2008. május 10.

[út] Llanes - San Esteban de Leces

Kezdem mindjárt egy jótanáccsal: ha valaki, akivel előző este találkoztatok először, és nem irgalmatlanul szimpatikus, vagy szerelem első látásra azt kérdezi reggel, elkísérhet-e egy darabon, pillanatnyi hezitálás nélkül mondjátok, hogy nem! Indokolni sem muszáj.

Egy ír világutazó, Brian (nem tudom, így írják-e helyesen), reggel ezzel fogadott. Mondta, hogy ő csak szabadságon van, tulajdonképpen az első nagyobb helyen megáll, csak kíváncsi, milyen is egy camino szakasz. Én meg gyanútlanul igent mondtam... Az amúgy is nehéz (37 kilométer körüli) szakasz bónusza, a vigasztalanul szakadó eső mellett ő lett.

Gyakorlatilag folyamatosan beszélt, kérdezett, rögtön el is tévedtünk az elején. Igaz, hogy Llanes és Celorio között tényleg elég szeszélyesek a jelzések. Maga a szakasz szerintem az egyik legszebb lett volna jó időben. Csak most olvastam az útikönyvben, mik mellett mentünk el. Csupa középkori szépség, zarándokemlék.

Piñaresbe, az első magánszállásig Llanes után olyan hamar elértünk, hogy optimistán indultunk tovább, a gazdasszony mutatta a megfelelő utat. Aztán öt perc múlva már mégis visszafelé baktattunk, az úton térdig érő vízbe torkollott a keresztútról hömpölygő sárlé. Az egész egy völgyben volt, kikerülni lábszárközépig érő vízben lehetett volna. (Az ember elég hamar fel tudja mérni a látható vízhozam és a domborzati elemek alapján, hogy mire számítson a következő lépésnél.) Szóval kerültünk egy rövidet a szintvonalas térképpel, és szerencsésen, száraz lábbal megérkeztünk a sárga útra 5-10 perc múlva.

Esőben még kényelmetlenebb az amúgy is elázott útikönyvet olvasgatni, pedig érdemes lett volna. A jelzések ugyanis csúnyán megvezettek minket. Valahol Cuerres után hűen követtük a jelzést, nem véve észre, hogy minden jel mellett a túloldalon, ellentétes irányban is van egy ugyanolyan. Mentünk vagy három kilométert, a tengerparton a karsztképződmények között, tehenek társaságában kerestük a jelzést, aztán visszafordultunk. És ugyanazon a három kilométeren, jelzett úton mentünk visszafelé is. Brian néha mondta, hogy nem erre jöttünk, de a GPS-szel mindig el kellett szomorítanom. Aztán egyszer csak találtunk egy „Ribadesella jobbra” jelzést. Aminek megfelelő „Ribadesella balra” nem volt a másik irányból. Mintha a kedves szervezők azt mondták volna: nézzétek meg a mészkősziklákon átszűrődő tengervizet, mert az olyan szép. Nem kell. Ha nagyon szeles idő van, talán érdemes. Amúgy nem, de inkább ajánlom az előző napi szakasz bufónjait... Azokhoz nem kell ekkorát kerülni.


Megérkezéshez katt.


Ezután kifáradva, csurom vizesen (a vízálló nadrágom lábszárközéptől combközépig tényleg az) befutottunk Ribadesellába. Brian maradt, holnap is pihen, talán. Én meg egy sör, kávé, kis szendvics után rohantam tovább. Azt is mondta, hogy vasárnap fürdik is egyet. Nem hiszem, a hordalék, amit a megáradt folyó a tengerbe hordott, mind ott volt a strandon, nem volt éppen hívogató látvány.

