2008. május 17.

[mai zene] Psapp: Northdown (2004)

A Psapp a last.fm-től kapott legnagyobb ajándékom. Nem tudom, hogy rábukkantam volna-e más módon, de a rádiót hallgatva azonnal felkaptam a fejem, elvarázsolt. Nem meglepő módon a kísérletező címkét ők is megkapták a közönségtől.

De ez kicsit más. A tovább után.


Tehát: experimental, toytronica, ambient, indie stb. Szerény visszafogottság árad a duó zenéjéből, néhány akusztikus hangszer mellett rengeteg sampler: macskanyávogás, padlónyikorgás, gyerekjátékok, telefon, és természetesen az énekesnő mesterien alkalmazott hangja kerekít a szaggatott ritmusképletek fölé izgalmas zenét.

A Northdown egy japánban kiadott EP-jük, nyugodtabb, mint a nagylemezek. A második szám, a Kevin Paccashio pedig örök kedvencem lesz.


Tovább ([mai zene] Psapp: Northdown (2004)) >

[út] Tineo - Borres (Bourres)

Tineóból természetesen megint utolsónak indultam, mintha csak garanciát keresnék arra, hogy senkivel se találkozzak az úton. Ma nem is találkozom. Akik ugyanott kezdtek, a rossz idő miatt végül nem is ott állnak meg, ahol én. Akik pedig igen, azok Bodenayában éjszakáztak. Rövid az etap, tehát, huszonpár kilométer, én érkezem elsőnek, kivételesen. Az alberguét zárva találom, kissé elkeseredve leülök a lépcsőre, elkezdem az útikönyvet olvasni. És, végre hasznos információt találok benne: kulcs az ajtó mellett fölakasztva (egy dobozban, teszem hozzá én, ami határozottan perselynek néz ki).

Az út szép erdőkön vezet keresztül, főleg az első szakasz, de nincs hol megállni, leülni, pihenni kicsit. Amikor az obonai monostort jelző táblákhoz érek, bár nem esik útba, követem a jelzéseket. Hátha lesz egy pihenőhely. Nem is csalódom, a romos monostor mellett találok padokat, asztalt, le is teszem magam, előpakolom az útikönyvet, egyebeket. Aztán elkezd esni az eső. Érdekes, hogy nem a vízről veszem észre (egy fa alatt ülök), hanem a zajról, amikor szakadni kezd. Szép komótosan összepakolok, és egy félreeső épületszárnyban megvárom az eső végét, megreggelizek, olvasgatok. Szerencsére ez is csak futó zápor.


Ebéd, vacsora, új társaság.

Az útikönyvemben külön kiemelt Herminia házához túl korán érkezem, nem ugrom be ebédelni. Ekkor még azt terveztem, visszajövök este, nincs messze a szállástól (de, messze van). A hegyi falvakban néhol hiába kerestek bárokat, boltokat. Máshol, Campiellóban például több is van. Errefelé a bár, bolt, panzió, étterem néha egybeforr. Míg a bár, az étterem nem drága, a bolt a városi szupermarketekhez képest csillagászati árakkal dolgozik.

Juan Carlos, aki utánam érkezik a szállásra, mondja, hogy Herminiánál evett egy zarándokmenüt. Csak sorolja a fogásokat (4 fogás, plusz desszert...) egymás után, és mondja, hogy alig bírt fölállni utána. Lehet, hogy ez Herminia taktikája, ugyanis meg is lehet nála szállni. Az árat nem tudom, a zarándokmenü tíz euró. Még Campiello után láttam egy házat, ami emlékeim szerint hasonlított az alberguéhez, félszeg közeledtemre ki is jött egy néni eligazítani. Aztán beszéltünk egy sort, nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg gyalog jöttem egészen Irúnból. Meg azt is mondta, hogy így egyedül unalmas lehet. Mindezt olyan akcentussal, amilyet még életemben nem hallottam, szerintem nem bablét beszélt, hanem spanyolt, csak erős asztúr kiejtéssel, de alig bírtam követni. Nem is hiszem, hogy minden egyes gondolatát fölfogtam.

