2008. május 3.

[út] Guriezo - Laredo

Guriezóból elindultunk a rövidebb, kímélőbb úton. Én már az elején hümmögtem, hogy ez a hosszabb, aztán az is lett.

Kantábria nagyon más, mint Baszkföld. Pici, ódon falvakon megyünk keresztül, sokat kell gyalogolnunk az első kávéért. Az emberek, ha lehet, még kedvesebbek, az utcán legalábbis. Az útvonal változatos, a középső szakasz nem túl érdekes, szép mészkő hegységen vágunk át, eukaliptusz itt is van. Sógorom azt mondta, ez itt kb. olyan, bizonyos értelemben, mint Magyarországon az akác. Esztétikai értéke nem sok van, az biztos.

Aztán Liendóba már elcsüggedve érkezünk, kávé, ebéd. Furcsa, mekkora különbségek vannak bár és bár között. Az egyikben azt válaszolják, semmi melegkajájuk nincs, nem is lesz (biztos a szomszéd csetresét pakolták éppen a mosogatógépbe, a főnök meg a boltból hozta magának a tortillát). 200 méterre, a másik helyen pedig pillanatnyi gondolkodás után az a válasz, hogy, hát, tulajdonképpen van egy kis karajom, azt meg tudom sütni. Mivel krumplit nem kérünk hozzá, újabb ötlete támad a főnökasszonynak, egy kis sült paprikát kérünk-e? Hogyne. Aztán kerül még két tökéletes tükörtojás a tányérra, kis olajbogyó csipegetni. Rozé borral kísérve, nem is kell jobb.

Ebéd után a könyvem leírása alapján megpróbáljuk a jelöletlen, de ajánlott parti utat követni, 5 perc után nyilvánvalóvá válik, hogy egészen máshol vagyunk, mint ahol lennünk kéne. A szintvonalas térkép ismét bizonyít, nemcsak a jelzett utat (piros) találjuk meg, de rövidesen, egy fél bekezdést ugorva a könyvben is a fonalat.

Hihetetlen nyugodt a tenger, meleg, fülledt az idő, nem mozog a levegő, nehéz kapaszkodni. A kilátás viszont pazar. Laredóba érve viszont hamar megvan a konszenzus, nem megyünk Colindresbe, az plusz öt kilométer, ami holnap még négy extra. Kis kevergés után megtaláljuk az alberguét, segítséggel pedig a valódi bejáratot. Trinitárius apáca fogad, fizetünk, kulcscsomót nyom a kezembe, aztán már itt sincs.

Kis pihenés után, ahogy kilépek a templom előterébe, a mezítlábas Peter fogad (azt hiszem, írtam, nem nagy barátja az egyháznak), és fontos információt is közöl: az apály miatt másnap csak 12 után indul az első hajó Santoñába, ezért változtatnunk kell a terven. Ha hajózni akartok, érdemes érdeklődni előbb, és csakis a hajózó társaságnál!

Este Laredóban vacsorával, ha érdekel...

Így Colindres már nem is tűnt volna olyan túlzásnak. Mindenesetre jó volt megállni. Este végre ittam egy Chufit, ezt is időbe telt megszeretnem, de azóta nagyon jól esik, néha.

Aztán keresünk egy bárt a vacsorához – sajnos a zarándokok napirendje annyira eltérő, hogy 2-3 fős társaságnál ritkán jön össze több. Valahogy egy étteremben találjuk magunkat, pedig nem ez volt a terv. A libamájpástétom mazsolával és portói-mártással remek, a serrano sonka rostonsült gombával nincs túlfűszerezve, de finom. A tengeri herkentyűkkel töltött tőkehal tejszínes mártásban pedig kicsit túl sima, mintha valami kenőccsel töltötték volna meg, de az íze jó. Összességében nem ér annyit, mint amit fizettünk érte, de az élmény maradandó (főleg a libamáj). Nem egy zarándokmenü, de időnként belefér.

Utána pedig külön élmény a templom kapurácsát éjjel tizenegykor kinyitni. Mintha műkincstolvajok lennénk...

Guriezo - Laredo @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Guriezo - Laredo) >

2008. május 2.

[mai zene] Lard: The Last Temptation of Reid (1990)

A Lardról először még Helgától hallottam, aztán a Mnistry side-projektek gyűjtése közben (Lard, 1000 Homo DJs, Pailhead, P.T.P., Revolting Cocks stb.) találtam rá megint.

A Ministry Al Jourgensenéhez adjátok hozzá a Dead Kennedys Jello Biafráját, ilyen a Lard. A Született gyilkosokhoz még filmbetétzenét is írtak, de az egész lemez húzós, kivéve az utolsó "I Am Your Clock"-ot. Arra ébrdtem. A matuskás szám pedig meglepő történelmi ismeretekről számol be.