Szóval meneteltem San Esteban felé, amit viszonylag könnyű volt megtalálni, elbűvölő középkori minifalu. Egy templom, temető, öt ház, kb. Az albergue zárva. Egy helyi áruszállító srác próbál bíztató dolgokat magyarázni, de nem nagyon fogom fel, mit miért mond. Mindenesetre bent a villanyok égnek, mintha egy hátizsákot is látnék (meg persze ágyakat). Várok, hátha valaki fölbukkan. Aztán egyszer csak, negyed óra elteltével – amikor, szemerkélő esőben már a szemközti buszmegállót és a templomtornácot mérem föl, mennyire lakhatók – megjelenik az ablakban Wolfgang, akivel szintén előző este találkoztunk Llanesban, és be is ereszt rögtön. Negyed óra múlva az hospitaléra is megjön. Kiderül, hogy a fölső szinten lakik, előbb-utóbb, ha nincs éppen valami lakodalomban, fölbukkan.

A szálláson nincs konyha, de van melegvíz (az udvaron a PB palackos átfolyós vízmelegítő, csak be kell gyújtani...) és hely. Jó időben lehet üldögélni az udvaron, a szép kilátásban gyönyörködni. Én viszont beállok a zuhany alá, és húsz percig ki sem jövök, az I Started a Joke-ot énekelgetem, a végén már hangosan. Utána mosok, és leülök blogolni, közben az ajándékba vett extra szűz olívaolajas étcsokoládét eszem, más ehető nincs nálam. Wolfgang és egy Londonban élő svájci nő már órákkal ezelőtt lefeküdtek aludni.

Balszerencsés nap volt, remélem nem hagy nyomot bennem (a talpamon), a mai 41-et holnap csak 28 követi. A PDA reggel nem akart indulni, tegnap a kameráját szereltem, de ma nyirkosan, vizesen is megbízhatóan működött, nem panaszkodom.

Nem tudom, a reklámokon kívül létezik-e vízálló cipő, de ma este azzal fogok álmodni.

Llanes - San Esteban de Leces @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Llanes - San Esteban de Leces) >

2008. május 9.

[út] Colombres - Llanes

Hiába énekeltek ma reggel is a madarak, elég volt kinézni az ablakon, hogy tudjuk, ez ma nem rövidnadrágos nap lesz. Ráadásul a szálláson a rossz hírek áttörnek mindenféle nyelvi akadályokat, estére már mindenki tudta, hogy a következő két napon esni fog. Hogy honnan tudtuk, az mindegy volt. Elhittük.

Reggel Angelika elment haza, Santanderből repül este. A személyes szférám jól hallhatóan kinyújtózott, föllélegzett, aztán elindultam kicsit keveregni Colombresben. Két perc alatt elvesztettem a jelet, de mindegy is volt. Úgy tűnik, ezen a szakaszon az utóbbi pár évben elég sok utat átjelöltek. Az útikönyvem leírása nem sok helyen esett egybe a jelzésekkel.

3 km után átöltöztem egy buszmegállóban, aztán 5-6 kilométeren keresztül az ismerős N-634-esen mentem, de immár forgalommal, ezen a szakaszon nem tudott megegyezni Kantábria és Asztúria, nem épült meg az autópálya. Aztán Buelnas előtt balról megérkezik a jelzés, jobbról Beate, akivel majd később találkozom. Ugyanis ismét elhagyom a jelzést, és megyek a tengerparti piroson.

A Buelnas-Pendueles szakasz nagyon szép, Pendueles után annyira nem, bár sok érdekesség van a Las Arenillas részen, a Purón folyó is szép, az idő nem nézelődős. Ha vadabb lenne a tenger, különleges karsztképződményekben gyönyörködhetnék, így csak az eső van meg a kövek.

Nem tudom mennyire normális, hogy a norvég Hirex AQS vízálló rétegek a kabátomon és a nadrágomon is egy óra elteltével egyszerűen átáznak... A „water proof” nálam mást jelent. Ha valakinek van tapasztalata, nyugodtan írja meg! Sógor?

A tengerparti ösvények mindenesetre esőben is tökéletesen járhatók. Nem sáros, vizes csapások, hanem széles, murvás utak. A pocsolyákat, meztelen csigákat lehet kerülgetni, mondjuk. Amennyi meztelen csigát eddig láttam az úton, azzal tele lehetne lapátolni egy vízipóló medencét. Meg egy műugrót, mellette. Száz meztelenre jut egy házas. Gilisztát pedig egyáltalán nem látni. Útközben egy középkorú sárga gévagomba emlékeztet arra, hogy az idei gévaünnep is elmarad otthon.

