[gasztro] Galícia

Galícia komoly újdonságokat hoz a már-már egyhangú kantábriai-asztúr hetek után. Persze, ott vannak a pote jellegű rusztikus ételek, de minden eddiginél szélesebbre tárul az Atlanti-óceán éléskamrájának kapuja, megjelenik a tányéron a disznó, és új borokkal is ismerkedünk.


Polip, disznófül és egyéb „gusztustalanságok”. Mindjárt.

Az új ízekkel való ismerkedéskor egyáltalán nem mindegy, mit, hol próbálunk ki. Hallgassunk a helyiek tanácsaira! Például, kissé szégyenlősen mondják Santiagóban, hogy hát, igen, tengeri ételeket talán nem a városban érdemes kóstolni. Legfeljebb egy-két helyen. A most következő ételeket a legjobb kis csapatban csipegetni, picoteo, a spanyolok is így hívják...

Ételek

A pulpo a la gallega vagy pulpo gallego Galícia emblematikus étele. A leghíresebb pulperíák, érdekes módon, nem feltétlen a tengerparton vannak. A Fonsagradáról és Melidéről is azt hallottam, hogy a legjobb polipot egész Galíciában ott csinálják. Ugyanis ez polip, szépen, komoly műgonddal levágva, elkészítve, fűszerezve (kis olivaolajjal, piros paprikával). Egyáltalán nem nehéz elrontani, mégis többnyire jól csinálják.


A másik csoda a pimientos de Padrón a Padrón paprika (vagy padróni paprika), ugyan termesztik már több helyen Spanyolországban, ez az igazi. Bulvártévéműsorok látogatnak el kamerával májusban, júniusban az első szüretre Padrónba. Leggyakrabban előételként teszik az asztalra, forró olivalajban kisütve, nagyszemű tengeri sóval megszórva, kis olajjal meglocsolva, melegen. Egyik csíp, a másik nem. Ez a „spanyol rulett”. :)


Ha volt pote Kantábriában és Asztúriában, lesz itt is. Csak a megközelítés változik. Vegyél egy potét, vedd ki belőle a szárazanyagok nagy részét, minden húst, és ezt második fogásként tálald cocido gallego néven! A maredékot pedig levesként, caldo gallegóként. Finom, finom, de unalmas egy idő után. Bár, persze mindenhol más. A cocido egészen olyan, mint egy jó székely töltött káposzta, csak nem összedarálva-összecsomagolva. Ettől van íze a caldónak is (és ezzel a képpel eloszlatnám azt a tévhitet, hogy a caldo gallego vegetariánus :).

Említettem, hogy errefelé nagyobb szerephez jut a disznó. Ennek szép példája a lacón, ami tulajdonképpen egy vékonyra szeletelt főtt sonka, a poliphoz hasonlóan tálalva, néha kelkáposztával kísérve.


A végére hagytam, mert nekem annyira nem jön be, de kétségtelenül igazi galíciai étel, a napi menükben is gyakran fölbukkan, ez az empanada gallega. Gyakorlatilag egy pite, többnyire tonhalas, paprikás, hagymás raguval töltve, de tulajdonképpen variálható a töltelék.


Szóra érdemesek még a galíciai sajtok, nem mélyedtem el annyira bennük, mint az asztúr testvéreik között, de a legismertebb a queso de tetilla névre hallgató tehéntejből készült sajt (a.k.a: csöcsöcske sajt). A szilárd kéreg alatt szinte kenhetően krémes a belseje. Létezik nemesfákkal füstölt változata is. Nem a kedvencem, nekem ez túl sima.


A queso del país néven emlegetett sajtok tökéletes lutrit jelentenek, soha nem lehet tudni, mit kap az ember. De érdemes kísérletezni, mert a santiagói piacon vett négy guriga közül három csodálatosan finom volt (egy tetillaszerű, krémes, egy penészes büdös, és egy nagyon friss, aludttejre emlékeztető; a hozzáértőktől elnézést). Találtam egy fotót a kofa néniről, itt meg is osztom veletek, bár a korábbi leírás alapján is nehéz lenne eltéveszteni.

Desszertek

Ebbe már mélyen nem mennék bele, próbáljátok ki a tarta de Santiagót, ez egy nagyon sűrű, komoly mandulatorta. Kicsit már a marcipánra emlékeztet. Porcukorból rászórt inverz kereszt díszíti a tetejét.