Tovább ([mai zene] Lard: The Last Temptation of Reid (1990)) >

[mai zene] Lovage: Music to Make Love to Your Old Lady By (2001)

A Lovage egyike Mike Patton Faith no More utáni projektjeinek, tulajdonképpen talán nem is ő a főnök a lemezen, hanem Dan the Automator. Music to Make Love to Your Old Lady by... Finom trip-hop lemez, jó szövegekkel, semmi Pattonos elhajlás, minőség.

PJ Harvey hangú női vokálok, beszélgetős zene, kellemes, na. Meg altat is, kicsit.


Tovább ([mai zene] Lovage: Music to Make Love to Your Old Lady By (2001)) >

[út] Castro Urdiales - Guriezo

Reggel strandolás, sokat evés, pihenés, újra az alberguében alvás jár az eszemben (bár ehhez orvosi papír kellene, elvileg). Aztán találkozom Angelikával, akinek az előző nap után kis térdproblémái vannak, ő sem megy tovább. Reggelizünk, a helyi öregektől láttam, hogy ehhez a bor dukál, jó lesz nekem is. Ekkoriban mondja először Angelika, hogy lúdtalpasan járok, és hogy lehet, hogy a cipő az oka. Amikor cipőt vesztek, erre is figyeljetek oda, mert a térdet, bokát megterhelheti. Maratoni futó, ő csak tudja.

Aztán irány a strand, piknik, napozás, én fürödtem is, más még nem merészkedett a vízbe. Ha jobban süt a nap, egész kellemes lett volna. Aztán az „hay sardinas” tábla vonzásának engedve betértünk egy helyi kis bárba, friss szardíniát enni. Amilyen nyugodtak a spanyol emberek, annyira pörög a pult, hatalmas a forgalom. A legjobb tanácsadó, amikor helyet kerestek az, hogy hol van a legtöbb ember. Csak mindig a spanyol ebéd-/vacsoraidő előtt fél órával érdemes menni, mert utána minden tele van.

Castro Urdiales halász nagyhatalom, a kikötőben levő bárokban mindig frissek a tengeri herkentyűk, és olyan a választék, hogy meg sem próbálom leírni. Próbáljátok ki a kis tengeri csigákat! A kikötőtől egy utcányira, az óváros határán pedig van egy utca, tele éttermekkel, ott érdemes bejelentkezni egy paellára, mindig friss, igazi vasserpenyős, újságpapírral letakart paellát kaptok, nem mint a műanyag, fényképes étlapos helyeken.


Megint megyünk...

Aztán fél négy körül csak mozgolódik a láb, ha nem is Laredóba, de Guriezóba csak elmehetnénk, papíron kb. 12 kilométer. Tengerpart, aztán folyópart, nagyon nem ízlik az út, de csak odaérünk (ezt az utat sem vettem, de 15 kilométer lehetett), a Pontarrón bárban kedvesen fogadnak, megkapjuk a kulcsot, iszunk egy pohár bort is, 60 cent fejenként, de ekkor még nem fogunk gyanút.

Az albergue takaros, az utolsó vendég előző nap járt ott, minden másnap azért arra téved valaki. Szép a kilátás a folyóra, válogathatunk az ágyak között. A vendégkönyvet olvasva találni érdekes bejegyzéseket, évente egy magyart is.

A vacsorához leszaladok egy üveg borért, az ár: 2,50 hallatán nem hiszek a fülemnek. Nem a boltban, egy bárban, Spanyolországban vettünk 600 forintért egy palack bort! Tessék ezt jól megforgatni a szájban, na olyan is volt. Nem ihatatlan, de főzni nem főznék vele. Sajnos a háromszoros léptékű vécépapírgurigáról elfelejtettem fotót csinálni.

A fogmosásról eszembe jutott a Lovage, a viaduktokról meg a Lard Matuska Szilveszteres száma, ebből lesznek a mai zenék. Aztán reggel mentünk tovább Colindresbe.

Castro Urdiales - Guriezo @ Picasa - (PicLens)



Tovább ([út] Castro Urdiales - Guriezo) >

2008. május 1.

[mai zene] Asgarth: III (2002)

Az Asgarth egy baszkföldön működő, kizárólag basszkul éneklő, egészen klasszikus heavy metál zenekar. Általában nem hallgatok ilyesmit, szuvenírként vettem, sokáig nem is hallgattam, aztán valahogy megfogott, megszoktam.

Dallamos, éneklős, kétlábgépes, kétgitáros zene, kicsit szintetikus dobhangzással. A szövegekről lehet találni fordítást a neten, nekem elég annyi, amennyit értek. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam koncerten, amikor mehettem volna. Szép búcsú volt a baszk tartománytól.