Mivel azt terveztem, hogy este visszamegyek a bárba, be sem vásároltam, csak mostam, és utána ledőltem aludni, rámtört az álmosság. (Előtte még rájöttem, hogy a rádiómnak csak a csatornakeresője nem működik, szépen lépegetve találtam pár helyi adót, figyeltem egy darabig az időjárásjelentést, aztán meguntam.) A szieszta után befutott Falk, a német srác Oviedóból, és kezdett kialakulni a vacsoratársaság. A lustaság győzött (Juan Carlos határozottan állította, hogy ha lemegyek, nem hiszi, hogy föl tudok jönni egy vacsora után. Főleg nem cuccal.), nem mentem vacsorázni, fönt ettünk az alberguében, összedobtuk, amink volt. Sonka, kolbász, sajt, kenyér, bor, olajbogyó fogyott. Közben megegyeztünk, hogy de nehéz is a zarándok élete. Falk pedig harmadszor jár a primitivón, megoszt velünk mindenféle hasznos és haszontalan információt.

Tineo - Borres @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Tineo - Borres (Bourres)) >

2008. május 16.

[út] Cornellana - Tineo (Tinéu)

Végre eljött a szerencsenapom. Nyugodt reggelivel indult, semmi sietség. Aztán amikor már éppen az induláshoz készülődtem, fölbukkan Peter, csak beugrott az alberguébe lerakni egy csomagot. Beszélünk egy sort, aztán siet tovább. A tegnapi plusz kilométerek olyan nyomot hagytak bennem, a mai szakasz eleje pedig olyan kacskaringós az útikönyv szerint, hogy azt tervezem, rövidítek. Megyek az országúton.

Másfél kilométert. Biztosan spórolok vele, de nem ajánlom senkinek, embertelen keskeny, nincs padka, van viszont sűrű kamionforgalom, kanyargós pálya, folyó az út mellett. Nem mondom, hogy éveket öregedtem, de elég nyugtalanító volt. Az első elágazásnál le is térek, meg is találom a caminót hamarosan. Éppen átszerelek, amikor utolér Peter, ezek szerint tényleg került kicsit, úgy is néz ki. Persze majdnem tíz kilométer már a lábában volt, amikor találkoztunk. Megint beszélünk kicsit, aztán megy tovább, kilométerekkel később érem csak utol.

Földutak, finom emelkedő, élmény gyalogolni. A pár perces záport már észre sem vesszük. Salasig együtt megyünk, de nekem ez túl kevés, megyek tovább egy kávé és egy bitter kas után. Közben befut egy spanyol kolléga, akit még Oviedóban láttam, az új bodenayai alberguébe tart. Én meg Tineoba. A város szélén a katalán brigád jön velem szemben, ők sem értik, hogy hova akarok én még gyalogolni tizennyolc kilométert ebédidőben. Tineoból jönnek, elindultak visszafelé. Hogy miért, nem kérdeztem, de mondják, a sárra készüljek föl... Meg az emelkedőre.


Sár, albergue, meg még egy.


Az autópálya építése miatt egy-két helyen elakadtunk, elakadok, de egyszer a munkások segítenek, másodszor a józan ész visz fölfelé. Szélerőművek, tanyák között masírozom, aztán egy kis falu végén meglátom a sárfolyót az úton. Köszönöm, ma nem. Ismét kis kerülő, pár kilométeren az úton megyek. Nem annyira veszélyes, mint a nap elején, de azért kellemetlen. Ismét az első elágazásig, azután ismét egy perc alatt a jelölt úton vagyok. Ami emelkedik szépen, és változatos kihívásokat állít elém, sár és víz formájában. Ma különösen finnyás vagyok, néhol egész komoly akrobata mutatványok árán marad száraz a lábam. De megúszom, bár sokat lassít a sárkerülés az utamon.

Jut eszembe: útközben benéztem az alberguébe Bodenayában. Csodálatosan felújított, tökéletesen fölszerelt kétszintes ház, fent a hálóval, lent a konyhával, ebédlővel. Alejandro, a főnök (rutinos zarándok) taxis volt Madridban, de eladta a helyét, és ideköltözött. Beállt kőműves segédmunkásnak, hogy megtanulja az ipart, aztán napi két óra munka mellett - iskolabuszt vezet, erről is írhatnék már egyszer: az iskolabuszról - az alberguének él. Érdemes kipróbálni. De rám várt Tineo.