Llanesbe megérkezve a szállást zárva találom, ötkor nyit délután. Megnéztem egy másikat is, de az nem volt különösebben szimpatikus. Maradok az állomáson. Közben összefutottam a spanyol csapattal, ők már ott vannak, kis kalandjuk nekik is volt. Hiába foglaltak, annak nem volt nyoma mára. Ezekben az aktív-turizmus alberguékben érdemes előző nap lefoglalni a szállást, úgy tűnik sok a hely, de mindig kiderül, hogy a valóság kicsit más. Az útikönyvekben minden ágyat számolnak, a királyi lakosztály ágyait is. Ha pedig csak az marad neked, akkor lehet elővenni a bankkártyát... Ráadásul, ha foglalsz, esetleg azt is mondják a telefonban, mikor nyitnak ki.


Tévézés, időjárás, ismerkedés.


Mindenesetre, amíg várok, beültem egy étterembe: fabada, húsgombócok, gyümölcssaláta, bor. Igazi házias konyha, házias tálalás. A szállástól másfél percre, a főutcán. Szívesen ajánlom, de a nevét elfelejtettem leírni. Fényképezni is szerettem volna, de a kamera makacskodik, egyáltalán nem fest jól a dolog, kicsit hagyom pihenni, aztán meglátjuk. Ma este sok elhajlás nem lesz, esetleg kis bevásárlás. Holnap meg szombat. És mosás, persze. Remélem, van szárító az alberguében. Az nagy kincs, ilyen időben.

De nincs. A katalánok bekapcsoltatják a fűtést (érdemes ilyen helyeken megkérdezni, megkérni a vezetőt, ilyen időben hajlanak rá, hogy beindítsák), a kimosott pár zokni reggelre száraz. Megint nem volt kedvem internet kávézóba menni, a WiFivel itt nem is próbálkozom. Gyakorlatilag egész nap a tévén tapadunk, nézzük a híradókat, itéletidő van az országban. Amit mi kaptunk eddig, az még nem is a nagyja. Aztán este megismerkedünk Wolfganggal és Briannel. Wolfgang Ratzinger pápa sofőrje is volt egyszer, és valami érsekségen dolgozik. Sodor nekem egy szál cigit (a szegfűszegeset Güemesben felejtettem). Brian meg valami világutazó, Írországból. Mesél sok mindent, a bor meg elfogy.

Colombres - Llanes @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Colombres - Llanes) >

2008. május 8.

[gasztro] Kantábria

Kantábriát kevésbé ismertem az út előtt, most sem fogok nagyon sokat írni róla, de egy-két dolgot mindenképpen ajánlok. Alapvetően Kantábria gasztronómiája is kettős: a tenger és a hegyek, hegyi folyók határozzák meg.

sardinas
Tehát, a teljesség igénye nélkül: halak, vadak, s mi jó falat...


Ételek

Kezdjük a tengerrel! Már írtam, hogy Castro Urdialesben mindenképpen érdemes betérni egy tengeri herkentyűs vendéglőbe, étterembe, bárba. Itt is találtok olyat, amelyikben a választék ott a bárpulton. Kóstoljátok meg a szardíniát, a tengeri csigákat (ezekhez érdemes gombostűt kérni, anélkül nem akarózik kibújniuk a házból)! Tulajdonképpen mindent érdemes kipróbálni, amiről nem tudjátok, hogy micsoda. :P

A tengeri halakon kívül Kantábriában nagyon komoly lazac- és pisztránghorgászat folyik. A napi menükben is fölbukkannak, de ha mégsem, érdemes kipróbálni valamelyiket mindenképpen. Az erdei gombákat is ismerik, használják, érdemes erre is odafigyelni.

chorizo de ciervo
Bár vadételekkel nem találkoztam, a boltokban változatos, vadhúsból készült kolbászok és szalámik kaphatók, szarvasból, vaddisznóból, vagy vegyesen. Füstölve vagy füstölés nélkül, paprikásan vagy borsosan.

