[út] Castro - Padrón

Reggel három csalódás ér. A tegnap esti ígéretes idő helyett tejfehér köd fogad. A kint hagyott/felejtett kiteregetett ruháimon zúzmara. Legalább plusz egy kiló lesz ma a zsákomban, ez biztos. A harmadik, nem sikerül reggeliidőre az ebédlőbe érnem, már csak a takarítónővel találkozom. Sebaj, van még valahonnan egy rakás kekszem, azt apránként bedarálom út közben. Falk valószínűleg megint tavalyi információkkal szolgált, alig kellett aszfalton gyalogolni. Mindig meglep, amikor azt olvasom az útikönyvben, hogy megpróbálnak kialakítani egy turistautat. Így most, pár évvel később pedig magától értetődő, hogy ott az út. Valószínűleg mindig is ott volt, csak sok kézben, gondolom. Felparcellázva helyenként.

Újabb híres-neves hágón kelek át, aztán le-föl-le-föl. És egyszer csak átérek Galíciába. Ahol kedves fogadóüzenetben tudatják velem, amit tudnom kell, például külön kiemelik, hogy itt, Galíciában szinte csak földutakon, erdei ösvényeken vezet az út. Azt nem írják, hogy figyeljünk oda még egy nagyon fontos dologra, de az útikönyv meg az útitársak időben figyelmeztetnek, itt az iránymutató kagylókat az eddigiekhez képest fordítva szerelik föl!! Az első galíciai kagylós kövön azért segítségképpen jókora sárga nyíl is van. Ezután kis unalom, emelkedő. Nem tudom, mi van velem, de a Falk által brutálisnak titulált utolsó emelkedőt csak várom, várom, készülök rá lélekben, aztán egyszer csak már a városban járok. Előtte még láttam egy szarvast is, pontosabban az ülepét, pár másodpercig. Mert szaladt, előlem.


A Fonsagrada, csodaszállás, vacsora.

Fonsagradában nem rohanok a Galícia legjobb polipját főző éttermébe, inkább valami jót sejtve leballagok a két kilométerre levő szállásra. Ami egy híresen jó albergue, bár én erről előre nem tudtam (minthogy nem nagyon olvasom az útikönyvet). Mint egy kis szálloda. Négy ágyas szobák két szinten, tökéletesen fölszerelt konyha (tartós élelmiszerekkel is), ital- és édességautomata, tévé, nappali. Egy hátránya van csak, öt óra előtt nincs melegvíz. Tíz után se nagyon. Mindez három euróért.

Ihletet keresve kiteregetek, majd kiterülök napozni a fűbe. A korán érkezésnek is megvannak az előnyei. Befutnak a többiek is tele hassal. Jó a jó időben feküdni, olvasgatni, blogot írni, nézni, ahogy a többiek tesznek-vesznek, bemennek a városba, ki ezért, ki azért. Juan Carlos internetezni (itt is van telecentrum), Andrés misére. Falk nem megy sehová, Falk marad egy helyben.

Közben megjön az ihlet is, nagyjából kitalálom, mit főzök vacsorára. Ez most igazi közös evés lesz, közös kassza, közös erőfeszítés. Csak fölállni nehéz, de zárás előtt húsz perccel megtalálom a szupermarketet. A Fonsagrada fura felépítésű, ronda város, egy hegy tetején. Este meséli Juan Carlos, hogy van is valamiféle mondás, hogy Fonsagradába sosem jönnek le a farkasok (merthogy régen a hegyoldalakon ereszkedtek le falkában, birkát lopni). Ennek örömére van egy ritka furcsa kis szobor az etnográfiai múzeum mögött. Távolról semmit sem mutat, de közelről megnézve látszik, hogy jönnek lefelé a farkasok Fonsagradába. :)