Tovább ([mai zene] Asgarth: III (2002)) >

[út] Bilbao - Castro Urdiales

Igen kevés kedvvel indultam neki a napnak, reggel a lábaim helyett mintha két disznósajttal ébredtem volna. Korán lelépett Jon, a bőbeszédű holland kerékpáros, aki 2780 kilométernél járt, leugrott egy ibér körre otthonról. A Nervión jobb partján, mert azt ajánlották, elindultam Getxóig, és addig nem is történt semmi érdekes. Amikor itt éltem, többször átkeltem a Bizkaia hídon, ami nem függőhíd, bár annak hívják, mindenesetre ritka szerkezet, kevés ilyen van a világon, Eiffel iskolás építmény. Most először, végre gyalog. A 30 cent helyett 4 euróért, de megérte. A hídtól délre 100 méterre kishajó is közlekedik, szintén 30 centért. Metróval is át lehet menni, igaz, az kb. fél óra, a San Inazio állomáson kell átszállni.

Korán értem Portuba, ami éjszaka egyébként nagyon hangulatos, mentem tovább inkább, evés nélkül. Unalmas, szörnyű kerékpárút, megérdemlek egy kis baszk heavy metált. La Arénában döbbenek rá, hogy május elseje van. Még Irúnban ajánlotta az hospitaléra, hogy ott szálljak meg, könnyen fogok szállást találni. Hatalmas tömeg, semmi jele szállodának, panziónak, semmi. Átcsoszogok Pobeñába (útikönyv: menjünk át a kék hídon, ez most zöld, fehér, piros), a pobeñai albergue a papíromon elsején nyit, a valóságban csak vasárnap. Egy rendőrnőtől kérdezem, tud-e bármilyen szállásról a környéken, de mint Siófokon a pesti rendőrök, fogalma sincs. Csak később, Ontónban jut eszembe, hogy egy bárban kellett volna érdeklődnöm. Fél hat körül kinézem a könyvekből, hogy Castro Urdialesbe megérkezni már nincs esélyem, de Ontón csak 6 km, és ott valami pajtában lehet aludni.


Még tovább a tovább után.

Nagyon szép környéken szaladok, de fényképek nincsenek, lemerült a gép. Aztán befutok Ontónba, semmi. Nincsenek emberek, nincs egy bár sem, ahol legalább érdeklődhetnék. Olvasom újra az útikönyvet, a rövidebb út Castróba csak 6 km. Nem tudom, mennyi az idő, de a napról látom, hogy mégis van esélyem odaérni világosban, igaz, hogy aszfalton, megint (a N-634-esen tényleg alig van forgalom, egészen Mioñóig, ami szép kis bányászváros). Valahol félúton előbányászom a zsák legaljáról a három babapiskótát, jó, hogy eszembe jutottak.

Naplementére megérkezem a városba, a lábamat nem nagyon érzem már, de majdnem ott vagyok. A parti sétányon találok térképet, azon a két sportcsarnok egyikéhez elindulok, jó eséllyel az lesz a Pachi Torre. Ami történetesen oly sötét, hogy oda se megyek a bejárathoz, viszont 50 méterre tőle egy meglepetés-rendőrörs. Csöngetek, kedvesen fogadnak, pecsételnek, fölveszik az adataim (Minek? A telefonszámom azért nem adom meg...), már vártam, mikor kell nyomnom az ujjlenyomatom. „Hú, micsoda módon írjátok azt, hogy Hungría”, a személyimet adtam oda. :) Ja, amikor mondom a sportcsarnokos verziót, a közeg kijavít: az alberguében. Ezek szerint van Castróban albergue, erről sehol, senkitől nem hallottam, és nem vagyok ezzel egyedül, mint másnap kiderül.

Fél tízre oda is érek, sehol senki, végül Jürgen, bevallása szerint két üveg vörösbor elfogyasztása után körbekalauzol. Utánam fél órával érkezik Beate, Ontónból buszozott idáig. Hasonlókat mesél, mint amiket átéltem.

Szóval, terveztem egy könnyű, 28 körüli szakaszt, lett belőle 43, nagyjából. A végén az éreztem, hogy tudnék még menni bármeddig, az is biztos, hogy kivégezném a lábam. Most, egy nappal később még mindig nem érzem teljesen minden lábujjam...

Az alberge még átépítés alatt volt, nagyon fapados (kivéve a vizesblokk), de ott volt, a Plaza de Toros mögött. Jól esett. Reggel, ha jól láttam a sváb házaspár zörgött a nájlonzacsikkal bőszen, sőt, a magára talált német öregúr is talpon volt már, mire fölkeltem. Nálam lustábbak már csak a spanyolok voltak. Reggel még találkoztam az utcán Caritával, a finn lánnyal, ő egy panzióban aludt. Tegnap tulajdonképpen behoztam a könyv menetrendjét, de ma nincs az az isten, hogy 35 kilométert gyalogoljak. Szabadnapot tervezek.

Bilbao - Castro Urdiales @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Bilbao - Castro Urdiales) >

[gasztro] Baszkföld

Baszkföld mesterszakácsai és konyhaművészete messze földön híres (Arguiñano is baszk). Mi viszont leszállunk a földre, és a tenyérnyi főfogások helyett az utca, a bárok ételeivel foglalkozunk.