Italok

A zarándokok többsége, ha bort kér egy bárban, többnyire megelégszik a helyi tájborral (nem mindig rossz választás), esetleg biztos, ami biztos alapon egy rioját kér. Jó bor a rioja (vagyis amit ilyen gyűjtőnéven árulnak az egész országban, egyébként ez egy tempranillo-garnacha küvé), mégis, rosszul teszi a zarándok, ha nem mást rendel.


Ugyanis, bár Galícia atlanti klímájával nem mint a szőlő és bor hazája jelenik meg előttünk, tegyük félre az előítéleteinket! Galíciában több borvidék is van, a legnevesebbek a Rías Baixas, a Ribeiro, a Ribeira Sacra. Ribeiro jellegzetesen fiatal vörös és fehérbort tesz az asztalra, elfogadható áron kíséri a galíciai étkezéseket. A mencía (vagy tinta) tipikusan a Ribeira Sacra vidékről származó vörös fajta, nem hasonlítgatom, alighanem annyira nem értek hozzá. Az albariño híre már Magyarországra is elért, kis szerencsével akár vásárolni is lehet. Karakteres ízű, mégis könnyű, friss fehér, érdekes, misztikus körítéssel. Az ára kicsit borsosabb, mint a többieké.

Tovább ([gasztro] Galícia) >

[mai zene] Mägo de Oz: Finisterra (2000)

Ismét egy spanyol különlegesség. Az első Mägo de Oz lemezemet még Almeríában kaptam Vikitől (az a Qujotét földolgozó La Leyenda de La Mancha volt). A vele – minden szülői tiltás ellenére – együtt élő barátja már akkor is finoman szabadkozott, hát igen, a kelta hátterű spanyol folk metál mégsem az a stílus, amit az ember büszkén fölvállal. De titokban néha csak meghallgatja... :)

Viszont nem tehettem meg, hogy Fisterrába érve ne hallgassak bele a Finisterra címre hallgató dupla lemezükbe.

Tovább ([mai zene] Mägo de Oz: Finisterra (2000)) >

[út] Muxía - Fisterra (Finisterre)

Reggel kilenckor (a hatalmas villásreggeli után) teszek még egy próbát az információs irodával, kb. fél perc alatt találom meg, persze zárva van. Szombaton nem is voltak illúzióim a dologgal kapcsolatban, de hátha alapon, és a többi zarándokot segítendő, betájoltam. (Aztán a GPS hibája miatt ez az infó elveszett, sajnos.) Onnan indultam, nem egészen önkéntes alapon még fölmásztam a város fölötti dombra, szép látvány az ébredező Muxía (lentről nem az, szerintem), azután egy régi jelzést követve elindulok délre. Meg is jegyzem magamban, hogy bár mindenhol azt olvastam, hogy ez a szakasz mindkét irányban jelölt, ez nem igaz. Próbálok letérni az aszfaltról, de a térkép most nem segít, az út egyszerűen nincs ott, ahol lennie kéne. Aztán pár kilométer után kiderül a turpisság, jobbról érkezik az újrajelölt szakasz, jól éreztem én, hogy valahol, közelebb a parthoz lennie kell egy ösvénynek. Azután már tényleg csak követnem kell a bólyákat.

A jelzések értelmezése ezen az etapon viszont nem egyszerű. Teljesen új filozófiával pakolják őket, néha egyáltalán nem egyértelmű, merre is mutatnak a nyilak, egyszer-kétszer külső segítséget is igénybe veszek. Szerencsére van. Még egyszer megpróbálok letérni az útról, akkor viszont egy víz alá került szakasz fordít vissza, pedig határozottan jó volt az irány. Egy reggelizős megállás közben egy sétáló bácsival beszéljük meg, mi is a helyzet mostanában, miért is megyek a másik irányba. Közben megérkeznek az első, korán kelő szembejövő zarándokok is. Sokan azért nincsenek. Közben egyre sűrűbben észlelek a térképen egy pontozott vonalat, ami egészen gyanúsan követ. Amikor megérkezem a híres neves Castro folyóhoz, meggyőzöm magam: a térképemen szerepel a Camino de Santiago! Azért remélem, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy erre ezer kilométer után figyelek föl... Nem is, persze. Az északi út nem egészen, a primitivo egyáltalán nincs rajta. De jól fog ez még jönni, amikor visszafelé gyaloglok Fisterrából.


