2008. június 6.

[út] Szakaszok

A blog kevéssé praktikus felületét kiegészítendő összeszedem a szakaszokat egy oldalra, kilométer számokkal együtt. Persze eltévedések, kitérők városnézések nélkül lehetnek kicsit kisebbek is az értékek. (Így kimaradnak a gasztro és mai zene postok is...)

Még egy apró megjegyzés: egyáltalán nem terveztem el előre, pontosan hány napig fog tartani, hol fogok aludni, milyen szakaszokat fogok menni. Még két napra előre sem. Soha. Mindig alakult.


De néha rövidítettünk.

Camino de la Costa

Baszkföld

0. nap: Budapest - Párizs - Biarritz - Irún
1. nap: Irún - Hondarribia - Donostia. 37 kilométer
2. nap: Donostia - Zarautz. 26 kilométer
3. nap: Zarautz - Deba. 36 kilométer
4. nap: Deba - Zenarruza. 34 kilométer
5. nap: Zenarruza - Morga. 33 kilométer
6. nap: Morga - Bilbao. 31 kilométer
7. nap: Bilbao - Bilbao. 15 kilométer

Baszkföld gasztro ajánló.

Kantábria

8. nap: Bilbao - Castro Urdiales. ~44 kilométer
9. nap: Castro Urdiales - Guriezo. ~15 kilométer
10. nap: Guriezo - Laredo. 23 kilométer
11. nap: Laredo - Güemes. 33 kilométer
12. nap: Güemes - Santander. 20 kilométer
13. nap: Santander - Santillana del Mar. 35 kilométer
14. nap: Santillana del Mar - Comillas. 23 kilométer

Kantábria gasztro ajánló.

Asztúria

15. nap: Comillas - Colombres. 27 kilométer
16. nap: Colombres - Llanes. 26 kilométer
17. nap: Llanes - San Esteban de Leces. 43 kilométer
18. nap: San Esteban de Leces - La Isla. 14 kilométer
19. nap: La Isla - Valdediós. 32 kilométer
20. nap: Valdediós - Oviedo. 38 kilométer
21. nap: Oviedo

Camino Primitivo

Asztúria

22. nap: Oviedo - Cornellana. 41 kilométer
23. nap: Cornellana - Tineo. 33 kilométer
24. nap: Tineo - Borres. 17 kilométer
25. nap: Borres - Berducedo (a régi kórházak felé). 26 kilométer
26. nap: Berducedo - Castro. 27 kilométer

Asztúria gasztro ajánló.

Galícia

27. nap: Castro - Padrón. 24 kilométer
28. nap: Padrón - Cádabo-Baleira. 26 kilométer
29. nap: Cádabo-Baleira - Lugo. 32 kilométer
30. nap: Lugo - San Román de Retorta. 20 kilométer
31. nap: San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes. 38 kilométer
32. nap: Sobrado dos Monxes - Santa Irene (Camino de la Costa). 35 kilométer
33. nap: Santa Irene - Santiago de Compostela (Camino francés). 25 kilométer
34. nap: Santiago de Compostela

Camino de Muxía y de Fisterra

Galícia

35. nap: Santiago de Compostela - Negreira. 24 kilométer
36. nap: Negreira - Olveiroa. 34 kilométer
37. nap: Olveiroa - Muxía. 30 kilométer
38. nap: Muxía - Fisterra. ~35 kilométer
39. nap: Fisterra - Cee. 20 (12) kilométer
40. nap: Cee - Olveiroa. 21 kilométer
41. nap: Olveiroa - Santiago de Compostela
42. nap: Santiago de Compostela - Barcelona - Budapest

Galícia gasztro ajánló.


Tovább ([út] Szakaszok) >

2008. június 4.

Santiago de Compostela - Barcelona - Budapest

Hajnalban kelek a sajtszagú szobában, fizetek, és kiballagok a buszpályaudvarra, tíz perc sincs az út. Háromnegyed órával kell elvileg megjelennem az indulás előtt (nem vagyok biztos benne, hogy belföldi úton is így van, de ez van a papíromon). A busz 1,80 volt, azt hiszem, negyed óra alatt ért a reptérre, lehet, hogy egy órát aludhattam volna még.