Baszkföld, és főleg Gipuzkoa pincho (pintxo) nagyhatalom. A pincho ebben az esetben a kis katonákba szúrt fogpiszkálóra utal. Az első szakasz után nehéz rávenni a lábat, hogy bevigyen San Sebastián óvárosába, de érdemes. Az élmény meghatározó!

pintxos
Egészen pici bárok egészen pici bárpultjain nagy gonddal egymás mellé, fölé halmozott falatkákat találhattok. Jól megfér a feketeláb sonkás miniszendvics, az ilyen-olyan pástétomos baguette szelet, a szardellákkal, vega nyársakkal, töltött sültpaprikákkal, véres hurkával. A választék hatalmas. Az ember bemegy, elvegyül a tömegben, eszébe sem jut leülni(!), kér valamit inni, beszélget, közben lekap egy-két pinchót, beszélget, eszeget, a végén fizet és távozik. Jó esetben a szomszédos pincho bárba. Nem tudok egy igazit ajánlani, mindegyik más, mindet érdemes kipróbálni. Hozzáteszem, nem a legolcsóbb vacsora. De nem is megfizethetetlenül drága.

És ez még csak a kezdet...

Ételek

Baszkföldön jól kiegészítik egymást a tenger és a szárazföld gyümölcsei. Igazán tipikus bármilyen tőkehalból (bacalao) készülő fogás, talán bacalao al pil-pil a leghíresebb, legismertebb. Nem egy három perces recept... A tengerparti városokban gyakorlatilag (majdnem) mindig friss tengeri fogásokat kóstolhattok a megfelelő éttermekben: szardínia (sardinas), ördöghal (rape vagy sapo), királyrák (langostinos), feketekagyló (mejillones), tonhal (tuna vagy bonito), tengeri pók (centollo - egy neves fogás ebből a txanguro). De azért ezekről nem állítanám, hogy csak itt kaphatók.


A szárazföldről most hirtelen csak a juh- és marhasültek jutnak eszembe. Meg persze a kolbász, hurka.

Főleg ősszel jellemzőek a különféle gasztronómiai fesztiválok, ezeken sokmindennel találkozhattok, például az Idiazábal juhsajttal, ami a sátáni kinézetű baszk birkák tejéből készülő érett sajt.

talo con chorizo
Az egészen tipikus fesztiválétel a talo, egy vaslapon sütött kukoricalepény, hasonlít a mexikói torrtillához, de errefelé nem variálják túl, megy bele egy szál sült kolbász, vagy egy véres hurka. Talán még egy kis mustár, ha kér az ember. Tökéletes.

pimientos de piquillo
Komoly baszk büszkeség még a pimientos del piquillo, egy kis, harang alakú, piros sült paprika, olivaolajban eltéve. Ízesíthetik fokhagymával, tölthetik tőkehallal, tintahallal, sajttal, mindegy, finom.

Édességek

Az igazi baszk desszertek közül sajnos csak az intxaursaltsát ismerem, a főzött diókrémet, azt is csak saját elkészítéssel (kis gorgonzolás-tejszínes plusszal, mmm.). Sokkal több szezonális süteménnyel találkoztam, karácsonyra, aprószentekre készülnek speciális baszk kalácsok is.

Italok

A txakoli (chacolí) a megkerülhetetlen baszk fehérbor. Nagy megbecsülésnek örvend, bárokban, fesztiválokon, boltokban egyaránt kapható. A magyar borokhoz szokott szájpadlásnak kicsit szokatlan. (Az útról hazahozott gallego borokkal szemben elhangzott baráti körben az a „kritika”, hogy olyanok, mint a magyar borok...) Bárokban az amúgy itt is ismert sidrához hasonlóan töltik, magasról, csobogva. Ha van lehetőségetek, menjetek el egy borutas pincészetbe, vendéglőbe, különleges rendszer, különleges élmény.

txakoli
A sidráról még egy szó, kóstoltam itt is, Asztúriában is, akkoriban cseppet sem ízlett, de az asztúriaiak érdeklődésére: na, milyen?, kínomban azt válaszoltam, hogy jobb, mint a gipuzkoai. Mondanom se kell, nekik ennyi elég is volt.

Még egy apróság: zurrito néven a legtöbb bárban lehet kérni egy deci sört is, kis talpas pohárban! Ja, és a likőrök közül érdemes kipróbálni a patxaránt, egy elég erős, többé-kevésbé édes kökénylikőrt.

Ha még többet olvasnátok Baszkföld gasztronómiájáról, ajánlom CHILI & VANILIA blogját:
Baszkföld –gasztrobeszámoló I., Baszkföld –gasztrobeszámoló II. - Etxebarri, Axpe, Pintxo party.


Tovább ([gasztro] Baszkföld) >

2008. április 30.

[út] Bilbao - Bilbao

Reggel álmos reggeli, közös fényképezkedés. A renitens énem még nem ébredt föl, elmarad a pózoló társaság hátulról lefotózása. Aztán a többiek buszra szállnak, Angelikával elindulunk a városba. A mai tervem az, hogy átmegyek Bilbao másik alberguéjébe, aztán vissza a városba, elintézni mindenfélét.

