[út] Bilbao - Castro Urdiales

Igen kevés kedvvel indultam neki a napnak, reggel a lábaim helyett mintha két disznósajttal ébredtem volna. Korán lelépett Jon, a bőbeszédű holland kerékpáros, aki 2780 kilométernél járt, leugrott egy ibér körre otthonról. A Nervión jobb partján, mert azt ajánlották, elindultam Getxóig, és addig nem is történt semmi érdekes. Amikor itt éltem, többször átkeltem a Bizkaia hídon, ami nem függőhíd, bár annak hívják, mindenesetre ritka szerkezet, kevés ilyen van a világon, Eiffel iskolás építmény. Most először, végre gyalog. A 30 cent helyett 4 euróért, de megérte. A hídtól délre 100 méterre kishajó is közlekedik, szintén 30 centért. Metróval is át lehet menni, igaz, az kb. fél óra, a San Inazio állomáson kell átszállni.

Korán értem Portuba, ami éjszaka egyébként nagyon hangulatos, mentem tovább inkább, evés nélkül. Unalmas, szörnyű kerékpárút, megérdemlek egy kis baszk heavy metált. La Arénában döbbenek rá, hogy május elseje van. Még Irúnban ajánlotta az hospitaléra, hogy ott szálljak meg, könnyen fogok szállást találni. Hatalmas tömeg, semmi jele szállodának, panziónak, semmi. Átcsoszogok Pobeñába (útikönyv: menjünk át a kék hídon, ez most zöld, fehér, piros), a pobeñai albergue a papíromon elsején nyit, a valóságban csak vasárnap. Egy rendőrnőtől kérdezem, tud-e bármilyen szállásról a környéken, de mint Siófokon a pesti rendőrök, fogalma sincs. Csak később, Ontónban jut eszembe, hogy egy bárban kellett volna érdeklődnöm. Fél hat körül kinézem a könyvekből, hogy Castro Urdialesbe megérkezni már nincs esélyem, de Ontón csak 6 km, és ott valami pajtában lehet aludni.


Még tovább a tovább után.

Nagyon szép környéken szaladok, de fényképek nincsenek, lemerült a gép. Aztán befutok Ontónba, semmi. Nincsenek emberek, nincs egy bár sem, ahol legalább érdeklődhetnék. Olvasom újra az útikönyvet, a rövidebb út Castróba csak 6 km. Nem tudom, mennyi az idő, de a napról látom, hogy mégis van esélyem odaérni világosban, igaz, hogy aszfalton, megint (a N-634-esen tényleg alig van forgalom, egészen Mioñóig, ami szép kis bányászváros). Valahol félúton előbányászom a zsák legaljáról a három babapiskótát, jó, hogy eszembe jutottak.

Naplementére megérkezem a városba, a lábamat nem nagyon érzem már, de majdnem ott vagyok. A parti sétányon találok térképet, azon a két sportcsarnok egyikéhez elindulok, jó eséllyel az lesz a Pachi Torre. Ami történetesen oly sötét, hogy oda se megyek a bejárathoz, viszont 50 méterre tőle egy meglepetés-rendőrörs. Csöngetek, kedvesen fogadnak, pecsételnek, fölveszik az adataim (Minek? A telefonszámom azért nem adom meg...), már vártam, mikor kell nyomnom az ujjlenyomatom. „Hú, micsoda módon írjátok azt, hogy Hungría”, a személyimet adtam oda. :) Ja, amikor mondom a sportcsarnokos verziót, a közeg kijavít: az alberguében. Ezek szerint van Castróban albergue, erről sehol, senkitől nem hallottam, és nem vagyok ezzel egyedül, mint másnap kiderül.

Fél tízre oda is érek, sehol senki, végül Jürgen, bevallása szerint két üveg vörösbor elfogyasztása után körbekalauzol. Utánam fél órával érkezik Beate, Ontónból buszozott idáig. Hasonlókat mesél, mint amiket átéltem.

Szóval, terveztem egy könnyű, 28 körüli szakaszt, lett belőle 43, nagyjából. A végén az éreztem, hogy tudnék még menni bármeddig, az is biztos, hogy kivégezném a lábam. Most, egy nappal később még mindig nem érzem teljesen minden lábujjam...

Az alberge még átépítés alatt volt, nagyon fapados (kivéve a vizesblokk), de ott volt, a Plaza de Toros mögött. Jól esett. Reggel, ha jól láttam a sváb házaspár zörgött a nájlonzacsikkal bőszen, sőt, a magára talált német öregúr is talpon volt már, mire fölkeltem. Nálam lustábbak már csak a spanyolok voltak. Reggel még találkoztam az utcán Caritával, a finn lánnyal, ő egy panzióban aludt. Tegnap tulajdonképpen behoztam a könyv menetrendjét, de ma nincs az az isten, hogy 35 kilométert gyalogoljak. Szabadnapot tervezek.

Bilbao - Castro Urdiales @ Picasa - (PicLens)