A check-innél hiába köszönök spanyolul, a személyimet látva angolul szól hozzám. Én próbálom meggyőzni, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha spanyolul beszélünk, erre ő is mondja, hogy nahát-nahát. A reptéren egész jópofa boltok vannak, bort is lehet venni, a csomagfeladás előtt érdemes, persze. Utána is lehet, de akkor a barcelonai átszállásnál kell újraszervezni a pakkot (most 19 kilóra mázsáltak).

Az út simább nem is lehetne, ma már nem tapsolják meg a pilótát, esetleg, ha nagyon rázós a helyzet a leszálláskor. Nem volt az. Kicsit bizonytalankodom, mi is a helyzet, mit kell csinálnom az átszálláskor, de állítva kérdezek, és valóban, ki kell menni, azután ismét check-in, ismét csomagfeladás következik. Az érkezés és indulás között pont annyi idő van, hogy kényelmesen sétálgatva, tíz perccel a beszállás előtt érkezzem a másik kapuhoz. A gépek megbízhatósága és pontossága tényleg lenyűgöző lehet, a nyugatiban a szegedi vonat többet áll forduláskor, mint a budapesti clickair gép. Itt már bőven hallani magyar szót is, természetesen. Én nagyon szeretem a magyar nyelvet, a bonyolultságáért, különlegességéért (igen), tisztázatlan eredetéért, innovatív törekvéseiért, szóval imádom, de bevallom, a beszélt nyelv monotonsága, egyhangúsága ennyi idő után megüti a fülem.

Irány Bukarest! :)


Indulás előtt a katalán nyelvű beköszönéskor a légikísérő kisasszony elmondja, hogy a gép Bukarestbe megy. Egy pillanat alatt átgondolom, hogy mit is fogok csinálni Bukarestben, ha tényleg, de a gépen végigfutó határozott morajlás azért megnyugtat. :) A clickairről egyébként ezen kívül csak jót tudok mondani.

Az út még az előzőnél is simább, Talmácsi utolsó versenyét nézem, olvasgatok, és időnként a levegőbe szagolok, mennyire hatékony a sajtcsomagolásom. Megérkezéskor az esőprognózis kicsit elszomorít. Valaki elárulhatná nekem, miért állják körül az emberek a csomagkiadó szalagot, úgy, hogy nem lehet hozzáférni. Először azt hittem, ez magyar szokás, de nem, a külföldiek is ugyanezt csinálják, legalábbis Budapesten. A kontraszt másfél hónap távollét után azért nem olyan nagy, mint volt máskor, de fura belépni a lakásba, olyan, mintha valami idegen hely lenne. Kell majd azért akklimatizálódnom.

Föltettem a képeket a Panoramióra is, a wikiloc-on ott az összes rögzített track (címkézni, leírni azért még lehetne, a Picasán a képleírások már megvannak). Most már csak a gasztroposztok vannak hátra, de lesznek. Azon túl már csak a rövidfilm vágása következik, de erre már határidőt sem tűzök ki, lesz, ahogy alakul. Jó volt, szép volt ez az 1100 kilométer, de jó volt már visszajönni...


Tovább (Santiago de Compostela - Barcelona - Budapest) >

2008. június 3.

Olveiroa - Santiago de Compostela

A koreai lányok, állítólag hajnali négykor (tulajdonképpen itt a négyre inkább az éjjel illik) kapcsolták föl a villanyt a konyhában, de a portugál srác kizavarta őket. Nem tudom, így volt-e, a lányok még hétkor is ott ücsörögnek a szállás előtt. Mi viszont indulunk. Összefutunk a portugál kollégával, kiderül róla, hogy két éve van úton, Rómát is megjárta, valahogy Franciaországon keresztül jött vissza, és ma van az utolsó napja. Fisterrában várja a családja, ma már otthon alszik. Reggel még elmélkedünk egy sort arról, meddig és hogyan fenntartható a camino, megegyezünk abban, hogy így, ahogy van, nem sokáig. Kis késéssel jön a busz, elbúcsúzunk, és John meg én fölszállunk a sok iskolás közé. Cee-ig olyan tájakon buszozunk, amilyeneken gyalogolni is kedvem lenne. Ceeben pedig meglepetés, portugál zarándokunk is előkerül. Hogy a csomagtartóban utazott, vagy valahol az utastérben, arról megoszlanak a vélemények. Megmutatom neki, hogy merre találja a szállást, hol tud pecsételni (kicsit élüket vesztik a korábban megfogalmazott kritikái). Mi pedig fél kilenckor megyünk tovább Baióba, közvetlen csatlakozással Santiagóba. Itt már több zarándok is fölbukkan, Fisterra felől jönnek. Három órás buszozás után, nem tudom mekkora kerülővel, megtesszük a 60-65 kilométeres távot. Ezt azért talán lehet jobban is.