A főzelékekhez hasonló pote gyűjtőnevű fogásokról sem szabad megfeledkeznünk. Ezek készülhetnek hússal (vagy kolbásszal, hurkával), vagy anélkül, kékkagylóval (almeja) de mindig valamilyen hüvelyes az alapjuk. Csicseriborsó, bab, lencse. Néha krumplival, hagymával, zöldségekkel gazdagítják őket. Ha szeretitek a főzelékeket, ajánlom bármelyiket. Egyszerű, tápláló zarándokkaják.

Édességek

Az egyik leghíresebb helyi desszert a quesada pasiega, tulajdonképpen egy sült sajttorta, a szokásos spanyol citromhéj-fahéj kombinációs alapokon.

quesadas
Sajtról jut eszembe, bár nem édesség, a Picón kéksajt, érdekes módon készülhet tehén-, kecske-, de juhtejből is...

Italok

Bár kantábriai borokról nem hallottam, a kantábriai törkölypálinka mégis igen híres. Kapható hagyományos, tiszta pálinka orujo néven, de számtalan likőr is készül, mézes (kantábriai méz, érdemes megkóstolni), gyógyfüves, narancsos stb. Még ismerős kávékrémlikőrt is kóstoltam, orujo alapon.

lepárló
Liébanában (amit elkerül az út) minden évben orujo fesztivált is rendeznek.


Tovább ([gasztro] Kantábria) >

[út] Comillas - Colombres

Szóval rövidnadrág. Nagyon azért nem hittünk benne. Véletlenül kerültünk a Gaudí ház felé, amit messziről sikerült csak megcsodálni, zárva volt a kertje. Utána mentünk előre, úgy, hogy a sárga utat sem követtük.

Kerültünk a tenger felé, San Vicente de la Barquerába a strand felől érkeztünk, ismét egy hosszú séta a parton, megérte kerülni. A városon átszaladunk, utána rövidítés, fél négyig Colombresbe kell érnünk, utána fél nyolcig nincs recepció. Autóúton megyünk, de most annyira nem bánom, a hivatalos út azt hiszem elég nagyot kerül. Végülis néha belefér. Valamivel Unqueras előtt elkezd szemerkélni az eső, és, mintha valami bizottság szervezte volna, amint átlépjük a határt Asztúriába, elkezd rendesen ömleni. De az utolsó két kilométerre már csak nem fog átöltözni az ember.


Colombres, eső, Asztúria.


Szóval megérkezünk bőrig ázva, az alberguében pedig semmilyen közös helyiség nincs a fürdőn kívül. A bárba későn érkezünk, konyha már nincs, így a vacsora vékony lesz. De, ha már Asztúriában vagyunk, megkóstolunk egy sidrát is, a puccos fajtából.

Reggelre valaki a radiátorra pakolja a vizes cuccaimat, szinte szárazok (igaz, szaguk azért van... és nem esőszaguk).

Comillas - Colombres @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Comillas - Colombres) >

2008. május 7.

[út] Santillana del Mar - Comillas

Santillanában este még gondolkoztunk páran azon, hogy megnézzük az Altamira múzeumot. Aztán reggel csak elindultunk gyalogolni. Ismét összefutottunk a német öreggel, nem tudom, hogy ér be mindig minket, most is Cóbrecesben maradt, az apátságban.

Mi viszont mentünk tovább. Cóbreces környékén valami speciális mikroklíma van, bőven termő citrom- és narancsfákat láttunk, banánt, datolyapálmát, szép falusi vendéglátóhelyeket. Végre csodálatos erdei utakon gyalogoltunk, az az öt kilométer már-már emlékeztetett valami rendes túrázásra. Aztán Comillashoz közeledve olyan megdöbbentően középkori falvakon mentünk keresztül (sziesztaidőben, semmi mozgás), el tudtuk képzelni, hogy valaki a nyakunkba önti a mosólevet. Vagy a moslékot...

De még előtte egy faluszéli bárban, ami nem is bár volt, "Venta ...", a nevére nem emlékszem (sok kolomp és bot a falon), a két hét legjobb kávéját ittam. A spanyol cortado, ha jól csinálják, majdnem olyan, mint egy jó macchiato.