Ahova meg is érkeztem nagyjából a tervezett időben, megintcsak kb. egy órával az eső előtt. De szárazon, száraz lábbal. Nagyon jó érzés volt. Amikor megjöttem, öt-hatfős csapat már javában beszélgetett, éppen a spanyol szerzetesrendek közti különbségekről. Aztán a tusolás után én is csatlakozom, hamar kiderül, ki kicsoda. Rögtön itt a vacsoraidő, előkerülnek az elemózsiás csomagok, és rögtön a gasztronómiára terelődik a szó. Beszélgetünk, de egy idő után csak iszom magamba a szinte eljátszott recepteket. Például a töltött káposztáét, ami egészen hasonlóan indul, mint a magyar recept (ó tudom, csak én vagy ötféle változatot kóstoltam, ismerek), de olyan hajtűkanyarokkal tér el bizonyos lépéseknél, hogy a végeredményre nem ismernék rá. Megtudok sok mindent a helyi büszkeségekről, ezek közül az egyikről, a Afuega’l Pitu sajtról már hallottam korábban, ott is fekszik az asztalon, dicsérgetjük felváltva. És a cabralest is. Amiről elmesélik, hogy tényleg tehéntrágyában érlelik, hosszú ideig...

Aztán másfelé terelődik a szó, irodalom, politika, Magyarország. Érdekes, ahogy Santiago és a felesége mesélnek arról, hogy az ötvenes évek második felében, a ő fiatalkorukban még mennyit lehetett hallani Magyarországról. Mondják az írók, színészek, sportolók neveit sorban. Az hospitalero, Rafa pedig szintén jól érzi magát, nehezére esik hazamenni. De előtte még a lelkemre köti, hogy írnom kell valamit az emlékkönyvbe... Jók ezek az esték, amikor az embernek eszébe sem jut, hogy a bloggal haladjon, van más dolga.

Cornellana - Tineo @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Cornellana - Tineo (Tinéu)) >

2008. május 15.

[út] Oviedo - Cornellana (Curniana)

Végre a primitivón! Akármennyire is szeretem a tengert, vágytam már a hegyek közé. Az oviedói pihenés pedig csak jót tett. Gyönyörű napsütéssel nyitottuk a napot. A városközponton keresztül egyenes út vezet tovább, de kíváncsi voltam a külvárosokra, kerültem egy kicsit dél felé. A körúton nagy az átmenő forgalom, de a házak itt is változatosak, semmi panelrengeteg. Aztán egyszer csak meglátok valamit, amiről még most sem tudom, micsoda volt. Olyan, mint valami földet ért ufó, nem a klasszikus csészealj forma, hanem, amilyennek egy modern ufót képzel az ember. Hatalmas épület, még félig készen. Tényleg megdöbbentő látvány, először azt hittem futballstadion. A Bernabéu volt hasonló hatással rám, Madridban, éjszaka.

Aztán csöndes gyaloglás, semmi különös. Már délután, Grado előtt beszélek egy sort egy idős bácsival, mondja, előző nap olyan felhőszakadás volt, hogy bármerre nézett, mintha folyót látott volna. Akkor még reméltem, megúszom szárazon, bár az előrejelzés egész napra esőt jósolt.


Megint kutya, megint eső, megint sár. A tovább után.

Valahol Acebedo környékén ismét kisméretű kutya támad rám, de a bő méter távolságot tartja. Amint megláttam az út közepén, új taktikát választottam, jól látható módon két közepes követ vettem kézbe, ezt pedig ő jól látható módon tudomásul vette. Továbbra sem értem, az ilyen kutyákat miért hagyják szabadon, és miért nem hívja őket vissza a gazdájuk, amikor látja, hogy az úton idegesítik a jámbor zarándokot. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy én itt minden kutyát meg akarok verni, dobálni, harapni... Számos kutyával kerültem egészen baráti kapcsolatba az út során, a fiataltól az őszöregig, de számomra ez a természetes, ezért erről nem írok. Viszont vannak hamis kutyák.

Az eső közben szemerkél, és amikor rákezd, éppen egy buszmegállótól húsz méterre vagyok, szerencsére. Le is ülök, nézem öt percig a szakadó esőt, meg az engem néző helyieket, aztán átöltözöm. És, menni kell alapon, elindulok az esőben. Ami kb. még két percig tart. Utána eláll. Nem utoljára aznap...