Az albergue még zárva, és az utolsó napon talán nekem is jár a saját szoba, Peter ajánlott egy hostalt, a La Salle-t, 25 euróért egy ágyas, fürdős, tévés szobával. Befutok kis kevergés után, a recepción elmondom, mit szeretnék. A recepciós lány szeme fölcsillan, mondja, hogy micsoda meglepetés, állandóan csak a külföldiek jönnek, a rengeteg német, francia. Alig találkozott eddig spanyollal. Erre mondom, hogy én is külföldi vagyok. :) Picit megfagy a levegő, de innen azért tovább lehet lendülni viccesen. Nekem már csak emeletes ágyas szoba jut, az 23 euró egy személynek. Nem baj, jó lesz. A földszinten társalgó, WiFi, ingyen internetes szoba. Rendben van az egész.

Találkozások, rohangálás. És készülődés jön.


Kis pihenő után rohanok a piacra, az ismerős kofa nénitől vennék egy kis sajtot (az utolsó zöldséges sor bal szélén találjátok). Elmesélem neki, melyik sajtja is volt az, amelyiket szeretném, és bár látom, hogy nem olyanokat ad, nem vitatkozom. Ezek is szépek. Amikor a negyediket rakná a szatyorba, azért leállítom. Hármat idead 12-ért... Nem tudok hárommal mit kezdeni, 10-ért elviszek kettőt, nincs is nálam több pénz, mondom. Kicsit elgondolkodik, de már nem veszi ki azt, amit beletett, a lelkemre köti, hogy a hiányzó két eurót legközelebb megadom (hiába mondom, honnan jöttem, megbízik bennem, igaza van, én emlékezni fogok), három guriga, összesen vagy másfél kiló sajttal távozom. (Azóta megkóstoltam, nagyon finom a queso del país, és nagyon házikészítésű volt.)

Kicsi a világ, megint összefutottam a városban Peterrel, akkor hát megnéztük megint (én először) a Casa de Manolót, a híres zarándokéttermet. Műanyag szar, elnézést, nem tudok mást mondani. Futószalagon jönnek a pincérek és a kaják (és nem Wasabi értelemben...), még mielőtt befejezed a fogást, már kapod a következőt, a nagy pörgésben elfelejtik néha a rendelésed (a bort külön kell rendelni, a menüben egy kis üveg víz van). A gallego zöldbab ízetlen, a pinchos morunos – tudom, nem helyi kaja, de szeretem, és egész úton kimaradt – nem is hasonlít az igazi pinchitosra. Gyorsétterem ez, akit ez nem zavar, próbálja ki, én mindenesetre szóltam... Nálam a hangulat sem arról szól, hogy tömeg van, és ezért finoman kituszkolnak.

Sziesztaidő után elindulok bevásárolni. Ajándékokat keresgélek, gasztroemlékeket akarok venni. A belváros választéka túlságosan egysíkúnak tűnik, megyek kijjebb. Közben még nagyobb meglepetés ér, találkozom Caritával, őt még Katjánál is régebben láttam, valahol még Baszkföldön. Aztáan beszállókártyát nyomtatok, és rohanok tovább. Végül még Pitu sajtot is sikerül vennem, Galíciában…, Padrón paprikát is viszek egy zacskóval, galíciai alga, fura lekvárok, van ezekből bőven. A borokból is szemezgetek, az újonnan megismert fajtákat viszem, elsősorban. Azért körülnézek, találok-e magyar bort, az Oremus spanyol-magyar tokajiai egészen jó helyen, egészen jó áron. Vörös viszont nincs.

A nagy rohangálás közben összefutok John-nal, de a ma esti találkozás a Gato Negro-ban részemről már elmarad, elfogyott a lendület. A szállóban a repülőútra próbálok letölteni pár néznivalót, és a masszívan büdös sajtok köré próbálok szigetelő kézipoggyászt eszkábálni. A steril gézlapok egészen jó szolgálatot tesznek.