Átkelés, lemerülés, megérkezés a világ másik végére. Ezért kattints!


A folyó rémisztő. Én persze határozott és vakmerő vagyok, de egy kis erőt azért gyűjtenem kell. Rövid gatyára vetkőzve, mezítláb elmajszolom a kolbászos rántottás baguettem, közben figyelem, ahogy a túlparton egy kutya alig tud kievickélni az erős sodrás miatt a vízből, és meditálok. Egy szűk fél órácskát. Aztán cucc nélkül, egy jókora bottal felszerelkezve megpróbálkozom egy próbaátkeléssel. A folyó medrébe, körülbelül egy méterenként lépőköveket helyeztek. Ezeken normál viszonyok között akár száraz lábbal is át lehet kelni, most viszont az összes víz alatt van. Mégpedig vagy harminc centi víz alatt, a folyó még csak nem is fodrozódik fölöttük. A második követ viszont elmozdította a víz, combközépig belegyaloglok, hogy a harmadikra fölálljak. Sajnos a fényképezőt is a parton hagytam, nem csináltam képet arról, ahogy a lábamon megtörik a víz, érdekes lett volna. Az első lépés még rendben, de ahogy haladok egyre beljebb, erősödik a sodrás, enyhén mélyülnek a lépések. Eljutok a hatodik kőig, ami még mindig messze nem a közepe, közben több technikát is kipróbálok. Szökkenve, botra támaszkodva, görnyedve és egyenesen. A folyó viszont minden lépésnél megpróbálja elvinni a lábam, mikor melyiket. Ha harminc centivel közelebb lennének egymáshoz a kövek, talán. A túloldalról a kutyás néni figyel, hitetlenkedve csóválja a fejét. Mivel ez alatt az öt perc alatt háromszor-négyszer vesztem el majdnem az egyensúlyom, mindezt a 10+ kilós hátizsákom nélkül, visszavonulót fújok.

Persze nem adom föl, még lejjebb vetkőzöm, és nekilátok a folyómederben, a kövektől balra, folyásirányban feljebb átkelni. Az ötödik kőig jutok, ott már, mondjuk úgy, combtőig ér a víz. A hőmérséklettel nincs gond, a tenger hidegebb volt, de mezítláb, a csúszós, kerek köveken botladozni, szintén nem ígér semmi jót. Megsaccolom, hogy a meder közepén ez már mellig fog érni. A víziók a kő tetejéről zsákkal a háton vízbe esésről, vagy fejem fölött tartott zsákkal hanyatt esésről olyan életszerűek, hogy feladom. Szárítkozom egy sort, és elindulok visszafelé. Még megnézem a térképet, amin úgy tűnik, talán lejjebb van még egy gát, ami át lehet gyalogolni, kerülök még két kilométert, átküzdöm magam egy kis szedresen, de a jutalmam csak annyi, hogy látok egy szép vízesés-együttest. Akkor irány a kerülő. Amiről csak egy városnevet tudok: Frixe.

A kerülő tényleg az, visszafelé kell elindulnom, mondanom sem kell, ezt mennyire nem szeretem. Közben kiderül, hogy a töltőm a sok esőtől, esetleg leejtéstől nem hajlandó együttműködni a PDA-val, nem valószínű, hogy ki fogja húzni az út végéig a készülék.

Frixében legalább egy bár van, megszakítom a főnökasszony ebédjét, beszélgetünk kicsit, közben befut dél felől egy norvég kolléga. Megtárgyaljuk az albergue helyzetet a két városban, kilométerekről, jelzésekről beszélgetünk angolul. Miközben magyarázom neki, merre kell tovább mennie, közbeszól a pult mögül a néni, szép gallego nyelven kifejti, hogy van egy rövidebb út, kb. másfél kilométer a műúton az első kagylós jelzés. Én kerültem vagy hatot. :) De az élményért megérte. Érdekes - számomra legalábbis -, hogy az, hogy gallegóul szólnak hozzám, cseppet sem bántó, nem érzem úgy, hogy kizárnak valamiből, sokkal inkább egyfajta bizalmat érzek, befogadást. Persze mindez inkább fejjáték, utólagos ideologizálás, de abban a pillanatban sem meglepő nem volt, sem rosszul nem esett. Sőt.

