2008. április 26.

[út] Zarautz - Deba

Minden nap jól indul. Kis reggeli után még alig sajgó lábakkal végigvágtázod az első 4-5 kilométert, aztán jönnek a meglepetések.

A mai téma az eltévedés. Háromszor vesztettem el a jelzést, és ennek megfelelően igazán jó tanácsot nem tudok adni, csak egyet: Ne tévedjetek el! Mivel a többiektől nem hallok hasonlókat, valószínű velem lehet a baj. Amikor hallásvizsgálaton voltam, azt mondta a doktornéni: „Magának tökéletes a hallása, nem lehet, hogy a szövegértését azért érzi rossznak, mert nem figyel oda, amikor mások beszélnek?”. Mondjuk, amikor már szinte hunyorítva koncentrálok arra, mit mond a másik, és mégsem értem, akkor nem tudom, mivel van a baj...

Az eltévedéssel több probléma van. Egyrészt extra kilométereket tesz a lábba (ma kb. ötöt), amit a szervezet szépen eltesz az emlékkönyvébe, és másnap elérzékenyülve lapozgatva kérdezi tőled: „Emlékszel?”. És te szádat összeszorítva mondod magadban: „Igen, kedves vagy, hogy emlékeztetsz rá.”

Ha eltévedtek, semmi esetre se vegyétek elő az útikönyvet, hogy hátha segít! A könyv amúgy is kicsit a begyemben van, mindjárt leírom miért. Ha eltévedtek, a következőket javaslom:

  • Kérdezzetek! Mindegy milyen nyelven, mindegy kitől. Ha már a caminót emlegetitek, ha már a következő város nevét mondogatjátok, segíteni fognak.

  • Ha nincs kitől kérdezni, forduljatok vissza, és menjetek addig, amíg úgy emlékeztek, hogy az utolsó jelzést láttátok!

  • Ha útközben valahol láttatok térképes táblát, addig. Jellemzően ezeken feltüntetik a zarándokutat is.

  • Ha városban vagytok, menjetek a turisztikai információs irodához, ott valószínűleg térkép is van, de gyakran az út is arra vezet. Kérdezni szinte biztos lesz kitől, legrosszabb esetben.

Városban a legkönnyebb elveszteni a jelzést, és a kivezető leírások is szarok néha. De Bizkaiában mindig vannak segítőkész emberek.

Másrészt, megfigyeltem, hogy az ember nem téved el vízszintes szakaszon. Csak emelkedőn vagy lejtőn. Az emelkedő a legrosszabb, mert, amikor baktatsz visszafelé, az jár a fejedben, hogy ha mégis ez a helyes út, akkor mehetsz megint fölfelé. De nálam ez ritka, ha eltévedek, akkor rendesen.


Zumaia fogvatart, a tovább után...

Zumaiába (Zumaya) érve (szombaton) szintén belefutottam egy korrekt tütetésbe, a téma a szokásos. És utána keveregtem 1-2 órát. Mire megtaláltam a jelzést, és odaértem a bolthoz, éppen bezárt az is sziesztaidőre, mentem inkább tovább, akkor már nagyon elegem volt a városból.

Az útikönyvvel meg valahogy nem tudok zöld ágra vergődni. Alapvetően az a bajom, hogy nem használ utcaneveket a városokban. Menj ötven métert erre, fordulj jobbra, háromszáz méter után balra egyenesen az ilyen-olyan háznál, utána a lépcsőkön fel. Elég egyszer mellémenni, és a világ másik végén veszed észre, hogy hopp, nincsenek nyilak. Térképpel pedig egy pillanat alatt megtalálnám az utolsó utcanevet.

Aztán, mondjuk azt írja, válasszuk a temetőbe vezető utat (haha, kösz :), körülnézek, és három utat látok, ami a temetőbe megy... Persze néha figyelmetlenül olvasok, aláírom. De a mai csúcs a megérkezésnél volt: a szállás a strandhoz és a vöröskereszthez közel, a város központjában található. Rendben, találok egy 2 km hosszú strandot... És? Egy másik papíron találok egy utcanevet, a térképen az sincs. Az útikönyv írja: ha zárva a szállás, kulcsot kérhetsz a turisztikai irodában, későn pedig a helyi rendőrségen. Hol az iroda? Hol a rendőrség? Kérdezz, de ne engem! Remek.