Olveiroa - Santiago de Compostela @ Picasa - (PicLens)



Tovább (Olveiroa - Santiago de Compostela) >

2008. június 2.

[út] Cee - Olveiroa

Hiába mondta tegnap a polgárőr kolléga, hogy csak reggel nyolckor nyitják a kijáratot, a francia trió már negyed nyolckor menetfelszerelésben. Amikor szóvá teszem ezt a kis részletet, félmosollyal, magabiztosan mondja egyikük, hogy napersze, kinyitják ők azt korábban. És így is van, nincs is ezzel semmi baj. Én viszont várom, hogy föltöltődjön a masina (csak reggel vettem észre, hogy van konnektor), aztán boltba indulok, valami reggelit és útravalót vennék. Kilenc is elmúlt, amikor majdnem nekiszaladok egy fotocellás ajtónak, és nem én vagyok az egyetlen, utánam egy perccel az oldalbejáratnál akad fönt valaki. A következő ábécé is csak fél tízkor nyit. Szokatlan élmény látni, hogy az élelmiszerboltok még nincsenek nyitva, a bárok viszont igen. De találok egy másikat, amiben már van esélyem beszerezni a napi gyümölcs-/édesség-/húsadagomat. Először találkozom a paraguayo nevű lapított őszibarackkal.

Elindulok, a domboldalban utánam szól anya és lánya, Santiago felé megyek? Mert akkor ne erre menjek, ez az út visszavisz a városba. Köszönöm, elindulok visszafelé. 15 másodperc után megint utánam kiabálnak, az is. :) Nem akarózott megtalálnom az igazit, alighanem, mert éreztem, hogy emelkedni fog. Hosszan, és jócskán. Korán indultam, a térkép mellett (amin tényleg ott az útvonal, csodás) még egy segítségem van, a szembe jövő zarándokok. Köztük egy japán csapat, már kicsit szétszóródva, nyitottan, mosolyogva, jókedvűen. Ez a szakasz sincs jelölve visszafelé, de a kardinális pontokon azért ott vannak a sárga nyilak. A nap tűz, idefelé Hospitalnál olvastam, hogy Ceeig nincs lehetőség enni, inni, tehát a következő 15-20 kilométeren nem lesz bár. Megyek tehát fölfelé, szemben velem a többiek, de nincsenek sokan. Az utolsóval délután kettőkor találkozom. A terep elég unalmas, kis változatosságot a kis pihenő és kápolna adják, nagyjából félúton, ott egy német lánnyal beszélgetek egy sort. Ahogy sokan mások, ők is szállodai szobát foglaltak Fisterrában, az utat lezárandó „megérdemlem” alapon.

Szóval semmi különös, Hospital előtt egy kis saras szakasz (ahhoz képest, hogy három napja nem esett, mi lehetett itt korábban...), néhány kilométer aszfalt, és az ismerős utolsó kilométerek visszafelé. Szép, nyugodt levezető szakasz lehet ez a másik irányban. Viszont Muxía felé sokkal hatásosabb, ahogy fölbukkan az óceán. Itt már mesziről kéklik.


Az utolsó kutyakaland, és magyarok! Kattints!


Az Olveiroa előtti utolsó buszmegállónál megtalál az egész út legijesztőbb kutyás élménye. Mesziről látom, hogy egy ház kapujában ott táborozik az eb. Figyeljük egymást, és úgy döntök, hogy nem masírozok el előtte, egy elágazás van a ház előtt, inkább kerülök 20 métert, és oldalt megyek el, a ház mellett, gondolom. Így is lesz, de ahogy a kerítés sarkához közeledem, nekem ront a kutya. Olyan lendülettel, és úgy vicsorogva, hörögve, hogy megáll bennem az ütő. Persze, megáll a kutya is, de tőlem másfél méterre, nem többre. Termetre is pont akkora, hogy felé mozogni már nem nagyon van kedvem, ijesztek szóval, de mégis közelít hozzám. Közben rájövök, hogy kezemben a kamera, tényleg azt vizionálom, hogy kameratussal fogok kutyát ütni... Aztán, ahogy fordulnék, tolatnék vissza, hogy mondjam neki, ne legyenek kétségei, vissza fogok jönni érte, eszembe jut, hogy le is filmezhetném. Ekkorra persze az állóháború miatt enyhült a nyomás, éreztem már, hogy ebből sem lesz kutyaharapás. Ahogy emelem a kamerát, ő elkezd hátrafelé sandítani, nem tudom, hogy hallott-e valamit a házból, én nem láttam odabent embert. Mindenesetre egy lépés ide, egy oda, és már szalad is vissza, a posztjára, a felvétel elmarad...