A kerülőút csak nem akar visszatérni a jelzett szakaszra, vagy én nem akarok keletre gyalogolni, bízom benne, hogy, ha délnek tartok, előbb utóbb találkozunk. De nem, sok-sok aszfaltos kilométer után a két út még mindig párhuzamosan fut, az enyém ráadásul elfogyni látszik, irány kelet. Most már biztos, hogy a pöttyös vonal a camino, a várt helyen meg is érkezem. Ezután már csak tíz kilométer, jobbra megint megérkezik a tengerpart, igaz még messze, az egyhangúságot nem is oltja. A városba bevezető szakasznál unalmasabb aszfaltcsík talán nincs is, végig a házak fölött, a domboldalon, tűző napon futok be, az albergue nyitása után egy órával.

Az hospitalera, Ana, kikiált az ő hősének, hogy megpróbáltam átkelni, vissza kellett fordulnom, és ilyenkor érkezem (későn, vagy korán nem tudom). Ketten vannak, mert ez a turisztikai iroda is, mindketten végtelenül figyelmesek, és kedvesek, legalábbis velem. A szakállas kolléga egy fél órával később fejti ki, mennyire tarthatatlan, hogy csak ötkor nyitnak, és különben is, majd ír ő egy panaszos levelet, mert hogy kezelték. Én mondom a magam verzióját, de azért néhány nagy igazságban közös nevezőre jutunk. Hogy mik voltak ezek, arra már nem emlékszem... Mosok, szárítok, közben írogatok, eltelik a délután hamar. Közben még végighallgatom, ahogy egészen megalázó módon kioktatják Juant, a perui pap zarándokot arról, hogyan, miért, és mikor is kell pecsétet beszereznie, hogy befogadják az alberguébe. Hiába, Galíciában, a francia úton (a Fisterra-Muxía, akárhogy is, annak a folytatása) már más szelek fújnak. Még épp időben indulok el a világítótoronyhoz naplementét nézni, hónom alatt egy póló, egy alsógatya, ezektől finoman megválok majd odafent. Útközben találkozom Zsanettel, és Johnnal, az ír barátunkkal, egy német ismerős csapattal gyújtjuk együtt a tüzet, és szomorkodunk a felhők mögé bújó nap láttán. A rövidfilmem utolsó képsora nem lesz tehát annyira giccses, mint amilyennek terveztem. (Négy-öt hét esőben gyaloglás után, ha nehezen ugyan, de megbékéltem azzal a gondolattal is, hogy szivárvány sem lesz a filmen. Nem volt.) Borozgatunk, szól a német testvérek mobiljáról az AC/DC, majd a Deep Purple, a beszélgetés meg csapong mindenfelé. Egyikük megkérdezi, hogy én voltam-e az, akinek gondja támadt egy némettel Negreirában, a billentyűzetkattogás miatt. Én mondom, hogy nem tudom, hogy német volt-e, de igen, én voltam. Igen, német volt, mondja egyikük, a másik javítja: nem német volt, Berlini. Kicsit még szapulják az illetőt, dehát engem azért ez már tényleg nem mozgat. Visszafelé még beszélgetünk egy sort, összeakadunk egy Negreirából ismerős társasággal, ők bulizni indulnak, én meg hirtelen döbbenek rá, hogy van tíz percem, hogy visszaérjek a szállásra. Azért kíváncsian megvárom, hogy bezárják-e éjfélkor. Be. Még, a biztonság kedvért kifigyelem, hogy a buszmegálló egyik padjáról a mosókonyha lapostetejére föllépve be lehet jutni itt is, egy félig nyitott ablakon keresztül. (Kimenni bármikor lehet.) Csak mondom. :) Félig üres szobában hatalmasat alszom. Ilyen komfortban már nem lesz többet részem.

Muxía - Fisterra @ Picasa - (PicLens)

Sajnos a felvétel most elég csonka. Pedig nézegettem e térképet közben...