De kicsit előreszaladtam. A Toki-Alai étteremnél vételeztem vizet (elkezdtem jegyezni, merre vannak kutak, de annyira sok időt vitt el a dolog, hogy rátok bízom, hogy találjatok az út mentén, másrészt nem útikönyvet írok, hanem blogot), és láttam a térképen, hogy a piros sokkal rövidebb úton megy Debába, ráadásul a parton. Nosza. Az utolsó 8 kilométeren már nem volt vizem, annyit másztam föl és le, hogy teljesen kész voltam a végére. Az utolsó 3 km elég szenvedősre sikerült. Meg el is tévedtem, persze.

Az út erre gyakran vezet át tanyákon, néha egy méterre a háztól (és a kutyától), itt épp úgy tévedtem el, hogy azt gondoltam, csak nem megyek be a fészerbe... De, igen, ha arra visz a jelzés.

Az volt a tervem, hogy Debában végre fürdöm a tengerben, ugyan mondták a többiek, hogy hideg, de amilyen idő van, nem hiszem el. Fürödtem én már március végén a Vizcayai-öbölben. De a nyolc órai érkezés ezt a tervet hazavágta, sajnos. A szállás az első igazi zarándokszállás, két három- és egy kétemeletes ággyal. De rendben van (rengeteg cuccal, amit más zarándokok hagytak itt: evőeszköz, mosószer, könyvek, ruhák, bögrék stb.), kellemes a hangulat. A leltár, angol, finn, spanyol, német, francia, egyesült államokbeli, magyar. Egy-egy. Még egyvalaki elférne.

A szomszédos parkban a helyi galíciaiak (galegók, gallegók) rendes éves bulija, nem tudom meddig tartott, de volt egy olyan érzésem, hogy hajnali háromig. A színpadon feldolgozásokat játszott egy helyi banda, egy Desmond Child-os Bon Jovi szám már éppen betenné a kiskaput, vonulnék lefelé a későn érkezőknek kijáró harmadik emeletről, amikor a műsorvezető bemondja: ¡Hasta mañana! Éljen-éljen! Utána még valaki elüvölt egy nótát baszkul (talán a baszk himnuszt?), egy ráadás-szám, és csönd. A felbukkanó horkolásfoszlányok semmik a zenéhez vagy egy ketyegő órához képest.

Zarautz - Deba @ Picasa - (PicLens)




Tovább ([út] Zarautz - Deba) >

2008. április 25.

[mai zene] Secret Chiefs 3: Book M (2001)

A Secret Chiefs 3 ma már sokkal több, mint a Mr. Bungle Patton nélkül. Lenyűgözően széles zenei palettáról merítve keverik ki a rájuk jellemző kísérletező, avant-garde stílust, végtelen számú akusztikus hangszert és elektronikát is használva.

A Book M talán a legegységesebb az összes lemezük közül (ezért mondjuk a legkevesebb meglepetéssel is szolgál, de jó, és pihenet – engem, legalábbis).


Tovább ([mai zene] Secret Chiefs 3: Book M (2001)) >

[út] Donostia (San Sebastián) - Zarautz (Zarauz)

Valaki elmondhatná nekem, mi kell ahhoz, hogy külföldön is tudjam használni a WiFi-t... Itt ülök egy bárban, megkaptam a WiFi kulcsot, csatlakoztam, de mégis semmi. Mintha DNS problémák lennének, olyan. Lehet, a DHCP nem jó a WiFi spotokban...

Sebaj, legfeljebb csúszom a beszámolóval. A mai szakasz 23 km volt (Átálltam egy másik programra, ez mintha pontosabban mérne. Mindenesetre ma valahogy kikapcsoltam véletlenül, az orioi strandon tett kalandozásom így nincs a logban.), eseménytelen, unalmas. Ma reggel elmentem naptejet venni, egy illatszer boltban vagy hatvan közül válogathattam, aztán irány az út. (De előbb még ittam egy Leche Pascual gyümölcsleves tejet, ami kicsit olyan, mintha jófajta szörpöt öntenénk sovány tejbe, de igazából nagyon jó, imádom. Az egyik dolog, amiért Spanyolországba járok...) A piros-fehér (piros, mostantól) már az út elején letér jobbra, és csak 10 km múlva tér vissza. Ma azt mondtam magamnak, semmi különút, csak egyszerűen, röviden, gyorsan. Aztán jött egy turistaeligazító tábla, és mentem is le a partra. Így mondjuk elmentem egy pár látványosság és egy szállás mellett is, de addig annyira eseménytelen volt az út, hogy nem bánom. Ezentúl, ha a piros a part felé tér le a caminóról, mindig arra megyek.