Kettőre érek Olveiroába, lerakom a zsákom a csinos kis sorba, és eszem ágában sincs a tűző napon ücsörögni, megyek az étterembe. Éppen időben, hogy elcsípjem Arguiñanót, amint a Besame mucho-t énekli a tévében, és csinál egy ehető héjú feketekagylót, amit megkóstolnék szívesen. A szállodában a már ismert kapkodás, jönnek a zarándokok, a helyi munkások, az üzletvezető lány meg szaladgál ide-oda, és elnézést kér.

Fél négyre fölballagok, az hospitalera fura gesztussal fogad, de aztán megbeszéljük, hogy megyek visszafelé, az nem kizáró ok... Újabb meglepetés, két napja új szabályok léptek életbe a zarándokok prioritását illetően. Ennek megfelelően esélyem sincs, hogy bekerüljek. A kevés kilométert gyaloglók csak a többiek után, a visszafelé haladók pedig csak du. öt vagy hat után kerülhetnek sorra. Eközben megérkezik John is, ő Muxíából gyalogolt vissza. Különösebben nem érint meg minket az eset, de erre már neki sincs szüksége, úgy dönt, másnap inkább buszozik velem Santiagóba. Ötig eltöltjük az időt a bárban, elmélkedünk, azután fizetünk és lepakolunk a konyhában (az albergue konyhájában). Tusolás után fölmegyünk a fölső bárba, érdeklődni a buszokról (az alsóban nem helyiek dolgoznak), három lehetőségről beszélnek: Nyolc kilométer séta Baíñasba, de nem tudni, mikor és mennyi busz van. Hét kilométer séta reggel, délkeletre A Picotába, onnan nyolckor megy busz. A 3. variáció volt a meggyőző, 7:30-kor indul busz a bár elől Cee-be, onnan meg valahogy eljutunk Santiagóba.

Az étteremben vacsoráztunk, azt mondtam, ha még egyszer gallego leves az első fogás, a másikat választom. De a vegyes salátát csak nem mertem, így hát gallego leves, sült marha lett a vége, házi flannal. Utána hosszú beszélgetős este, a blogdeficit ismét nőtt. A háziasszonyunk a régi ismerettségre való tekintettel minden másra, amit fogyasztottunk, meghívott minket. Közben kiderült, a szálloda árképzése is elég rugalmas, érdemes lehet alkudni. Majdnem elfelejtettem, 6 hét után magyar szót hallottam délután, két kedves lány érkezett, amíg csalódottan várakoztam az albergue előtt. Sokat nem beszéltünk, végül. Az estét megkoronázandó még egy négyfős magyar társaságnak segítettem elrendezni a kártyás fizetős gondjait az étteremben, magyarinvázió volt... („De szépen beszélsz spanyolul.” :P) Aztán még a főnök úr hívott volna meg a tolmácsszolgálatért egy pohár borra, de tudjuk, hol a határ (copyright by Mészi), várt a konyhakő. Ahol már három kolléga aludt csendesen.

Köztük egy portugál srác (végig azt hittem gallegóul beszél, ezek szerint az északi portugált lehet, hogy értem), aki mesélte, hogy délután, amíg várakozott, valaki kidobott egy papírfecnit a mellette levő kukába. Kicsit ránézett, megforgatta, egy Negreira-Olveiroa buszjegy volt. :) Széép.

Cee - Olveiroa @ Picasa - (PicLens)




Tovább ([út] Cee - Olveiroa) >

2008. június 1.

[út] Fisterra - Cee

Igen, a beharangozás szerint ennek a szakasznak Fisterra – Corcubión (San Roque) névre kellene hallgatnia, de nem hallgat. Részletekről később. Az esti pontossághoz hasonlóan reggel is megjelenik hospitalerónk, és vendéglátósan szólva, elkezdi a hátunkra pakolni a székeket, vasárnap, reggel nyolckor ki vagyunk rúgva. Mondanom sem kell, minden üres, halott, csak a szemközti bárban gyülekeznek a zarándokok, de én nem, kicsit ismerkedem a várossal, zsákkal a hátamon. Egészen szép, szomorú időben. Muxíához képest határozott turisztikai lehetőségeket látok, a régi város egészen csinos is lehetne, akár. A tegnapi aszfalt után még nem akarok indulni, messzire nem jutnék, közelre meg minek korán érkezni.