Tovább ([út] Muxía - Fisterra (Finisterre)) >

[út] Olveiroa - Muxía (Mugía)

Reggel kellemes meglepetéssel indul a nap, senki nem kapcsolja föl hajnalban a villanyt a szobában. Sőt, kifejezetten csöndben pakolászik mindenki. Igaz, a kilenc ágy közül haton spanyolok vannak. (Közülük egy szakállas öreg alkesz előző este perceken keresztül próbálta csitítani a horkolókat, egy másodpercre azt hittem, sikerrel. A cicegésére egyszerre elhallgattak négyen is... Öt másodpercre. De az elég hatásos öt másodperc volt. Aztán persze tíz perc múlva már ő is horkolt...) Szóval nyugodt a reggel, a mosdóban azért már megkérdezem egyiküket, hogy nem zavarná-e, ha fölkapcsolnám a villanyt. Jön a meglepetés: nem működik a világítás! De elektromos áram van, most dugtam be a töltőt a falba. Kedves kis fricska a helyiektől. Korán akarsz indulni? Várd meg a napfényt! :D Jól jön a zseblámpa (PDA) a sötétszobába. :) Utána nyugodt teázással folytatjuk a reggeli programot – a muxíai albergue hatalmas, és legtöbben úgyis fisterrába mennek –, a konyha tényleg fullextrás. Bár az eredeti terveim is így szóltak, előző este döntöttem, hogy Muxíába megyek, szükségem volt egy kis békére.

Mire elindulunk, már kicsit szemerkél az eső. A kacskaringós öt kilométeren az elágazásig befogunk pár nagyobb csoportot, Kis meglepetésemre Carlossal is összefutunk, akit Santiagóban láttam utoljára. Így négyen: Roberto, Jaime, Carlos mendegélünk beszélgetve az Hospital utáni búcsúig. Ketten erre, ketten arra. Carlossal megbeszéljük, mi is történt az elmúlt pár napban, aztán én megint meglépnék, de nem visz a lábam. Kicsit talán ő is kényelmetlennek érzi, hogy ilyen sokáig gyalogolunk egymás mellett, leáll ruhát szerelni. (Elállt közben az eső, ugyanis.) Én meg ballagok tovább Dumbríáig, a tartományi központig, ahol én is átszerelek. Az első bárban megint találkozunk. Van még legalább három-négy a városban, nem kell elsietni a dolgot, látatlanban megmondom, hogy az elsőnél jobbak. Mindenesetre nyugodtan elolvasom az útleírást, csak, hogy pár perccel később megint összefussak Carlossal a város túlsó végén, és együtt tévedjünk el, kicsit. De megtaláljuk az ösvényt, és egy köves patakmederben bukdácsolunk lefelé, igaz, előtte még egy harminc centi mély minitavon is átkelünk. Nem száraz lábbal. Jobbra-balra eukaliptusz, Carlos már gyerekkori emlékeibe réved, a szüleinek volt egy kis háza Brazília és Paraguay határán, ő eukaliptuszerdőkben játszott indiánosdit. Aztán megint lemaradok, aszfalt is volt elég, nem is tankoltam elég kalóriát a napra, elég döcögősen megy a dolog.


Magyar vagy? Gulyás, világvége a tovább után.


Kacskaringós utakon araszolok előre, egy kis faluban, valahol félúton éppen látom kijönni a srácot egy bárból, gondolom, akkor már nem megyek be utána, inkább megint beszélünk egy negyed órát. Meglepődve meséli, hogy ahogy belépett a bárba, a főnök megkérdezte tőle, hogy magyar-e! :) De akkor már fél kilométerre járunk, nem megyek vissza megkérdezni, miért is... Mindenesetre, ha valaki mesélt rólam, személyleírást nem mellékelt, nem igazán hasonlítunk egymásra. :) Persze lehet, hogy más a magyarázat.