Az oriói szállásról azt írta egy ajánló, hogy érdemes oda visszavonatozni (EuskoTrennel, az az itteni HÉV) Zarautzból a nap végén, és ott megszállni. 7 euró (az most kilenc lehet), talán vacsorával, reggelivel, amit a háziasszony készít. Hidromasszázsos tussal. Ezt olvastam, de amikor megérkeztem a zarautzi szállásra, nem nagyon volt már lendületem utazni, maradtam. 20 pénz, külön szoba, modern kóter. Még közösségi helyiségek sincsenek, hogy összebandázzon a társaság. Nem az igazi. Amúgy itt is mindenki beszédes, ha rosszabbul beszélsz, automatikusan jobban artikulálnak. Amikor jobban megy, csak mondják.


Egyéb baszkságok a tovább után.

Még Orio előtt szegezte nekem egy sétáló bácsi a túrabotját, meg a kérdést: Csak így, egyedül? Aztán az igenlő választ hallva elmondta a nagy igazságot: Aki egyedül megy, az legalább nincs rossz társaságban. Az én esetemben azért ebben nem lennék biztos... Közben az izzadtság és a szintetikus anyagok kapcsolatából származó új szagokkal ismerkedem.

Orióban kicsit elbújtam a tűző nap elől (az, hogy a napsugaras töltő szépen muzsikál, az azt is jelenti, hogy én közben leégek), a térképen jelölt egyetlen zöld folton, a játszótéren hallgattam kis zenét, olvasgattam a tapaszok használati útmutatóit. Orio is szép kis hely. A belvárosban szinte minden házon leírás. Tipikus XV-XVI. századi, reconquista idején termett pici halászfalu. Aztán megint a nap, és a helyi txakoli borút, úgy látszik itt is van ilyen. (A txakoliról majd mesélek, az első [gasztro] bejegyzésben.) Közben nézem, hihetetlen, hogy pörög itt a srác a pultban. Egy pillanatra nem áll meg.

Amúgy elindultam Argiñano éttermébe (a legismertebb spanyol tévémesterszakács), hogy elköltsem két-három szállás árát, de leragadtam a net miatt, ami nem megy. Van ez így, az első vacsorabeszámoló késni fog. Érdekes hallani, ahogy itt közben a népek beszélnek, ki spanyolul, ki baszkul. Gipuzkoa (Guipúzkoa) az a tartomány, ahol az emberek nagy része tényleg beszéli az euskerát. Tegnap pl. a baszk nyelvű wikiloc-kal küzdöttem a szálláson. Ja, a főtéren éppen könnyű péntek esti tüntetés zajlott a baszk (politikai?) foglyok baszk földön történő bebörtönzéséért, itt ez napi téma. Gernika környékén majd örülni fogok, ha valaki szóba áll velem spanyolul...

Most megyek, megpróbálok így tíz körül valami kaját találni, aztán alvás. Indulás előtt mostam is, a mosószappan lenyűgöz, tényleg. Az öblítőt meg otthon felejtettem. Majd csak túlélem.

San Sebastián - Zarautz @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Donostia (San Sebastián) - Zarautz (Zarauz)) >

2008. április 24.

[út] Irún - Donostia (San Sebastián)

A mai ajánlott penzum 26-28 kilométer volt. Én mentem 36-ot. Tegnap a szállásgazda szépen elmagyarázta mit ajánl, meg nekem is voltak emlékeim Hondarribia (Fuenterrabía) szépségéről, tettem arra egy kerülőt. Mivel nem tudtam pontosan, merre kell továbbmennem, tényleg kerülő lett. Mindenesetre nem kihagyhatatlan. A faluban éppen általános iskolások szaladgáltak akadályversenyen, vicces feladatokat oldottak meg egyenruha-melegítőben. Aztán megtaláltam a nyilakat, és követtem őket fél órán keresztül, majd elvesztettem az utat, jó időre.