Szóval esik, eláll, esik, eláll, de végül inkább csak esik. Néha az utakon gyalogolva, egy-egy tanya környékén az ember nem is tudja, hogy sár és víz-e az, amiben gyalogol, de inkább nem is akarja tudni. Az útikönyvet néha elővéve kezdek rájönni, hogy a jelölt út egészen máshol megy, mint a leírt. Megint terveztem egy hosszabb szakaszt, 35 kilométer körül, de az új jelölés olyan cikkcakkokat ír a végén, hogy lesz belőle negyven. És semmiért (kiderült, útépítés miatt). Egy művelt kőbányán kívül sok látnivaló nem akad az esőben, van ellenben pusztán vakszerencsével megtalált jelzés, csúszkálás lefelé az ösvényeken, bokáig sár. Szerintem nézzétek meg ezt a szakaszt a térképen, az utolsó 6-7 kilométert alaposan, én rövidítenék, ha még egyszer megtenném...

Egy útra dőlt fa jelölte azt a pontot, ahol nem kellett volna továbbmennem a jelzés után, azt hiszem. Onnantól kezdett el jobbra-balra cikázni, onnantól voltak az utak járhatatlanok. A jelzésekről annyit muszáj írnom, hogy Oviedo után megváltozik a kihelyezés filozófiája. Eltűnnek a számomra először meglepetést okozó, jobbra vagy balra mutató, mégis továbbhaladást jelentő nyilak. Tegyük fel, hogy egy kereszteződéshez érkezel, és az úttól jobbra, a keresztező úton túl látsz az útra merőlegesen kihelyezett, vízszintesen balra mutató nyilat. Ez Baszkföldön, Kantábriában, és Asztúria korai részein azt jelenti, hogy haladj tovább egyenesen! Egyébként megszokható nagyon hamar. Viszont Oviedo után alig látni ilyet...

A szállás csinos. Egy katalán nyugdíjas csapat, pár biciklis spanyol égy egy finn szektás pár még a vendég, rajtam kívül. A házigazda "az önök rendelkezésére állunk, ha bármi kérdésük van" típusú mondatokkal fogad, rendezzük a dolgunkat, aztán megyek mosni. Sajnos a szárítógép nem működik... Este megint tévé, aztán pihenő. A lábaim érzik a 40 kilométert.

Oviedo - Cornellana @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Oviedo - Cornellana (Curniana)) >

2008. május 14.

Oviedo

Ma sok minden nem történt, és nem is nagyon fog történni. Reggel hétkor már mindenki talpon volt, kivéve a német srácot, aki ma kezd a primitivón, ő fél tíz után indult. Mint én az elején. Hatalmas cuccal, ránézésre vagy húsz kilóval. Igaz, hogy az izomerő is megvolt hozzá.

Mostam (kézzel), ami a zarándokszótárban kb. így szerepelne: a nagy koncentrációjú kosz elmaszatolása kiterjedt felületen, átvitele egyéb ruhadarabokra, és a gyanús szagok elfedése szappanszaggal. Mindenesetre meg kell becsülni azt, amit a szállás ad, itt például elektromos radiátorokat.

Most egy bárban ülök, ahol lekéstem a napi menüt, ebből most vacsora lesz, addig keresek egy internet-kávézót (még nem találtam), és korgó gyomorral fel- és letöltök mindent, amit csak tudok.


Oviedo, a kedvenc városom...


Másodszor vagyok itt, először szintén négy éve, három napra jöttem. Kati kalauzolt, és az ő itteni barátai. Sajnos az oviedói kontaktjaim otthon hagytam, őket nem tudom meglepni, talán nem is olyan nagy baj ez. Viszont körülnéztem ismét, itt persze nem látom annyira, mi változott az elmúlt négy évben.