Etxebarría park, 250 lépcső, Zazpi kaleak, az atxuri nagypiac. Idegenvezetek, közben meg bámulom a házakat, amik nem voltak ott négy éve. A folyóparti piacot mindenképpen ajánlom, állítólag Európa legnagyobb fedett piaca, ezt azért én fenntartásokkal kezelném... De egész más, mint a nagyvásárcsarnok a Fővám téren, vagy a Lehel piac. Nem csináltam képeket, nem szeretem az embereket munkájukban ilyesmivel zavarni, de higgyétek el, érdemes benézni. Az alsó, halas szinten annyi féle hal, rák, lábasfejű fekszik, mozog, mászik, hogy csak kapkodtuk a fejünket. A fölső szinten pedig minden, amit húsban el lehet képzelni. Meg egy kis zöldség, gomba. Az épület pedig, bár kicsit lerobbant, építészetileg is érdekes, egy dokkoló hajót mintáz. Angelika szerint olyan, mint egy vasúti pályaudvar. A hajómotívum egyébként elég népszerű Bilbaóban. Reggelizünk egy churros con chocolatét, a városháza előtt nagyot holázik ránk a német kolléga, akiért Olatz után aggódtam, le is lép rögtön. Zubizuri, Guggenheim, ezekről képeket sem csinálok, bár az Euskalduna palota után a top 10-es listámon ott vannak ezek is. A tipikus Guggenheim képeslaphoz képest a múzeumnak még ezer arca van. Sajnos a látogatás most elmarad, pedig szürrealisták voltak, kedves padlizsán! De a Palacio Euskalduna mindent visz. Belül is hihetetlenül metaforikus, körülötte meg furcsa műalkotás-képződmények, meg egy Dalí szobor.

A túlparton még egy kávé, aztán ki-ki megy útjára. A másik albergue teljesen rendben, időben érkezem, én választok ágyat, fél óra múlva 6/5-en vagyunk (este senki sem horkol!). Mosok 2,50-ért, 80 centes mosószerrel, amit 79-ért idead az automata, hiába dobok be 89-et. (Khm. nem praktikus, ha a cuccaitok között színes, fehér, és színüket engedő piros ruhák is vannak. Kitaláltátok, vannak.) Aztán nyomás a városba, elkövettem azt a hibát, hogy többet gyalogoltam, mint egyébként, ráadásul erre teljesen alkalmatlan szerelésben.


Bilbao a tovább után.

Filmeztem, nagyon jó témákat, sajnos kevésbé jól kivitelezve, metróztam (előbb azért elolvastam, jól emlékeztem-e, hogy tilos filmezni a metróban: az), könyvesboltot, DVD-ket néztem. Az új FNAC boltban láttam először önkiszolgáló pénztárt. Aztán fölugrottam Santutxuba találkozni Karmelével, aki albérlőtársam volt, és akit nem láttam négy éve. Plusz meglepetésként kiderült, hogy Olaiával együtt lakik, akire szívesen emlékszem, szintén. Ahogy Karmele írta korábban, elvesztettük a kapcsolatot, de nem az emlékeket. Beszélgettünk egy órát, elmondtuk, mi van, mi történt velünk. Én mondjuk inkább próbáltam. Kiderült, hogy egy bárban, az utcán, szállásokon tökéletesen elég a spanyolom, ismeretlenekkel kommunikálni tudok. Viszont egy ilyen mélységű beszélgetéshez már kevés. Mondjuk ott volt a viszontlátás öröme is, hogy megbénítsa a beszédközpontom.

Reggel finom reggeli, pacsizás a kolumbiai mozgássérült kerékpáros válogatott edzőjével, aztán jött a halálnap.

Bilbao - Bilbao @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Bilbao - Bilbao) >

2008. április 29.

[út] Morga - Bilbao (Txurdinaga)