Érdekes még, hogy a „Buen camino”-zásra vényleg van példa. Reggel még szinte föl sem ébredtem, már leköszönt egy biciklis csapat. Később még többen, főleg az idősebbek.

Amúgy fontos: Spanyolországban a turistautakon van egy elmés jelzés, ha elvétesz egy fordulót, elágazást, X alakban festett jeleket találsz, hamar. Én is láttam egy csomót egy kupacban, de csak egy órával később jutott eszembe, hogy ott kellett volna másfelé mennem. És mivel volt egy nagyon képszerű leírásom a tegnapi nénitől, aminek a megfelelője ott volt előttem, és volt nálam egy nagyon részletes szintvonalas térkép (nagyon jó, kicsit magabiztossá tesz), nekiszaladtam a szintvonalaknak az ösvényeken.


Tovább is van, mondjam még?

Nem érdemes mindenhol utánam tartani, volt ahol szúrós dzsungelen törtem át, csak hogy visszafordulva ismét megtegyem ezt. Volt, ahol forrást kerestem, ami nem volt ott. Ma egyértelmű lett számomra, hogy nem kell/érdemes mindig a jelzett úton menni. Amikor 10 kilométer után újra megtaláltam, úgy megörültem neki, hogy egyből követtem, rövidesen betonon, egy olyan városba (Lezo), ahol semmi dolgom nem volt. Hacsak valaki nem akar hídon átkelni a kishajó helyett, nem érdemes arra menni. Inkább tovább a hegyen Pasajes-be. Pasajes egy (két?) pici falu a folyótorkolat mellett.

Egy öregúr volt a kalauzom, De igazából olyan sűrűn jár a zöld-fehér bárka, hogy nem lehet eltéveszteni. Az út sajnos csak fél perc. Utána már közel a Faro de la Plata világítótornya, ahol szokásommal ellentétben az „idegeneknek belépni tilos” tábla hívószavának is ellenálltam, és mentem tovább. Később megint elvált a piros-fehér és a Szent Jakab út, nem tudom, miért. A turistaút izgalmasabbnak tűnt. Aztán rohanás San Sebastiánba, annak is a túlsó végére, körül se néztem, oda akartam érni. A szálláson egy szobában négyen voltunk, sok zarándokkal nem futottam össze. A lányokat meg eldugták. Fotót nem csináltam, de a szállás rendben volt, asszem 13 euróért, reggelivel. Ami nem téliszalámis zsömle tojásrántottával, errefelé a ColaCaóba mártogatott Albert kekszet is reggelinek hívják.

Irún - San Sebastián @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Irún - Donostia (San Sebastián)) >

[mai zene] David Yengibarjan - Frank London: Pandoukht (2003)

Ilyen is lesz. Alapvetően az előző postban lefektettem az alapokat, nagyjából ez lesz a stílus, egy én-blog, amelyben elrejtek más zarándokok számára is hasznos információkat. Ez a rovat meg csak úgy lesz, arról, amit hallgatok, vagy ami eszembe jut arról, amerre járok. Mint ahogy valószínűleg a gasztro is.

Meséhez kattints!.

Stílszerűen tehát a blog névadó lemeze: Yengibarjan-t először mint filmzeneírót ismertem meg, rövidfilmekhez és pár nagyfilmhez is csinált zenét, mint pl. a Nagy Tamás által rendezett (amúgy kiváló) Szerelemtől sújtva harmonikás számai is neki tulajdoníthatók. Érdekes elegye a tangónak, jazznek, más most nem jut eszembe. A trombita teszi még különlegesebbé. Nem egy világverő lemez, de pár kiemelkedő szám mellett hallgatható a többi is.


Tovább ([mai zene] David Yengibarjan - Frank London: Pandoukht (2003)) >

Budapest - Párizs - Biarritz - Irún

Sok idő: sok szöveg, kép nem sok, az első napi mérleg.

Kávé, ásványvíz előttem, van még egy fél órám, nem süt a nap eléggé, hogy felhőbe bújó fölszálló repülőket filmezzek, olvasni még nincs kedvem, írok.