Oviedo az a város, ahol élni tudnék. Nagyon kompakt az egész, mégis egy csomó szabad térrel, levegővel, zöld parkokkal. Ahol nincs zöld, ott sem érezni igazán a hiányát, dézsában, a járdaszélen látni fákat, dísznövényeket. Van egy kiterjedt középkori városrésze, de a környező negyedek is tele sétálóutcákkal, csökkentett forgalmú részekkel. És mindenféle hangulatos házakkal. Egyetemi város, fiatalokkal, természetesen tele bárokkal, éttermekkel is. Tengerpartja ugyan nincs, de szűk fél óra alatt Gijónban lehet az ember, és ott a tenger. És sétány viseli a „Sidra” nevet... Köztéri szobrokból még egyetlen városban sem láttam ennyit, szinte minden sarokra, kereszteződésbe jut egy. Spanyolországban tényleg az egyik, ha nem a számomra legkedvesebb város.

Na, megyek is tovább, itt megkóstoltam, a Bitter Rosso-t, ami régebben Mare Rosso néven futott, a Coca Cola indította a Bitter Kas ellenében (Pepsi). Itt ezt adták, amikor Kast kértem. Az azért jobb.

Aztán irány a turistainformáció majd a Café Oriental, itt is van ingyen WiFi, de kábelen 10 megabitet ígérnek, és be is tartják. A gépek olyanok, mintha öt éve egy magyar általános iskolából selejtezték volna őket, de a net hasít. Le is töltök annyi tévét, amennyi a gépemre fér. Míg délután egy kávézóban másfél órát bohóckodtam WiFivel egy sorozatrészért, itt tíz perc alatt lejön. Unalmas estékre kiváló lesz...

Aztán megyek a szállásra, rendezni a mai estét, tanácsot is kérek az hospitalerótól, hova érdemes mennem vacsorázni a közelben. Ha jól emlékszem a Faturquínt ajánlja. Még alig lapoztam bele az étlapba, a pincér már mondja is, mit ajánl még, ami nincs a lapon. Tőkehalgerinc, borjúbélszín, ördöghal.

Az ördöghal (rape, sapo) valami olyan kapcsolót billent át bennem, mint a kutyaacápa (cazón), nem nagyon tudok ellenállni. Előtte még egy nagy tál vegyes krokettet is befalok, ezzel is megbékéltem pár éve, amikor az első házikroketteket ettem, Adriana anyukája csinálta őket. Utána az ördöghal, kis paprikával megszórt főtt krumplival. Miután kiegyezünk a pincérrel, hogy jól megy az almabor (a száraz, „natural”) a halhoz, egy palackkal az is az asztalon terem.

Az asztal mellett pedig egy piszoárhoz hasonló mobil szerkezet, ezzel szemben állva tölt a srác kb. kétujjnyit a hat decis sidra pohárba, utána a kezembe nyomja, szigorúan. Azt hittem ez valami kóstolós szokás, mint a bornál, de nem, minden egyes alkalommal. Ugyanis ezután négy-ötpercenként rám néz, néha megkérdezi, kérek-e még egy „trillínt”, és tölt, két ujjnyit. Aztán a kezembe nyomja a poharat.

Egészen kellemes meglepetés, hogy WiFi is van, nem biztos, hogy az étteremé, de mindegy is, otthoni újságokat olvasgatok vacsora közben. Azután még jön a desszert, egy fél dinnye még épp belém fér, és irány az albergue. Ott egy ismeretlen francia pár és Günther vár, az előző napi teltház után.

Fejlámpát nem vettem végül, elfelejtettem, de egyre hosszabbak a napok, nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Vettem viszont új fejhallgatót, este már néztem is a félszezonzáró South Parkot. Az idei idény elég gyengécske, de három hét szünet után jól esett, elalvás előtt.

Oviedo @ Picasa - (PicLens)


Tovább (Oviedo) >

2008. május 13.

[út] Valdediós - Oviedo (Uviéu)

Hogyan is kezdődhetne jobban egy nap, mint szemerkélő esővel, és 200 méter szintkülönbséggel, egy kilométeren belül. Ahogy mászok fölfelé, a látótávolság is csökken szépen.