Ez a szakasz más lett, mint a többi. Hasonlóan indult, azzal a kis különbséggel, hogy nem egészen találtam minden ruhadarabból tisztát. Tegnap este már nem volt kedvem mosni. Bezártam a szállót, aztán elindultam a forgalmasabb, de rövidebb út felé, de meggondoltam magam. Kerültem Morga (Andra Mari) felé, gondoltam ott biztosan találok vizet is. Gyönyörű kis falu, az újabb fajtából, kis szállodákkal, éttermekkel, elektronikus információközlővel, térképekkel, huszonöt méterenként padokkal, kukákkal. Kevés embert látni, kicsit mintafalu hangulata van. 5-6 kilométer után beérek valakit, akivel korábban nem találkoztam, de aztán úgy kilő, hogy nem érem utol, csak a következő átszerelésekor, valamivel Larrabetzu előtt. Angelika az, Németországból. Szerényen azt mondja, hogy nem igazán beszél angolul, aztán a hátralevő 5 órát végigbeszélgetjük, egy larrabetzui kávézás után. A szokásos rutin így elmarad, a szakasz is más, Bilbao ipari parkján megyünk keresztül, majd föl az Artxandára, le az Artxandáról. Én már a repteret meglátva magyarázok bőszen, a kamera is előkerül (végül nem filmezek). Meguzsonnázunk a piknik-övezetben, aztán meglátom Bilbaót. Ösztönösen keresem az ismerős pontokat, és nyolc hónapnyi itt élés után van is néhány. Az út egészen egyértelmű, végig útikönyv nélkül megyünk (újabb tipp, ha eltévedtek: menjetek a templomhoz, az út többnyire érinti), az utolsó kanyarban már félgőzzel kevergünk egy körforgalom közepén, amikor odajön hozzánk egy helyi arc, hogy látja, segítségre van szükségünk. :) Aztán megbeszéljük, hogy fogalma nincs, hol az albergue, de elmeséli, mi merre van, szerinte merre kell mennünk, jó hallgatni. Aztán csak közbevetem, hogy dehát a nyilak... Erre azt mondja, hogy nahát, most ő is tanult valamit. Akkor menjünk csak, szurkol nekünk. Az elbúcsúzástól számított 25. másodpercben futunk be a szállásra. Ahol Peter fogad, hangos üdvözléssel. Örülök, hogy látom, az ő orgánuma mindig fölrázza a estét. Megjárt már három caminót (francia, portugál, la plata), azt mondja ez lesz az utolsó.

Több infó a szállásról: katt.


Most bebizonyítja, hogy nem vetített, amikor azt mesélte, hogy beszél németül, közben terül az asztal, egy sváb házaspár főzőcskézett. Az hospitalera elbűvölő helyi lány, ő is csacsog németül. A mai lingua franca tehát a német. Később én is csatlakozom, pár korty bor is fogy, egész mondatokat is sikerül összeraknom. Aztán Angelikával megkerüljük Santutxut, megiszunk pár sört, eszünk pár falatot. Megosztja velem honfitársaival kapcsolatos gondolatait, ezeket felhatalmazás hiányában nem másolom ide.

Fél tíz körül érkezünk vissza, már mindenki ágyban, este elhangzott a „reggel hatkor kelünk” fenyegetés is. A szálláson ismét egy szabad ágy marad, picike, de otthonos, centrifuga is van, csak ajánlani tudom. Egy hátránya a szigorú szabály: reggel nyolckor kirúgnak. Viszont lehet maradni több napot is, Peter marad is, turistáskodni. Éjszaka én küzdök a számítógéppel, van WiFi is, de a kulcsot már nem merem elkérni, így a laptoppal bénázok, állandóan böködném ujjal a képernyőt.

Ahogy estefelé a régi albérletemtől párszáz méterre mászkáltunk, már egyértelmű volt, hogy nem megyek másnap tovább.

Morga - Bilbao @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Morga - Bilbao (Txurdinaga)) >

2008. április 28.

[út] Zenarruza - Morga

Valamit tudhatott tegnap a botot ajánló bácsi... Erre a szakaszra mindenkinek ajánlom a bot beszerzését... De kezdjük az elején!

Korai kelés, reggeli a monostorban, a papok minden eddiginél minimalistábban nyomják, kenyér, keksz, tej, kávé. Kávét mindenhol fogtok kapni, ez biztos... A mai terv az volt, hogy Gernikába megérkezünk pillanatok alatt (a könyvben 19 km, a valóságban nem több 15-nél, bár megint megszakadt valamiért a naplózás...), ott lecuccolás, kis utazás Mundakába, ahol az északi félteke legjobb balról törő hullámai vannak, igazi szörfös paradicsom. Nem mellesleg, az Urdaibai természetvédelmi terület északi vége. Ez volt a terv. Már eleve sajnáltam, hogy a baszk tengerpart legszebb részéről maradunk le, mert a belső részeken megy az út, az Urdaibait meg ki nem hagytam volna, annyira szép. Legközelebb...

Esővel indult a nap, olyannal, amit itt zirimirinek hívnak, valahol a ködszitáláson túl, de még messze nem az eső kategóriában. Az ember azt gondolja, hogy el sem fog ázni. Aztán, mire észreveszi, a mikroszkopikus méretű esőcseppek teljesen átitatják mindenét. Föl is vettem az esőcuccot, kb. fél órával azután, hogy eláztam, és tíz perccel azelőtt, hogy elállt az eső. De ártani nem ártott.

Aztán Gernika előtt megállított egy autós ember, hogy a másik irányba menjek, és ahogy leballagtam oda, ahol megállt a kocsival, láttam, hogy valóban ez az irány is jelölve van. Mondtam neki, hogy a másik irányban látom a sok jelet. Nagyjából összeraktam, mit akar mondani, hogy hagyjam a fenébe, erre csak 4 kilométer és a városban vagyok, arra pedig nagy a dzsungel, sár, nem jó. Szóval mentem a régi úton, aszfalton. Aztán jobbra nézegetve rájöttem, mit is akart mondani, hogy a másik úton még sokat kell mászni fölfelé (nem beszélt, néma volt). Nagyon szép fenyőerdőkben, mondjuk. Sebaj, Gernika (fél egyre ott voltam!), a szállás zárva, irány a turisztikai információs iroda, hátha azt mondják, este nyit. De nem: talán nyáron, most fölújítják. Nagyon nem dolgoztak rajta...