15 kilóra mázsálták a cuccom, igazából 16, mert a kezemben volt az útikönyv meg a kamera (remélem, a sok átvilágítás nem exponálja a filmet benne, hehe). Sok. Nem mondom, hogy nem számítottam rá. 12-re saccoltam optimistán. Éreztem én, hogy kicsit megszaladt a kezem a végén, még ez is, még az is belefér alapon. Ha kicsit jobb lenne a blog látogatottsága, föltennék egy szavazást, hogy szerintetek mitől fogok először megválni.

(Zárójelben: A billentyűzeten nincs magyar kiosztás, a spanyolt használom, egyrészt azt félig-meddig megszoktam, másrészt a hosszú ő-n, ű-n kívül tud mindent. De azért nem kényelmes.)

Tegnap éjjel fél egykor kezdtem el bepakolni, kettőkor lefeküdtem, hogy majd reggel befejezem. Az idővel nem is volt gond, azt hiszem, nem hagytam otthon semmit. Persze a listám nem néztem át, azt csak írni jó, ellenőrizni nem. Amúgy fejlődőképes vagyok, első repülős utam előtt hajnali háromkor kezdtem pakolni, hatkor indultam a repülőhöz; 25 kilós zsák lett a vége.

Folytatom az easyJettel a tovább után.

Eseménytelen volt az út Párizsig (a kuszkusznak örültem, finom volt), mióta viszont megláttam az easyJet logót, a dolgok kezdenek kisiklani. Az easyJet checkEgy hatalmas káosz, ilyet még nem láttam. Tanácsom a következő: ne álljatok semmilyen sornak látszó embertömegbe! Csak a megmondóemberrel kell jóban lenni. Ő alakítja a labirintust, és dönt, ki mikor kerül sorra. Szépen meg kell mondani neki, hova mész, ha lepattint, érdeklődni, mégis meddig várj, és pont. Figyelni kell még a kiabáló hoszteszeket. A poggyászfeladásnál kérdeznek még furákat, tulajdonképpen logikus, csak váratlan dolgokat (végig veled volt-e a csomag, van-e benne robbanékony anyag, honnan is jöttél? „Magyarországról.” A kissé zavart tekintet láttán: „Európa”). Ezután csúnya meglepetés vár: egy óra késéssel indulunk. Már éppen kezdenék szállást keresni Bayonne-ban, amikor bemondják, hogy mégsem. Aztán beszálláskor újabb kérdés: kell-e nekem vízum, hogy belépjek schengeni területre...

Mégis késve indulunk, három utas vízumproblémáival indokolnak. Lehet, hogy kerülöm majd a társaságot... Az egyetlen pozitívum: a zsákom 13 és fél kilónak mérték, pedig most benne volt minden (még úgy tudom :).

Most bukkant föl éppen a korábbi vonat emlékeztetője, nem fogadnék rá, hogy elérem.

Nem sokon múlott! Negyed óra késéssel értünk be, a csomag két perc múlva a kezemben volt, irány az állomás. Ha valaki ugyanígy nekivág, azt ajánlom, a négysávos út jobb oldalára időben keveredjen át, ott lesz a lehajtó az amúgy balra található állomáshoz. Kilépve 25 perc alatt értem oda, sétálva 30-35 perc lehet. 5 perccel késtem le, még hallottam kijárni a vonatot, esküszöm (arra kell még odafigyelni, hogy a rendelt jegyet a peron előtt érvényesíteni kell, kalauzt nem láttam). Szóval most egy TGV-n ülök, gondoltam csinálok pár képet, de nincs igazán miről. Viszont a naplemente időpontját megörökítettem. Elvileg lesz 35 percem, hogy a szállásra érjek, már sötétben. Sajnos most vettem észre, hogy útközben elveszett a tollam és a fejlámpám. :S Más hiány most nem jut eszembe.

Első este Irúnban, végtelenül kedves szállásadó, hatágyas szobában a három későn érkező. Két gallego biciklis srác, most érkeztek Galíciából, hogy visszatekerjenek. Kis horkolás, ketyegő falióra. Másnap majd legközelebb.