Inkább beülök reggelizni, megint blogírást tervezek, de felbukkan a német srác és a barátnője Negreirából, leülnek hozzánk. Már a hazautat tervezgetik, a buszmenetrendről elég ellentmondásosak az információik, de az látszik, hogy nem egyszerű eljutni a városból sehova. Közvetlen buszok talán nincsenek se Muxíába, se Santiagóba. Azt is mesélik, hogy tegnap láttak valakit, mellig vizesen, el volt vágva a térde, és azt mondta, hogy átkelt a folyón. Volt egy tippem, ki lehetett... Közben a szomszéd asztalnál is összegyűlik a társaság, Zsanett éppen Johnt korholja, amiért már reggel tízkor egy pohár sört rendel. John meg csak vigyorogva bök az asztalunk felé, azon két szép pohár albariño virít. Becsszóra az öregektől láttam Castro Urdialesben, hogy így kell...

Reggeli után ciber kávézó, ott találom az előző esti Die Toten Hosen rajongó tűzgyújtónkat, aki rövid ideig az eltűntek listáját is megjárta. De ezek szerint meglett. Meséli, hogy is tűnt el, közben ismerős arc jelenik meg az ajtóban, Peter. Együtt indulunk ebédelni a Don Percebesbe, ami állítólag egy kiváló tengeri kajás étterem. Jönnek is utánunk a spanyol családok, el is hiszem... Peternek (négy éve) visszatérő vendégként protekciója van, neki akkor is van napi menü, amikor egyáltalán nincs. Például ma. Ismét polipot csipegetünk, másodikként pedig, alighanem párolt tőkehalat kis főtt krumplival, picit megvariálva. Nem esek hanyatt a dologtól, de a sok marha és gallego leves után azért kis öröm. És a desszert: orujo torta. Kicsit a sajttortához hasonlító, törköly ízesítésű hideg tortaszelet. Finom.


Ember a vízben, és Corcubión: köszönöm a „vendéglátást”.

Majd elfelejtettem, Peter ebéd közben seggigérőhajú hippi korszakából mesél az LSD élményeiről. Ezeket még azelőtt élte át, hogy én megszülettem. Riszpekt! :D És kiderül, igen, ő átkelt a folyón. Nem úgy, ahogy én próbáltam, botra támaszkodva, hanem a zsákját kézben tartva, a lépőköveken. Valahol, kicsit félút előtt esett bele a vízbe, akkor vágta el a térdét is. :) Szerencse, hogy nem törte össze jobban magát. Valahogy sikerült talpra állnia a mederben, és a zsákját sem engedte el (ami vízálló belső huzatos), és folyásirány szerint a kövek alatt átgyalogolt a mellig érő vízben. A túlparti kis faluban egy ácsorgó nénike nemzetközileg könnyen értelmezhető gesztusokkal adta tudtára, hogy szerinte Peter nem normális. És valóban, az átkelés után, ahogy mesélte, nem a jóleső „megcsináltam” érzés lett rajta úrrá, hanem az „ott is maradhattam volna”. Megegyezünk, hogy valószínűleg a mederben, de cipőben gyalogolva lett volna egy fokkal könnyebb az átkelés. Nekem is volt egy ilyen érzésem, de nem akartam 18 kilométert csuromvizes cipőben gyalogolni, köszönöm.

Eközben lassan megtelik az étterem, fölszabadítjuk az asztalt, és három körül elindulok Corcubiónba. A többiek szépeket meséltek róla, hajt a kíváncsiság. A várostól egy kilométerre sincs az első, és az egyik legnagyobb fisterrai strand, rövid, egészen rövid hezitálás után már fekszem is a homokban, zenét hallgatok, és élvezem a - kicsit szeles - jó időt. Fürödni most nincs kedvem, négy körül megint úton vagyok.