Mindenesetre itt is megerősítik, amit nem ír az útikönyvem, de valami papíron olvastam, van egy albergue Morga Meakaur negyedében. Vagy maradhatok a szomszédban egy panzióban. Bár gondolom a többiek maradni fognak, én ismerem Gernikát, annyira nem hiányzik, így meg a holnapi szakasz lesz egy hetessel rövidebb, ami nem baj egyáltalán. (Ahogy a városból kifelé egy bush-shop kirakatát nézegettem, megint odaszaladt hozzám egy srác, hogy rossz felé megyek. Neki is mutattam a nyilakat, de mondta, hogy azok valahogy ott maradtak valami versenyről, és kerülnek egy nagyot. Köszönöm! Utána egy öregúr csak mutatta, hogy hajrá, előre!)


Kutyakaland a tovább után.

Ezen a szakaszon a lósimogatós képtől ajánlom a botot. A lósimogató után kb. 100 méterre jött nekem először egy kutya. Sunyi volt, nem ugatott, nem reagált semmit, nézett, mintha nem érdekelném. Eddig tényleg annyira jófej volt minden kutya, akivel találkoztam, hogy eszembe sem jutott rosszra gondolni. Aztán, ahogy elhaladtam az úton, mögülem, oldalról szépen nekem szaladt. Nem is láttam, mire meghallottam, fordultam, már markolta a bokámat. Szerencsére annyira hirtelen fordultam, hogy esélye nem volt, kicsi volt nem volt nagy, és nem volt túl bátor, már futott is. Talán, ha rövidben vagyok, elér valamit, így olyan volt, mintha nekem futott volna. Semmiség. De ha bot van nálam, kapott volna, és ezt most nem csak úgy mondom.

Aztán megint sok aszfalt, fájdalmas búcsúzás a jelölt úttól (a szállás 3-4 kilométerre északra van tőle), ismét vad kutyák, de amikor hallod a lánccsörgést, kicsit biztonságban érzed magad, bár egy belga juhász úgy szaggatta a láncát, hogy inkább siettem tovább. Térképpel meg is találtam a szállást, kis bárral (pakli kártya, kártyaposztó), terasszal, szép, modern minden. Forró víz a tusban, alig akartam kijönni. Előtte azért taknyoltam egy hatalmasat a fürdőben, izomból bele is rúgtam a falba csúszás közben. Hadd fájjon...

Szóval kapok kis kedvezményt, külön pénzért vacsorát és reggelit, nem is gondolkodtam, hogy kérek-e. Egy 15 év körüli srác a főnök, rögtön föl is hívta az apját, hogy akkor most mi van. (Itt: aita, anya pedig ama, lehet, hogy máshol is így van, de szerintem ez baszk szokás.)

Kilátás korrekt, szoba szintén, csak ajánlani tudom, tényleg. Most a bárban ülök egy sörrel, kicsit dumáltam a sráccal, még egy lakó van, egy katalán srác, aki munkát keres a környéken (egy hónapja...). Szól a zene, az előbb egy SKApe összeállítás ment, most valami Prodigy-szerű másik banda, elmegy. És lehet cigizni, ezt Spanyolországban mindig nagy betűkkel kiírják a bejáratra (meg azt is, hogy káros). WiFi hotspot is lenne! Sajnos két hete nem üzemel. Így a Bilbaói cimborákat sem sikerült még értesítenem. Majd holnap: „itt vagyok”! (Közben ez már egy Prodigy remix a háttérben...) A vacsora hatalmas, igazi kaja, reggel túl korán indulok, nem lesz itt senki, de kipakolt a srác annyi kaját a konyhába, amennyit eddig összesen nem reggelizetem. Holnap csinálok fotókat.

Na, bár elég rongyos lett a lábam (egy vízálló cipővel ma nyertem volna egy órát!!), jó kis nap volt ez is, utat sem tévesztettem, pedig itt sem túl erősek a jelzések, csak a sapkámat vesztettem el, de az is meglett. Holnap 24-25 km jön. Lehet, hogy a többiekkel is összefutok Bilbaóban, bár nagyon nem hiszem. Ilyen az út.

Zenarruza - Morga @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Zenarruza - Morga) >

2008. április 27.

[út] Deba - Zenarruza (Bolibar / Bolívar)

Korán indultunk (én utolsónak), a 77 éves francia világjárónk hezitál (Je ne sais pas que faire...), majd úgy dönt, nem vállalja, marad, fáradt. Kemény nap volt ez is, de vízzel (váltottam egy fél literrel nagyobbra), csokival, kajával feltankolva, bőséges reggeli után más érzés elindulni (és más lesz megérkezni is).