Aztán egész nap váltakozik az eső, és a tiszta idő, a végére az eső erősít és győz. Valami ilyesmire számítok Galíciában, csak a dézsából öntős fajtára. Mentem Oviedo felé, kicsit annak a reményében is, hogy megint találkozom a többiekkel, kicsit a város is húzott. Furcsa, hogy errefelé – gyanítom önkormányzatonként – nagyon változó a jelzések minősége. El Berrónban például 20 méterenként több nyíl is fogad, és olyan egyértelműek, hogy lehet menni a robotpilótával. Oviedo előtt pedig ötszáz métert is lehet gyalogolni jelzés nélkül. Valahol meg is fogadtam a saját korábbi tanácsom, visszafordultam, és négyszáz métert mentem az előző jelzésig, aztán ugyanott előre, még ötven méterre ott is volt a következő kagyló. Az útikönyv is elég pontosan leírta az esetet. Gondoltam ennyit hozzáfűzök a tanácsaimhoz.

Érdekes, szinte tanösvény az út első fele, tulajdonképpen az is, egy toponímiai kör, a településnevek eredetét magyarázzák a táblák, persze a hozzájuk való turisztikai információkkal. Asztúriában, legjobb tudomásom szerint nem hivatalos nyelv az asztúr(iai), itt ezért tüntetnek olykor a helyi népek. Baszkföld óta nem láttam megmozdulást, Oviedóban ismét. A bable a madridi népek szerint olyan, mint valami rosszul beszélt spanyol, és nem is biztosak benne, hogy nem csak egy dialektus. De én, azt hiszem, azt tanultam az iskolában, hogy önálló nyelv. Bár az életben sehol nem találkozni vele, csak a néhol kétnyelvű, néhol átfestett közúti táblákon, meg a megmozdulásokra felhívó plakátokon.

Sós víz a földből, édesvíz az égből.

Szóval, iszom egy pár kortyot útközben a pozu salauból (pozo salado), ami egy forrás valahol Vega de Sarriego környékén, 300 méter magasan, a tengertől vagy húsz kilométerre, a vizének összetétele mégis szinte pontosan megegyezik a tengervízével. Lehet benne kanári-szigeteki ráncos krumplit főzni.

Aztán nem elengedett kutya, nem is munkagép vagy tüntetés állja egy kanyarban az utamat, hanem egy bika! Falu közepe, hirtelen úgy meglepődtem, hogy a kamerát sem tudtam elővenni. Nincs sok tapasztalatom a szabadon mozgó bikákkal kapcsolatban, a Toldit olvastam, képes feldolgozását láttam a Daliás időkben (Gémes Józseftől), úgyhogy maradtam egy helyben. Aztán kiderült, hogy egy udvarról mennek éppen a tehenek a legelőre, és nem a gazda zárja az utat és a sort, hanem a bika. Embernek nyomát sem láttam. Az utolsó tehén után pedig szépen ment a bika is a mellékúton felfelé. A kocsisor meg megindult, velem együtt.

A végére tisztességesen megázva futottam be a szállásra. Azt már korábban hallottam, hogy csak hétkor nyit, de szerencsém volt, a katalán csapat elintézte, hogy az esőre való tekintettel korábban beengedjék őket. Az utolsó előtti ágy így az enyém lett. Beszélgettem kicsit az hospitalerával, mesélt az előző napokról, hogy mennyien szoktak lenni. Kevesen. Kedvesen meg is engedte, hogy maradjak még egy napot, kaptam kulcsot, másnap a cuccom is maradt a szálláson.

Este még kicsit körülnéztem: könyvvásár, salsa koncert a parkban, a szemerkélő esőben táncoló párok. Aztán este szinte mindenki ismerős, a katalán öregek úgy fogadnak, mint valami régi barátot, mintha már lemondtak volna rólam. Látszik, hogy a primitivo már komoly dolog, mindenki tervezgeti a másnapi etapot. Én nem, az asztúr konyháról álmodom. Mit is szeretnék enni másnap...

Valdediós - Oviedo @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Valdediós - Oviedo (Uviéu)) >

2008. május 12.

[út] La Isla - Valdediós

Eseménytelen reggel, kicsit kesergek, hogy sok minden nem száradt meg teljesen, aztán csomagolok. Elbúcsúzom Jontól, aki kukásjelmezbe öltözött, valószínűleg országúton fog gyalogolni, nem ösvényeken.

Reggel még elcsíp Angelita, kérdezi meddig megyek, mondom, hogy még én sem tudom. Villaviciosában szerinte sincs albergue, megemlíti viszont Valdedióst, mint a következő lehetőséget. Az ottani monostror mint félreeső érdekesség szerepel csak a könyvemben, de jól megjegyzem.