Ez a szakasz hivatalosan csak egy irányba jelölt, visszafelé már nem vezetnek az érkező zarándokok sem. Egész délelőtt folyamatosan érkeztek Fisterrába, talán, ha néggyel-öttel találkozom, az út elején. Viszont a legjobbkor jöttem rá, hogy ezek a szakaszok a térképemen vannak, a jelzések hiánya miatt nem tévedek el. Egészen az alberguéig. Kicsivel hét előtt megtalálom az albergue nyilát, és követem szűk egy kilométeren keresztül, ránézek a térképemre, valami nem kóser. Corcubión a másik irányban van. Visszafordulok. Kis kevergés után leérek a városba, onnan már látom Ceet, de az ottani albergue nem érdekel, meg is kérdezek valakit, megvan az irány: ismét hátra arc. Útközben egy néni meg is állít, részletesen leírja hol az albergue, belém hasít a felismerés, majdnem egy órája mentem el mellette. De most már mindegy, megnézem.

Nyolc után pár perccel meg is érkezem, alighogy belépek, mellém, elém lép egy korosabb hölgy. Köszönök szépen, mondom kedvesen, mi járatban. A válasz egy kérdés: honnan jöttem? Fisterrából. Erre: nagyon sajnálja, de nem. Kiül az értetlen döbbenet az arcomra, tényleg nem értem: mi nem? Abból az irányból nem. Nem hiszek a fülemnek, 1100 kilométer alatt sehol nem hallottam ilyesmit (nyilván, nem visszafelé mentem, de mások igen). Csatlakozik egy öregúr, és először elkezdi mondani, hogy nem normális, hogy visszafelé megyek, és nem normális, hogy ilyen későn érkezem. Mondom neki, hogy én követem az útikönyveim, azok szerint mindkét irányban bejárható az út, ráadásul szeretném bezárni a háromszöget Olveiroáig. Meg így ebbe nem nagyon mennék bele, mi normális, mi nem az... Erre azt találja mondani: miért nem megyek inkább busszal? Az is nagyon szép. Megintcsak reagálni sem tudok, nem hiszek a fülemnek. Talán kinyögök valami olyasmit, hogy nem akarok busszal menni.

Hogy miért ilyen későn? El is tévedtem, majd lementem Corcubiónba, onnan jöttem vissza. - Dehát Ceeben is van albergue! - Igen, de én ide jöttem (később mondom is, miért). Mindezt még mindig az ajtóban állva, hátamon a zsákkal! És megkezdődik a vallatás...

– Hol aludt?
– A fisterrai alberguében.
– Nem mondták ott, hogy hol vagyunk? (Korábban elhangzott egy olyan kérdés is: nem mondták, hogy ebből az irányból nem fogadnak be? Kérdem én, miért mondták volna, hol az albergue, ha nem fogadnak be? Mindegy, apróság.)
– Nem kérdeztem, azt terveztem, hogy maradok még egy éjszakát.
– De nem lehet két éjszakát maradni.
– Tudom, ajánlottak szállásokat a városban. De annyi szépet hallottam erről az alberguéről, kíváncsi voltam rá.

Ebben a pillanatban fölbukkan Katja, integet, én is köszönök neki. A hölgy, aki akcentussal beszéli a spanyolt, azonnal neki szegezi a kérdést: Mikor láttad utoljára? Katja kotorászik az emlékei között, én kijavítom, de a lényeg, még a primitivón, legalább két hete. Mesélem neki, hogy hallottam róla mástól, hogy együtt gyalogoltak. Picit beszélgetünk. Erre kapok egy esélyt, úgy tűnik: na, adjam oda a zarándokútlevelem. Nem a fisterrásat, a másikat. Megintcsak nem értem. Közben az úr folytatja: Igen, igen, szépeket mondanak. Igen, az alberegue önkéntes, de bele kell számítani a vacsora és a reggeli árát is. (Micsoda? Önkéntes? Kell? Borzasztóan hangzik.)

És elkezdik szajkózni, hogy mi nem a Xuntától vagyunk. Ez az egyesület alberguéje. Nem mondom nekik, hogy nekem aztán édesmindegy, kinek az alberguéje. Mindig is az volt. Közben kezd leesni, hogy az öregúr azt képzeli, én azért jöttem ide, hogy megússzam a 15-20 eurós hostal árat, és én itt nem fogok fizetni.