Aztán a tengeri köd lassan mindent befedett, amikor megérkeztünk Comillasba, mintha tejüvegen keresztül néztük volna a műemlékeket. Aztán az eső is megérkezett. Még előtte ebédelni mentünk a Filipinas étterembe: kagylós bableves, baconnel borított pisztráng (a színéből ítélve lazacpisztráng - vagy pisztránglazac?), sajttorta volt a menü. Meg egy kis bor, étvágygerjesztőnek bitter Kas.


Hiszti meg este a tovább után.

Ahogy megérkeztünk, Angelika olyan hisztit rendezett, hogy csak néztem, és mondtam neki, hogy nem értem, miről beszél. A vállvonogatást meg különösen nem állom. Mindenesetre utána bocsánatot kért, de ma is jött hasonló motívumokkal. Nagyon azért nem vagyok fogékony a témára.

Este a régi börtönben aludtunk, szárítógép, mikrosütő, a tetőtérben nem emeletes ágyak. Az alsó szinten kis beszélgetés, vacsora, borozgatás. Lemondás az esti Madrid-Barça meccsről. Megbeszéljük a következő szakaszokat, ígéretes turistautak jönnek. Aztán hallgatjuk az esőt, meg ahogy szívatják egymást a katalán figurák, de nem sokáig, jön az álom.

Álmomban valaki jótanácsokat ad, hogyan érdemes gyalogolni aszfalton, hogy ne legyenek problémáim. :) Aztán reggel az egyik rutinos helyi arc kinyitja az ablakot: énekelnek a madarak, rövidnadrág! Majdnem...

Santillana del Mar - Comillas @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Santillana del Mar - Comillas) >

2008. május 6.

[út] Santander - Santillana del Mar

Aszfalt, Aszfalt, Aszfalt. 35 kilométer tűző napon, csővezetékek, gyártelepek mellett. Nem mondom, hogy érdekes volt. A gyár egy kicsit, talán. Talán az egyetlen említésre méltó esemény egy sör volt egy bárban.


Santillana del Mar, szép meg jó. Kicsit műanyag.


A falu első látásra lenyűgöző, középkori kis utcákkal, épületekkel. Nagyon szép minden, csak az ajándékboltok csúfítják el, kicsit. Sok a kézműves is, persze. Egy helyen például 51 fajta csokoládét ajánlanak, de fantázia kevés van, semmi szarvasgombás, vargányás csoki.

Bevásárolok: vaddisznókolbász, cabrales sajt, tempranillo Riojából, helyi szalámik, csokoládé. Az alberguében végre valami kis élet, nem nagyon van hova menni. Kipakolunk az udvarra, az idő nagyon szép, a szomszédból kóruszene szól. Eszünk, iszunk, beszélgetünk. Spanyolul, angolul, németül. Itt már nem mindenki szólóban nyomja, egész társaságok érkeztek, köztük hét férfi Katalóniából.

Aztán éjfél körül, amikor már mindenki ágyban van, az udvaron megjelenik egy 8-10 fős lánycsapat, szaladgálnak össze vissza, sikítoznak, zúzottkövet dobálnak az ajtóra, ablakokra. Az egész annyira szürreális, mintha valami álom lenne. Ugyan nem látom, de úgy képzelem, az egyik spanyol férfi kiáll a nyitott ajtóba, alsógatyában kiált egyet. Erre még nagyobb sikítozás, és szétszaladnak a lányok. Utána csönd. Vagyis horkolás... Elég nehéz este volt.

Santander - Santillana del Mar @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Santander - Santillana del Mar) >

2008. május 5.

[út] Güemes - Santander

A legszebb nap eddig az összes közül. Reggel találkozunk Ernesto atyával is, sajnálom, de nem bánom, hogy előző este nem ő fogadott minket. Reggel elmagyarázza, merre lehet menni, három lehetőséget vázol, természetesen a tengerpartit választom, és nem döntök rosszul.