Miközben a boltban keresgélek, elkezdik lefelé kapcsolgatni a villanyokat. Megkérdezem a pultos nénit, hogy mikor is zárnak. Nyolckor. De a húspultot már bezárta, a zöldségek közül kérhetek bármit. Mire szomorúan megkérdezem hogy van-e esetleg másik bolt a településen, ahol húst tudok ilyenkor venni... Mondja, hogy még egy szupermarket van, amelyikben van húspult, de az még egy picivel korábban zár. Aztán megint jön a kérdés, mégis, mit vettem volna... :) Egy percen belül eljutunk oda, hogy végülis csak csirkemell van, szóval mindegy, viszem azt. :) Abból lesz most a vacsora. Azért kérek még egy kis oldalszalonnát a lezárt pultból. Ha a hűtőházból sikerült csirkét vennem, ez már csak belefér.

Aztán a szállásra visszafelé menet eszembe jut, miket felejtettem el venni. A menü így zöldborsóleves szegényesen, és csikós/borsos tokány csirkemellből, rizskörettel. :P Igazán autentikus. Főzés közben ott pörög mindenki a konyhában, szeletel, aprít amit tud. Közben az andalúz dielektust kifigurázó vicceket mesélünk. Bár Andrés szerint ezeket mi nem érthetjük, mert nem tudunk spanyolul. Azért én is mesélek egyet... Egy-kettő egész vicces volt, tényleg.

Aztán Andrés mondja, hogy vacsora után majd szaval valamit a Quijotéból, és hirtelen, pár kanyar után már ott tart, hogy csakis a klasszikusok. És, hogy Cervantest azóta sem sikerült túlszárnyalnia senkinek, és ez nem is fog sikerülni. A zenében Mozart és Beethoven. És ugyanígy a festészetben, sorol pár festőt, majd, ami azután jött, az már mind csak divat, értéktelen. Elmúlik a divat, és eltűnnek ezek a művészek. Pl. az avantgárd, hol van ma már, sehol... Nekem közben kerekedik a szemem, előveszem azt a rossz mondatot, hogy de Andrés, a mai klasszikusok is kortársak voltak valamikor. Honnan tudod, hogy a jövő klasszikusai nem most íródnak, vagy most születnek? De nem, de nem, azt nem lehet felülmúlni, ezek, amiket én említek (pl. Borges, García Márquez) senkik Cervanteshez képest. De hány olyan zenei irányzat van szerinted, Andrés, amiről még csak nem is hallottál, nem is ismersz? Hány olyan kultúra van, amelynek a művészetéről fogalmad sincs. Ez a te véleményed, olyan, hogy abszolút ízlés, nincs (megjegyzem, nem mindig gondoltam így). De nem, őt a szubjektív nem érdekli, ez nem ízlés kérdése, ez mind objektívan megállapítható, mérhető. Közben Falk is magyaráz valamit a múltban született művészi alkotások jelenbeli interpretálásával kapcsolatosan felmerülő problémákról. Mielőtt még megkérdezném Andrést, hogy mi is a mértékegysége egy művészi alkotás abszolút értékének, és hogyan is kell kiszámolni az értéket, elkezdjük egymást finoman sértegetni, ezzel szerencsésen rövidre zárva a témát. Két perc múlva tiszta lappal már mindenki a vacsora körül sürög-forog ismét.

Ami a lehetőségekhez képest egész jól sikerül, ráadásul hamar kész is van. Kicsi rizs marad, desszert azért jó lett volna, de nem jutott eszembe semmi gyors. Közben italokról beszélgetünk, Juan Carloson meglátszik a báros rutin, és a tudatos érdeklődés, a magyar borokról is egész jól informált, Falk meg műkedvelő. Andrésnek pedig mindenről eszébe jut egy anekdota. Arról meg egy másik. Még vacsora után mindenki figyelmeztet egyszer, hogy ugye tudom, hogy reggel kilencig el kell hagyni a szállást. :) Hát persze! Közben még megnézzük az időjárásjelentést, az közel sem olyan bíztató, mint a helyi napilapban volt... De az optimizmus nem múlik.

Castro - Padrón @ Picasa - (PicLens)