A szakaszon erdei utak és beton váltotta egymást, Olatz után van egy betonos emelkedő, embertelen. Ott találkozom az immár doyenné előlépett német úriemberrel, nagyon fáradtnak fest, kínálom vízzel, csokival. Van mindene, de a monostorba nem ért föl, remélem útközben talált magának szállást, és ki tudta pihenni magát. Ahogy az ember kilép egy erdei ösvényről a betonra, a talpakba szerelt fájdalomérzékelők azonnal csúnyán kilengenek, a sebesség érzékelhetően zuhan, kb. felére, két harmadára. Bármennyire is magabiztos voltam, hogy nem, nekem aztán nem lesz, a nap végére kénytelen voltam belátni, hogy de, sajnos, megjelent az első vízhólyagom. Hiába nem érzem, hogy sok a súly (térdem, bokám, vádlim, vállam, hátam rendben), a talpon az elrugaszkodási pontok kikészültek. Ez van. Vegyetek vízhólyagra tapaszt az út elején, tényleg jó. A gyógyszertáros néni majd eligazít, én nem is tudtam, hogy van ilyen.

Sok a forrás, de néha figyelni kell, kerti csapokból, kis kunyhókban csörgedező csermelyekből lehet elég jól tankolni. És, bár egyre rosszabbul jelzett az út, egyre ritkábbak a jelzések, eltévedni mégsem lehet. Félúton lejmoltam egy zsepit Caritától, a finn lánytól, aztán Markinában beértem Davidet, az amerikai srácot, megittunk pár pici sört, amíg várta a buszát Bilbaóba. Már korábban is mondta, hogy nem érzi úgy, hogy az út minden egyes kilométerét gyalog kell megtennie. Az oriói szállásról azt mondta, hogy zseniális, ott kellett volna maradnunk.


Az útikönyv, megint. És meleg kaja.

Aztán mentem tovább, ismét a könyvvel küzdve. Városokból kifelé szoktam azt csinálni, hogy megnézem mit ír, mi az első városon kívüli dolog, azt betájolom, a többi nem érdekel. „Kövessük az utat Iruzubiela irányába!” Mondanom sem kell, Iruzubiela sem látható, sem kereshető formában nem szerepelt a térképemen, de útjelző táblákon sem. Akkor elegem volt már a kevergésből, kérdeztem, és egy asszonyság egy pillanat alatt megmutatta a helyes irányt.

Markinában egyből látszik, hogy Gipuzkoából Bizkaiába értünk, a hátsó udvarban Athletic Bilbao mezben fociznak a srácok, és ott vannak a BizkaiBus sárga buszai (ne az otthoni sárgabuszok jussanak eszetekbe). Már régóta úgy érzem, hogy Bizkaia, de talán egész Baszkföld „tartományimázsa” valami félelmetesen jól eltalált. Minden ízléses, minden egyéni, bátor, minden a helyén. Tetszik!

Az iruzubielás eset előtt, a parkban megszólított egy korosabb férfi, hogy hé, hé, ad ő nekem egy botot. Egy túrabotot. Itt sok mindenki túrabottal jár, a hegyekben pláne. Nem a nordic walkingos high-tech botokkal, hanem valami könnyű, erős fából készült, bronzhegyű pálcával. Egy ilyen volt nála. Amikor finoman hárítottam, hogy nem igazán vagyok a bothoz szokva, meg köszönöm szépen, de azért, hogy utána valahol ott hagyjam, mert mégsem ízlik, inkább nem viszem el, finoman szentségelt egyet (viccből, azt hiszem... remélem). Aztán mondta, hogy na jó, nem ezt, ami nála van, de tart otthon egy csomót, menjek, ad egy tartósabbat. :)

A monostorban nem találtam senkit, cirkáltam körbe-körbe, találkoztam zarándoknak látszó egyénekkel (akikről később kiderült, hogy németek), de ennyi. A templom háta mögött egy kis ablakon keresztül mintha még hátizsákokat is láttam volna. Lényeg, egy szerzetes megtalált, de kopogni kell (állítólag) a templommal szemben levő épület valamelyik ablakán. A vacsora egy nagy fazék zöldségleves volt, és egy tál spagetti, húsdarabokkal. Volt, aki tapsolt, amikor meglátta. A zöldséglevesben kelkáposzta, krumpli, répa, zöldbab, tv paprika, meg még ki tudja, mi. Csodajó volt. Aki ismer, tudja, hogy mit jelent, ha egy zöldséglevesről ezt mondom. Vagy bármiről, amiben nincs hús, és nem édes. Na jó, ez talán túlzás.

Itt is volt még egy ágy, éppen. Aki akarja, annak pedig helyben van a mise is. A monostor alatt van egy másik albergue, a spanyol kolléga ott aludt, nem tudni, miért...

Deba - Zenarruza (Bolibar) @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Deba - Zenarruza (Bolibar / Bolívar)) >