Közben a háziasszony elkezdi mustrálni a zarándokútlevelem, ellenőrzi a dátumokat, a pecséteket. Erre már kezd fölmenni bennem a pumpa. Ugyebár még mindig talpon állok, a zsákom csak azért nincs a hátamon, mert levettem, hogy kivegyem belőle a credencialt. Mondom méltatlankodva, hogy nem vagyok turista, túl vagyok minimum ezer kilométeren, Irúnból indultam, és ez az utolsó előtti napom. – Igen-igen, de egészen biztosnak kell lennünk. (Miben, könyörgöm? Hogy dobni fogok pénzt a kasszába? Hogy nem vagyok szipuzó KMK? Hogy nem szarok a padlóra? Döbbenet.) Ezen a szűrőn úgy tűnik megbukom, ugyanis a hölgy föláll, és kimegy. Valahogy az az érzésem, hogy akárhány szűrőn átmentem volna, mindig lett volna még egy. A végén talán a szonda is előkerült volna. Csak, hogy lehessen valamire hivatkozni. Arra ugyanis, hogy nincs üres ágy, egy pillanatig nem hivatkoznak.

Kettesben maradok az öreggel, aki int a társalgó felé, hogy itt már a többiek a vacsorához készülődnek. És hogy ezt így nem lehet... Erre mesélem neki, hogy igen, voltam már ilyen alberguében, ami hasonló normák szerint működött. De nem, nincs még egy ilyen albergue, ami önkéntes lenne, vacsorával, reggelivel, nincs ilyen az egész francia úton. Most már én is fölcsattanok, hogy mit tudom én, mi van a francián, az északiról jöttem. És mutatom neki a pecsétet az asztalon heverő útlevelemben, mondom az albergue nevét, helyét. (Egyébként most mondok hármat: Güemes, Zenarruza, Bodenaya...) Látom, hogy kezd kicsit elbizonytalanodni. Meg is kérdezem: - Akkor most kidobnak az utcára? - Nem tudom.

Bravó. A néni valószínűleg telefonált Ceebe, és mivel azt mondták neki, hogy van üres ágy, további ismerkedés helyett csak annyit mondott, menjek oda. Tehát este negyed kilenckor kidobtak egy „albergue de peregrinos” névre hallgató intézményből, különösebb koherens indoklás nélkül. Én megköszöntem szépen a szíves vendéglátást, elköszöntem, és mentem Cee felé (az egyetlen emberi gesztus, amit kaptam a tíz perc alatt az volt, ahogy az öregúr elmagyarázta, hol keressem a szállást, addig úgy kezeltek, mint valami gyanúsítottat), tovább.

Bő fél óra alatt oda is értem, kicsit keveregtem a városban, kérdezősködtem. Kedves volt, ahogy egy idősebb és egy fiatalabb nőből álló párost megkérdeztem, tudják-e, hol van az albergue, a fiatalabbik mosolyogva mondta: hát a felnőttképzőben. Az idősebb nyugalmát megőrizve mondta kedvesen: de mivel nem tudja, hol van a felnőttképző, elmagyarázom. :) Még két segítséget kértem, és naplemente előtt, tíz körül meg is érkeztem. Szerencsém volt, éppen volt ügyeletes a polgárőrségen, eligazított. Ő is mondta, hogy mivel sok panasz volt a hajnalban kelőkre, a kaput csak reggel nyolckor nyitják. Négyen vagyunk, a többiek már ágyban. Meleg víz nincs, túlélem. A fisterrai homok még a bőrömön. Nem baj, lecuccoltam, és kimentem kicsit sétálni, friss levegőt szívni, megnyugodni. Azért kicsit dolgozott bennem az ideg. Öt hét után, ezer kilométer fölött megkaptam az első igazán negatív élményt, megalázó volt, semmi köze ahhoz, amit megismertem, megéltem egészen addig. De aludtam rá egyet, és továbbléptem, van rengeteg szép élmény, szép emlék, ami fontosabb nekem ennél.

Fisterra - Cee @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Fisterra - Cee) >

Megérkeztem (II.)

Tegnap megérkeztem Fisterrába (Finisterre), este megvolt az itt szokásos ruhaégetés, naplementenézés (naplementevárás, inkább, látni sajnos nem láttuk - a felhőktől). Gondolkoztam rajta, hogy maradok még egy napot, de inkább kettéosztom a visszautat, és ma elsétálok Corcubiónba.


Tovább (Megérkeztem (II.)) >