Tiszta felüdülés, kaszálókon, földutakon gyalogolni a tengertől 10 méterre, 15-tel felette. Strandok, madárvilág, jelzetlen utak, de nem lehet eltévedni. És a végjáték a legjobb, Somo strandja. Semmi beton, aszfalt az utolsó 10 kilométeren. Az első 10 is úgy elrepült, hogy észre sem vettem. Aztán 5 perces hajóút következik, 5 perc séta, és meg is érkezünk. Angelika még Somóban megtalált, azt mondta, kiszúrta a piros fejkendőm és a nagy hátizsákom.

Az albergue még nincs nyitva, nagyon korán érkezünk. Két háznyira, a La Barruca bár előtt meglátjuk Alexist, a spanyol srácot, onnantól nyert ügyünk van. Dora, a bártulajdonos rittyent nekünk egy kis ebédet, vegyes saláta (ennyi salátával máskor egy évig kihúzom), paella. Mellé asztali vörösbor gaseosával, ami olyasmi, mint a sprite. Egy fokkal jobb, mint a boroskóla, dehát, helyi szokás, alkalmazkodunk, jó szívvel. Desszertnek jégkrém. Aztán ad két tippet: egyiket az új santillanai alberguéről, a másikat pedig egy rövidítésről, így negyven kilométer alatt maradunk a következő nap.

Alexis még hozzáteszi, hogy nem nagyon tud elképzelni még egy európai országot, ahol a bártulaj azt mondja, most el kell intéznem valamit, vigyázzatok a bárra. Miután egy órája ismer minket. Még ha zarándokok is vagyunk...

Az ígért három óra után egy féllel be is fut az hospitalero, Pico, itt már lista van, nekünk pedig respektünk, messziről jövünk, korán érkeztünk. Biztos az ágy. Először fordul elő, hogy csalódott zarándokarcokat látok, nem jut mindenkinek hely. Holnapra már versenytempót vizionál Peter.


Pico, Pico és Pico.


Pico egy jelenség, a hely vendégkönyvében minden második bejegyzésben szerepel, nem véletlenül. Már a megérkezésünkkor mesél a holnapi etapról, aztán kis lélegzetvételnyi szünethez jut (tényleg átjáróház ma az albergue), nekiesik a politikusoknak, az igazságszolgáltatásnak, mesél a helyi áruházláncok keletkezéséről, az ETA tevékenységéről gyerekkorában (Santurcéban lakott), sztorizik a zarándokokról, de jó stílusban. Élmény dumálni vele.

Aztán este főzni támad kedvem, tényleg ez az első felszerelt konyha Irún óta. Nem jut hirtelen más eszembe, borjúpaprikást csinálok. Van önkéntes jelentkező a kóstolásra. Sajnos Pico elfoglalt, nem eszik, nem iszik velünk. Viszont három spanyol biciklista, Felipe, Tere és Silvia hallgatja kíváncsian, mit főzök. Utána meg nem igazán hisznek nekem, amikor a spanyol szavak másodlagos hangsúlyairól beszélek nekik, dehát, ez talán természetes.

Santanderből nem sokat láttunk, de most igazán nem hiányzik, aki járt a városban azt mondta, annyira nem nagy szám. Ez most inkább kis ismerkedős, pihenős nap volt. Meg borivós, azért. Felipe ajánlott pár helyet Santiagóban, ott tanult, hiszek neki. A disznófület majd még meggondolom addig.

Nem tudom miért, talán korán érkeztünk, beszélgettünk érdekes dolgokról, jól szórakoztunk, Pico nem hagy fizetni, sem a szállásért, sem a mosásért. Kár, hogy nem tudtam meghívni legalább egy pohár borra. Mindenesetre ma hazamegy, azt mondta, sok zarándok panaszkodott rá, mert irgalmatlanul horkol. Pedig saját szobája van, igaz, most ott egy spanyol pár alszik.

Holnap szállásunk biztos lesz, egy nagy magán albergue van Santillana előtt, de nyílt egy a belvárosban is, arról nem sokat tudunk. Ígéretesnek tűnik, viszont.

Güemes - Santander @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Güemes - Santander) >

2008. május 4.