Aztán lecsoszogok Colungába, ami három kilométerre van. Ez sem nagyváros, de van 4-5 bár, két gyógyszertár, egy szupermarket, legalább. Be is szabadulok, élvezem a friss élelmiszerek szagát. Feltankolok, aztán a város után, az első adódó alkalommal kipakolok egy kőpadra. Tűz már a nap, amíg én reggelizem, tapasztom a gyógyuló vízhólyagokat, addig szárad a ruha.


Kutya, almabor, szerzetesek.


Aztán gyaloglok megújulva tanyák és kis falvak között, néha bokáig sárban, de eső nélkül, a napsütésben már meg sem érzem. Az emberek itt kicsit tompábbak, mindenki elfoglalt, tesz-vesz a kertben. Forrás sokáig nincsen, de megint 1,25-ös palackkal járok, nincs gond.

Egyszer csak megérkezem a sebrayói szálláshoz, egyvalakit találok, egy spanyol férfit, már tereget. Kicsit körülnézek, rendben van ez is, gáztűzhely is van, ha jól láttam. Az üzenőfalat elfelejtem végignézni, de nem is kell, ha találkozni akarunk a többiekkel, úgyis fogunk. Megkérdezem a srácot, tud-e valamit a valdediósi monostorról, mondja, hogy jól ismeri a caminót, ott mindig befogadnak. De az még minimum két óra. Számolok kicsit fejben, lesz az nekem négy is, ahogy ma megyek... Megköszönöm szépen az infót, aztán dobbantok, indulás.

Rövid sárfürdő után megérkezem Villaviciosába, a sidra fővárosába. Ennek majd remélem szentelek egy külön gasztro postot. Igyekszem ezekből is többet írni. Kevés kedvem van leülni, inkább megyek tovább, közeledik a pont, amit az útikönyvem az eddigi legfontosabb mérföldkőként említ. A Gijón-Oviedo elágazás. Megtalálom ezt is szerencsésen, és megyek tovább, mindig a tűző napon, értékelve a kevés árnyékot.

Kb. húsz méteren keresztül pedig háttal a menetiránynak. :) Ugyanis egy vérszomjas fenevad egész kitartóan követett, hörögve, vicsorogva. Próbáltam kicsit fenyíteni, szóval, mozdulattal, néha megindultam felé, de úgy tűnik, ennyi volt a felségterülete, szerinte. Meg, mintha a gazdája is feltűnt volna. Nem nagyon értem, hogy miért hagyják az ilyen természetű kutyákat szabadon, közterületen. Egy másik kis faluban is az út közepén ugatott egy zsebkutya. Szerencsére a nagyok nyugodtabbak (legalábbis, akik szabadon vannak...). Mindenesetre ez is egy elég kutyás szakasz.

Aztán megérkeztem a monostorba, egy turistacsoporttal együtt. Az oldalvizükön sikerült nekem is beszélnem egy szerzetessel, mondta, hogy persze, itt jobbra az albergue, az ajtaja nyitva, csak nyugodtan pakoljak le, megtalálok mindent. Aztán az esti mise után valaki majd benéz, lepecsételni a zarándokútlevelemet.

Ha jól emlékszem, a majdnem három hét alatt ez az első este, hogy teljesen egyedül vagyok. A szállás kicsit hűvös, dohos, nem patyolattiszta, de van konyha, melegvíz itt is. Naplemente után kiülök az udvaron a gránitkövekre, még egy óra múlva is érezni, hogy melegítenek.

A közelben egy étterem is van, az úton egy bár/bolt, újságos mellett is elmentem. Nem annyira elszigetelt a monostor. Holnap követem tovább a nyilakat, a könyv szerint vissza kéne mennem az elágazásig. Nem megyek.

La Isla - Valdediós @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] La Isla - Valdediós) >

2008. május 11.

[mai zene] Ministry: Twitch (1986)

Sok Ministry lemezem van. Nem igazán értem, miért ennyi, de valahogy lettek. Az újakat ritkán hallgatom, bár szeretem őket, talán az utolsó egy-kettőt kevésbé. Az első, ami megvan, egy 1986-os darab, a Twitch.

Tovább...

