[út] Güemes - Santander

A legszebb nap eddig az összes közül. Reggel találkozunk Ernesto atyával is, sajnálom, de nem bánom, hogy előző este nem ő fogadott minket. Reggel elmagyarázza, merre lehet menni, három lehetőséget vázol, természetesen a tengerpartit választom, és nem döntök rosszul.

Tiszta felüdülés, kaszálókon, földutakon gyalogolni a tengertől 10 méterre, 15-tel felette. Strandok, madárvilág, jelzetlen utak, de nem lehet eltévedni. És a végjáték a legjobb, Somo strandja. Semmi beton, aszfalt az utolsó 10 kilométeren. Az első 10 is úgy elrepült, hogy észre sem vettem. Aztán 5 perces hajóút következik, 5 perc séta, és meg is érkezünk. Angelika még Somóban megtalált, azt mondta, kiszúrta a piros fejkendőm és a nagy hátizsákom.

Az albergue még nincs nyitva, nagyon korán érkezünk. Két háznyira, a La Barruca bár előtt meglátjuk Alexist, a spanyol srácot, onnantól nyert ügyünk van. Dora, a bártulajdonos rittyent nekünk egy kis ebédet, vegyes saláta (ennyi salátával máskor egy évig kihúzom), paella. Mellé asztali vörösbor gaseosával, ami olyasmi, mint a sprite. Egy fokkal jobb, mint a boroskóla, dehát, helyi szokás, alkalmazkodunk, jó szívvel. Desszertnek jégkrém. Aztán ad két tippet: egyiket az új santillanai alberguéről, a másikat pedig egy rövidítésről, így negyven kilométer alatt maradunk a következő nap.

Alexis még hozzáteszi, hogy nem nagyon tud elképzelni még egy európai országot, ahol a bártulaj azt mondja, most el kell intéznem valamit, vigyázzatok a bárra. Miután egy órája ismer minket. Még ha zarándokok is vagyunk...

Az ígért három óra után egy féllel be is fut az hospitalero, Pico, itt már lista van, nekünk pedig respektünk, messziről jövünk, korán érkeztünk. Biztos az ágy. Először fordul elő, hogy csalódott zarándokarcokat látok, nem jut mindenkinek hely. Holnapra már versenytempót vizionál Peter.


Pico, Pico és Pico.


Pico egy jelenség, a hely vendégkönyvében minden második bejegyzésben szerepel, nem véletlenül. Már a megérkezésünkkor mesél a holnapi etapról, aztán kis lélegzetvételnyi szünethez jut (tényleg átjáróház ma az albergue), nekiesik a politikusoknak, az igazságszolgáltatásnak, mesél a helyi áruházláncok keletkezéséről, az ETA tevékenységéről gyerekkorában (Santurcéban lakott), sztorizik a zarándokokról, de jó stílusban. Élmény dumálni vele.

Aztán este főzni támad kedvem, tényleg ez az első felszerelt konyha Irún óta. Nem jut hirtelen más eszembe, borjúpaprikást csinálok. Van önkéntes jelentkező a kóstolásra. Sajnos Pico elfoglalt, nem eszik, nem iszik velünk. Viszont három spanyol biciklista, Felipe, Tere és Silvia hallgatja kíváncsian, mit főzök. Utána meg nem igazán hisznek nekem, amikor a spanyol szavak másodlagos hangsúlyairól beszélek nekik, dehát, ez talán természetes.

Santanderből nem sokat láttunk, de most igazán nem hiányzik, aki járt a városban azt mondta, annyira nem nagy szám. Ez most inkább kis ismerkedős, pihenős nap volt. Meg borivós, azért. Felipe ajánlott pár helyet Santiagóban, ott tanult, hiszek neki. A disznófület majd még meggondolom addig.

Nem tudom miért, talán korán érkeztünk, beszélgettünk érdekes dolgokról, jól szórakoztunk, Pico nem hagy fizetni, sem a szállásért, sem a mosásért. Kár, hogy nem tudtam meghívni legalább egy pohár borra. Mindenesetre ma hazamegy, azt mondta, sok zarándok panaszkodott rá, mert irgalmatlanul horkol. Pedig saját szobája van, igaz, most ott egy spanyol pár alszik.

Holnap szállásunk biztos lesz, egy nagy magán albergue van Santillana előtt, de nyílt egy a belvárosban is, arról nem sokat tudunk. Ígéretesnek tűnik, viszont.

Güemes - Santander @ Picasa - (PicLens)