[út] Laredo - Güemes

Aztán másnap kiderül, hogy a hajó helyetti szárazföldi út semmi jót nem tartogat. Ha nem vagytok a hajnalban kelő, fél nyolckor induló fajtából, nem olyan nagy időveszteség megvárni az első hajót. Addig érdemes strandolni egyet Spanyolország(?) leghosszabb strandján, reggelizni egy nagyot. (Jut eszembe: tegnap megmértem magam egy gyógyszertárban. Bár az övemre lassan új lyukat kell fúrnom, súlyban nem nagyon változtam. Persze, gondolom a gyógyszertári mérlegek fölfelé csalnak...)

A kerülőút akkora kerülő, hogy kb. ugyanakkor érek Güemesbe, mintha hajóval keltünk volna át, ráadásul így nem esik útba Noja és a tengerparti rezervátumok. Útba eshetne, de az már túl sok. Az aszfaltnak csak nem akar vége lenni, a mai harmincegynehány kilométerből összesen, ha egy nem az. A reggelim egy varangybőr dinnye, nem tudom, miért nem kapható Magyarországon, valahol a görög- és a mézdinnye között van, aki nem szereti a sárgadinnyeféléket, annak ajánlom, próbálja ki.


Megint egyedül, a tovább után.

Aztán egy escalantei gyors ebéd után eligazítom Angelikát Noja felé. Nem akarja kihagyni azt a tengerpartot, amit a könyvében látott. Igaza van. Én viszont megyek Güemesbe, arról is hallottam már eleget, egy különleges helyen, különleges albergue.

Hát megint előkerül a szintvonalas térkép, és 4 kilométer után meg is találom a jelzést, amiről nincs is szó a könyvemben. Igaz nem keresem, de a logika ugyanarra vitt, amerre a zarándokút megy. Közben egy pihenőnél kiderül, hogy a jobb lábamon a vízhólyagprobléma súlyosbodott, egész rendszerek alakultak ki. Viszont már van rutinom a gyógyszertárakban, itt a Compeed márkát tartják legtöbb helyen, mellé mindenképpen ajánlom a fertőtlenítő kendőt (toallitas desinfectantes vagy antisépticas), anélkül lehet, hogy sajtszagú lesz a hólyag egy nap alatt. Egészen pontosan... dögszagú.

Ugyan nem Ernesto atya fogad, de barátságos a hangulat, a vendéglátásra nincs panasz. Öten vagyunk, tegnap tizenöten voltak. Hely mindig van, mondja az önkéntes vendéglátónk. Megszervezi, hogy én fordítsam angolra, amit ő mond, és azt Peter fordítsa németre a német lányoknak, érdemes meghallgatni, érdemes körülnézni a helyen.

Aztán este közös vacsora. (A legközelebbi bár két km.) Ahogy a spanyolok nem értik néha a magyar fogások sorrendjét (Gyümölcsleves? Dehát az egy desszert.), nekem is furcsa, hogy az előételek után jön a saláta, mint főétel. Persze lehet, hogy túl ritkán találkozom salátákkal, és ez mindenhol így van... Első fogás lencse (rizzsel, krumplival, póréhagymával egybefőzve), aztán spanyol tortilla vegyes salátával. Végül gyümölcs. Közben kis bor, beszélgetés. A vacsorához megérkezik a vendéglátónk baráti köre is; akik nem beszélnek spanyolul, sokat vesztenek. Igazi hangzavar, Peter meg is kérdezi a spanyol gyaloglótársát, hogy most veszekednek? Nem, dehogy. Aztán minden zarándok aludni tér, én jövök csak blogolni, a helyiek pedig a kártyapartit készítik elő.

Közben szemerkél az eső, reméljük, holnap barátságos idő lesz. Nagyjából egy órával azelőtt értem ide, hogy eleredt. A célegyenesben egy bácsi meg is jegyezte, hogy ha nem lépek ki kicsit, nemsokára már vízen fogok járni... Forgattam is, a szalag végére, lehet, hogy túlságosan is, pedig a szélben vitorlázó barna kányákat sajnálnám, ha elvesznének.

Laredo - Güemes @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Laredo - Güemes) >