Ez az utolsó lemez még Al Jourgensen nélkül, csak Barkerrel (aki pár éve lépett ki). Már hallatszik az ipari hatás, de határozott poplemezről van szó. Persze érezni, miből lett a késobbi Ministry.

Akinek a Psalm 69 vagy a Houses of Molé az igazi, annak annak érdekességképpen ajánlom. Aki kíváncsi, milyen lehet, amikor az Art of Noise jó zenét csinál, esetleg még nem élt nyolcvanhatban, annak szintén.


Tovább ([mai zene] Ministry: Twitch (1986)) >

[út] San Esteban de Leces - La Isla

Hihetetlen, hogy amikor az ember este úgy érzi, hogy na, holnap most már tényleg nem lesz képes egy lépést sem megtenni, és éjszaka fölébredve a lábai helyén valami meghatározhatatlan formájú fájó izét talál, akkor reggel fölkel, és... Egy fél óra múlva úgy érzi, hogy tulajdonképpen ma sem rosszabb semmivel, mint tegnap volt. Későn keltem, későn (10 után) indultam, addig a Ministry Al Jourgensen előtti diszkópop lemezét hallgattam, fejhallgató híján hangosan. Az utolsó szám, az Isle of Man első soraira indulok: "Nice place, clean water, fresh air, blue skies."

Az iram gyógytempó, szűk egy km/h-val az átlagos alá esik, hamar. Az asztúr falvak, amiken az út átvezet, elsősorban abban különböznek az eddigiektől, hogy ezek tényleg falvak, és mindig tartogatnak meglepetéseket. Aztán tengerpart, sétány, szép, de már ismerős.


Találkozás, megint.


Kicsivel La Isla előtt, egy kávézónál megint összefutok Beatéval, akinek mesélek a tegnapi napról, enyhén panaszosan. Aztán ő mondja: egy ír figura? Brian? Igen, ott aludt ő is az alberguében, és be nem állt a szája. Gyalogolsz egész nap magadban, aztán este meg csak ezt hallod, bla-bla-bla... Neki sem lopta be magát a szívébe Brian. Beate mondja, hogy La Islában van egy szép albergue, a strandon, konyha is van. Egy kanyarban leülök gondolkodni, és nem vállalom a plusz 16 kilométert, az esti érkezést Sebrayóba (ahol se bolt, se étterem).

Igazi strandidő, kicsit bámulom a vizet, aztán tíz perc alatt megtalálom Angelitát, aki a helyi vendéglátó, ő vezet a szállásra. Ahol rajtam kívül csak Jon, egy holland férfi van, aki félúton, Oviedóból visszafordult. Kicsit óvatosan kezelem, mindenre bólogat, és háromszor-négyszer egymás után is kimondja néha az "igen" szót. Nem vegetáriánus, de az állatokat élve szereti... Gyanús. :) Egy hospitalera mondta nem olyan régen, hogy a zarándokok egy része (nem kis része) nem egészen komplett. És nem kell jóra gondolni... Szó szerint. Most nem kifejezetten Jonra gondolok, de kicsit igaza lehet.

Rohannék a strandra, meg előtte „A” kávézóba, ahol enni lehet, de ésszerű döntést hozok (kivételesen), mosok, teregetek. Aztán nyit „A” szupermarket (ami valójában egy szobányi vegyesbolt), de egyszerűen semmi olyasmit nem találok, amiből főzni tudnék. Elfogyott a fantázia. Meg a választék sem volt igazán nagy. Persze egy konzervet azért vehettem volna... A boltról jut eszembe, megérkezésem után Jon szódabikarbónás lábfürdőt ajánl, és mivel már olvastam is ilyesmiről, kipróbáltam. Négy-öt percre mintha tényleg csökkentené a fájdalmat. Utána? Nem esküdnék meg rá.

A strand kihalt, igaz, hogy hideg van, és fúj a szél. De látszatra szép idő van, a hegyek egész délután párába burkolóznak. Este pár ember lézeng a faluban, kikapcsolódni, pihenni itt igazán lehet. A nagymosás után pedig száradnak a cuccaim az udvaron. Szép látvány. Oviedóig már nem mosok. Holnap vagy Sebrayo, vagy másfél szakasz, meglátjuk, hogy érzem magam.

San Esteban de Leces - La Isla @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] San Esteban de Leces - La Isla) >