Eseménytelen reggel, kicsit kesergek, hogy sok minden nem száradt meg teljesen, aztán csomagolok. Elbúcsúzom Jontól, aki kukásjelmezbe öltözött, valószínűleg országúton fog gyalogolni, nem ösvényeken.
Reggel még elcsíp Angelita, kérdezi meddig megyek, mondom, hogy még én sem tudom. Villaviciosában szerinte sincs albergue, megemlíti viszont Valdedióst, mint a következő lehetőséget. Az ottani monostror mint félreeső érdekesség szerepel csak a könyvemben, de jól megjegyzem.
Aztán lecsoszogok Colungába, ami három kilométerre van. Ez sem nagyváros, de van 4-5 bár, két gyógyszertár, egy szupermarket, legalább. Be is szabadulok, élvezem a friss élelmiszerek szagát. Feltankolok, aztán a város után, az első adódó alkalommal kipakolok egy kőpadra. Tűz már a nap, amíg én reggelizem, tapasztom a gyógyuló vízhólyagokat, addig szárad a ruha.
Kutya, almabor, szerzetesek.
Aztán gyaloglok megújulva tanyák és kis falvak között, néha bokáig sárban, de eső nélkül, a napsütésben már meg sem érzem. Az emberek itt kicsit tompábbak, mindenki elfoglalt, tesz-vesz a kertben. Forrás sokáig nincsen, de megint 1,25-ös palackkal járok, nincs gond.
Egyszer csak megérkezem a sebrayói szálláshoz, egyvalakit találok, egy spanyol férfit, már tereget. Kicsit körülnézek, rendben van ez is, gáztűzhely is van, ha jól láttam. Az üzenőfalat elfelejtem végignézni, de nem is kell, ha találkozni akarunk a többiekkel, úgyis fogunk. Megkérdezem a srácot, tud-e valamit a valdediósi monostorról, mondja, hogy jól ismeri a caminót, ott mindig befogadnak. De az még minimum két óra. Számolok kicsit fejben, lesz az nekem négy is, ahogy ma megyek... Megköszönöm szépen az infót, aztán dobbantok, indulás.
Rövid sárfürdő után megérkezem Villaviciosába, a sidra fővárosába. Ennek majd remélem szentelek egy külön gasztro postot. Igyekszem ezekből is többet írni. Kevés kedvem van leülni, inkább megyek tovább, közeledik a pont, amit az útikönyvem az eddigi legfontosabb mérföldkőként említ. A Gijón-Oviedo elágazás. Megtalálom ezt is szerencsésen, és megyek tovább, mindig a tűző napon, értékelve a kevés árnyékot.
Kb. húsz méteren keresztül pedig háttal a menetiránynak. :) Ugyanis egy vérszomjas fenevad egész kitartóan követett, hörögve, vicsorogva. Próbáltam kicsit fenyíteni, szóval, mozdulattal, néha megindultam felé, de úgy tűnik, ennyi volt a felségterülete, szerinte. Meg, mintha a gazdája is feltűnt volna. Nem nagyon értem, hogy miért hagyják az ilyen természetű kutyákat szabadon, közterületen. Egy másik kis faluban is az út közepén ugatott egy zsebkutya. Szerencsére a nagyok nyugodtabbak (legalábbis, akik szabadon vannak...). Mindenesetre ez is egy elég kutyás szakasz.
Aztán megérkeztem a monostorba, egy turistacsoporttal együtt. Az oldalvizükön sikerült nekem is beszélnem egy szerzetessel, mondta, hogy persze, itt jobbra az albergue, az ajtaja nyitva, csak nyugodtan pakoljak le, megtalálok mindent. Aztán az esti mise után valaki majd benéz, lepecsételni a zarándokútlevelemet.
Ha jól emlékszem, a majdnem három hét alatt ez az első este, hogy teljesen egyedül vagyok. A szállás kicsit hűvös, dohos, nem patyolattiszta, de van konyha, melegvíz itt is. Naplemente után kiülök az udvaron a gránitkövekre, még egy óra múlva is érezni, hogy melegítenek.
A közelben egy étterem is van, az úton egy bár/bolt, újságos mellett is elmentem. Nem annyira elszigetelt a monostor. Holnap követem tovább a nyilakat, a könyv szerint vissza kéne mennem az elágazásig. Nem megyek.
La Isla - Valdediós @ Picasa - (PicLens)
A spanyol-amerikai mikronovellákról
-
A Fiatal Írók Szövetsége *A latin-amerikai kultúra társadalmi kontextusa*
címmel változatos programkínálatú konferenciát rendez október 2-3-án
(péntek-sz...
9 éve
0 komment:
Megjegyzés küldése