Az út végén megint aszfalt, szenvedősre fogjuk mindketten. Egyszer csak fölkiált Carlos: a fenébe! És fogja a fejét. Én meg nézem, hogy mi baja. De csak mutat a másik irányba, és mondja, hogy nézd! Szűk ezer kilométer után meglátta a tengert... Ott is hagyom, egy fél óráig biztosan ellesz az élménnyel, úgy néz ki. Aztán egy monostor aljában én is lecuccolok, egyszerűen a sok esős nap után egy út tűző nappal, aszfalttal most sokat kivesz belőlem is. De már kevés van hátra. Muxía szintén stranddal nyit, és egy kis dombtetőn meg is érkezik az albergue, amit egy éve nyitottak. A primitivo sufniszerű, régi iskolákból kialakított alberguéi után hatalmas a kontraszt, egy state-of-the-art, modern szállásról van szó, hatalmas terekkel. Az hospitalro nagyon készséges, magyaráz, segít. Délután hatkor még rám szól egy zarándoktárs, hogy ne beszélgessünk a hálórészben. Ő aludni próbál. Szemellenzővel, de ezek szerint füldugó nélkül. Mindenesetre Carlos olyan zajt csap a pakolással, hogy az úriember föladja és fölkel. Majdnem elfelejtettem, érkezés után egyből kilőttünk a strandra, Castro Urdiales után másodszor is megfürdök, ez már tényleg az Atlanti Óceán! Érezni is a különbséget, nagy fürdőzést nem csapunk. Carlos, nevezzük most C.-nek, teker a viszontlátás örömére egy welcome cigarettát. :)

A világvége-bizonyítványt a turistainformációban adják, én is leballagok, de fél óra alatt nem találom meg. Úgy érzem, nem is kell nekem az a bizonyítvány, megyek inkább a kőhajóhoz, az tudom, merre van. Útközben megszemlélem a Marujita kifőzdét, amit Beloky ajánlott, nagyon jó halételek, nagyon jó áron. Autentikus halászvendéglőnek néz ki, nem kell megijedni tőle. A szentélynél megint összefutok Carlossal, elmeséli a kőhajós történeteket, és átmászik a kővitorla alatt egyszer, hogy megmutassa a jószándékát. A hiedelmek szerint kilencszer kell átmászni alatta, ha valamilyen hátproblémád van. Akkor elmúlik. Szerintem, ha addig nem volt, akkor lesz. :)

A halvacsora helyett viszont kihasználom a konyhát, és főzök este. Peter mondta, hogy egyetlen magyar ételt ismer, a gulyást, ezzel le is blokkolja a fantáziámat, és összeütök egyet, kíváncsi vagyok, mennyire hasonlít a két élmény egymásra. (Bevásárlás közben, a Froiz szupermarketben találkoztam egy eladóval, aki egész explicit módon a tudomásomra hozta, hogy akar tőlem valamit, de a kromoszómái nem voltak megfelelők.) És, ha már ezer kilométeren keresztül cipeltem a magyar köménymagot, legalább használom is (ott is hagytam egy komoly káposztasalátára valót, egy kis fehér tégelyben). Bár otthon nem szoktam, egy kis útközben szedett babérlevelet is rakok a levesbe. Miközben főzök, sorra jönnek a többiek, és vizet forralnak, másnapra(?). Nem is igazán értem. Én ahol tudtam, forrásvizet ittam egész úton, ahol nem volt, csapvizet, soha, semmi bajom nem lett tőle. Persze lehet, hogy csak szerencsém volt. A gulyás este tízre el is készül, ha még tíz percet várunk, tökéletesre sikerült volna. Vacsora közben megbeszéljük, hogy az irodában határozottan nem tanácsolják a Muxía-Fisterra utat keresztező folyón való átkelést. Viszont Peter találkozott valakivel, aki arról érkezett, és tegnap átkelt. Akkor mi is át tudunk kelni, gondoljuk és mondjuk határozottan. A naplementenézés elmarad, az albergue tízkor zár. Újabb kiskapu, az egyirányú kijárat mindig nyitva, ha meg tudjátok szervezni a bejutást, mindenképpen ajánlom a naplementét a tengerparton, ezerszer nagyobb élmény, mint a fisterrai, szerintem. Tengerszinten, a hullámok hangjával, igazán lezáró élmény.