Megérkeztem @ Picasa - (PicLens)



Tovább (Budapest - Párizs - Biarritz - Irún) >

2008. április 20.

[út] Hanák Kolos túra

Nem tudom, hogy kezdjem, pedig tegnap 3-4 bevezetőt kitaláltam (nem, ez nem az egyik). Elmentem a Hanák Kolos teljesítménytúrára, mint az utolsó fizikai felkészítő szakaszra a zarándokút előtt. Úgy alakult, hogy azt modelleztem, milyen lesz, ha a caminón esetleg valamelyik este régi/új ismerősökkel mulatunk, másnap pedig egy-kétezres szintkülönbségekkel kell megküzdenem (mondjuk, esőben, sárban, jégben). Rossz lesz. Nagyon! Fizikailag, persze. Mert amúgy élveztem. Azt hiszem...

A péntek esti céges buliból 5:10-kor értem haza, 5:30-kor indultam a Népstadiontól induló buszhoz (még jó, hogy nem volt annyi időm, hogy odategyek egy kis olajat a sült krumplihoz, és nem dőltem le öt percre, pihentetni a szememet... de erről majd a „hogyan gyújtsuk föl a lakást álmunkban” postban...). A Kékesnél találkoztam a többiekkel (csókoltatom őket), kis tea, beszélgetés után startoltunk fél tíz előtt picivel. Ha legutóbb azt írtam, sárdagonya, most gyakorlatilag sátrenger várt minket. Az első 1-2 órában esett, a Muzslán elkapott még minket egy zápor-zivatar (jég is esett, én úgy láttam, vagy képzeltem, közben, utána jéghideg szél). A kettő között tulajdonképpen nem volt rossz idő, féltávnál még a nap is kisütött. Viszont mindenhol az úton sár, ujjnyi vastagtól bokáig érőig (ez volt a gyakoribb), változatos szinű, sűrűségű, csúszós vagy marasztaló sár. A leírásban nem tudok túlozni... Néha olyan érzésem volt, mintha egy lefelé tartó mozgólépcsőn mennék fölfelé, amit még le is borítottak sárral. Közben a másnapos fájdalom, dehidratáció meglepően keveset bántott (ahogy coach McGuirk mondta: „Nem szomjas vagyok... dehidratált. Nagy különbség.”).

Maradék a tovább után.

Végül a 36 kilométert úgy 10 és fél óra alatt küzdöttük le. A sárban hempergés iszonyú energiákat vitt el, ráadásul roppant lehangoló volt, talán száraz időben hoztuk volna a kilenc órás szintidőt... valószínű. Persze az is kiderült, hogy a kondim messze nem olyan, amilyen szerettem volna, hogy legyen az út elején (többnyire én voltam a hátvéd). A GPS mindenesetre hamarabb föladta, mint én (pontosabban: föladta), a Muzslára fölfelé gyaloglás közben kikapcsoltam. Nem is másolom ide a csonka logot, itt megtalálja, akit érdekel (két képet csináltam egész nap, ezeket itt). Elgondolkodtató, hogy mintha távolságban, és szintkülönbségben is többet mérne, mint a valós értékek, lehet, hogy kicsit simítani kellene a görbén. A leállításkor még biztosan hátra volt 10-11 kilométer.

Most, hogy majdnem 10 órát aludtam (nálam az rengeteg), kicsit árnyaltabban látom a tegnapi vergődést, tulajdonképpen volt olyan dimenziója, ami kellemes volt. Három hét múlva várhatók hasonló bejegyzések.

Szerk.: Megvannak az eredmények. A ~690 indulóból ~350-en fejezték be a 36 km-t szintidőn belül, ha jól értem. Ennél kisebb arányban csak négy éve futottak be. A maradék 300+ indulónak kicsit több, mint a fele kiszállt valahol útközben.

Tecknikai közlemény: kísétleti jelleggel fel lehet iratkozni a blog email értesítőjére. A feliratkozó-megerősítő felület sajnos angol, a feliratkozáskor megjelenő betűk beírása után a rendszer visszaigazoló levelet küld a megadott email címre. Szerk.: az értesítő könnyen lehet, hogy a spam közé kerül (gmail esetén szinte biztos)...


Tovább ([út] Hanák Kolos túra) >