutak, de annyira sok időt vitt el a dolog, hogy rátok bízom, hogy találjatok az út mentén, másrészt nem útikönyvet írok, hanem blogot), és láttam a térképen, hogy a piros sokkal rövidebb úton megy Debába, ráadásul a parton. Nosza. Az utolsó 8 kilométeren már nem volt vizem, annyit másztam föl és le, hogy teljesen kész voltam a végére. Az utolsó 3 km elég szenvedősre sikerült. Meg el is tévedtem, persze.

Az út erre gyakran vezet át tanyákon, néha egy méterre a háztól (és a kutyától), itt épp úgy tévedtem el, hogy azt gondoltam, csak nem megyek be a fészerbe... De, igen, ha arra visz a jelzés.

Az volt a tervem, hogy Debában végre fürdöm a tengerben, ugyan mondták a többiek, hogy hideg, de amilyen idő van, nem hiszem el. Fürödtem én már március végén a Vizcayai-öbölben. De a nyolc órai érkezés ezt a tervet hazavágta, sajnos. A szállás az első igazi zarándokszállás, két három- és egy kétemeletes ággyal. De rendben van (rengeteg cuccal, amit más zarándokok hagytak itt: evőeszköz, mosószer, könyvek, ruhák, bögrék stb.), kellemes a hangulat. A leltár, angol, finn, spanyol, német, francia, egyesült államokbeli, magyar. Egy-egy. Még egyvalaki elférne.

A szomszédos parkban a helyi galíciaiak (galegók, gallegók) rendes éves bulija, nem tudom meddig tartott, de volt egy olyan érzésem, hogy hajnali háromig. A színpadon feldolgozásokat játszott egy helyi banda, egy Desmond Child-os Bon Jovi szám már éppen betenné a kiskaput, vonulnék lefelé a későn érkezőknek kijáró harmadik emeletről, amikor a műsorvezető bemondja: ¡Hasta mañana! Éljen-éljen! Utána még valaki elüvölt egy nótát baszkul (talán a baszk himnuszt?), egy ráadás-szám, és csönd. A felbukkanó horkolásfoszlányok semmik a zenéhez vagy egy ketyegő órához képest.

Zarautz - Deba @ Picasa - (PicLens)