Olveiroa - Muxía @ Picasa - (PicLens)

Tovább ([út] Olveiroa - Muxía (Mugía)) >

[út] Negreira - Olveiroa

Beloky előző este megint SMS-t küldött, Olveiroában az albergue csak fél négykor nyit, de fél ötre, ötre már tele van. Mondtam én ezt mindenkinek, de sokat nem értem el. A sekély álomból negyed hét körül, még sötétben ébredek, de a nyolc ágyas szobám már üres! Kint még sötét van, de az emberek már gyalogolnak, gondolom fejlámpával, zseblámpával. Lent, a társalgóban kisebb kupleráj, elpakolni már nem sikerült mindenkinek. Jaime, egy katalán srác megjegyzi, hogy tegnap este volt kis feszültség... De hajnalban is fölkapcsolta valaki a villanyt fél hatkor, azért rövid úton lebeszélték róla. Aztán reggel ébredezünk az asztal körül, Roberto, az olasz srác, és két katalán lány, akiket már Santiagóban is láttam, de csak előző este beszéltem velük először. Egyikük hangjába egészen beleszerettem. Ők is mondják, hogy ennek már mi értelme? Versenyt csinálnak a zarándokútból... Aztán lassan mindenki elindul, én utolsó előttiként. És megint ott volt az az érzés, aminek egyáltalán nem örültem: azért számolgattam a kilométereket és az időt, a nyitásra oda akartam érni. Fél kilenckor már úton voltam.

Az eső pedig finoman elkezdett szitálni, már az indulás előtt. Beloky még egy dolgot írt, sok sár, és aszfalt lesz a szakaszon. Az első öt kilométer a legrosszabb asztúriai emlékeket idézi, finoman keresgélem a sekélyebb részeket, falakon araszolok, néha meg csukott szemmel belegyaloglok elszántan a sárba, hátha nem olyan mély, mint amilyennek látszik. Aztán utolérek egy srácot, kisebb szívbajt hozva rá. Ahogy lehagyom, tempót váltok kicsit, kb. húsz méterrel járok előtte, amikor egy sárkerülő szakaszra felszórt eukaliptuszág finoman elgáncsol. Korábban, amikor már azon gondolkodtam, hogyan fogom összefoglalni az út pozitívumait, az egyik közülük az volt, hogy egyszer sem borultam föl az úton. Párszor nagyon közel álltam pedig hozzá, néha komoly egyensúly-akrobatizmusról tettem tanúbizonyságot. De most, először az út során, eldőltem, mint egy fadarab, arccal előre. Persze föl is pattantam, rögtön, mentem 15 métert, azután utamat állta egy sárdagonya. A srác, akit megelőztem, a lassan járj, tovább érsz technikával halálos nyugalommal lépdelt át a sáron, amiről így legalább kiderült, hogy nem is olyan mély. Adtam neki kis előnyt, pontosabban a sár kicsit visszafogott, de egy emelkedőn megint befogtam, és megint ráhoztam a frászt. Mondta is, hogy „Me matas de susto.”, még a végén megölöm... Én meg igyekeztem nem elesni megint, és léptem tovább.


Az első esés után sorbanállás a szállás előtt. Mi jöhet még...


A galíciai részeken változatos technikákkal próbálják sármentesíteni a camino útjait. Felszórják az utat egészen apró kaviccsal, esetleg zúzott kővel (ez már egy kicsit kellemetlen lehet), vagy egyszerűen hagyják, hogy a föld lemosódjon a köves talajról (főleg lejtőkön). Erdőkben teljes elszáradt, lombos ágakat halmoznak az útra (itt érhetnek meglepetések, egy-egy "mélyebb" lépés előfordul), lépőköveket, sittet, műanyagfóliát raknak a latyakba. Ebben az esetben karvastagságú és karhosszú eukaliptuszdarabokkal volt fölszórva az út. Bal láb alálép, jobb láb rálép, bal láb lendül, 90 fokos fordulat volt az eredmény.

Közben az eső már szakad, meg is állok egy buszmegállóban átszerelni, miután elmegyek a katalán lányok mellett. Ekkor persze már mindenem vizes volt. A lányok már egy harmadikkal kiegészülve hagynak le: - Micsoda meleg! - Bizony, én is izzadok, mint egy ló... :) Kicsit később egy szembejövő hetes csoporttal találkozom.

Most már mindig úgy gyaloglok, hogy a célpontot betájolom, és mérlegelek. A camino gyanúsan elkezdett északnak menni, és erősen aszfaltot tartogatott, úgy éreztem. Vettem megint a térképet, és elindultam direktben nyugat felé. Közben az eső is erősödött kicsit. Az első faluban egy nő integet a meleg szobából, a másik irányba, mutatja ijedten. Én meg megnyugtatom, fölemelem a kezemben tartott PDA-t, magabiztosan nézek rá egy másodpercig, és azt gondolom közben: térkép van nálam, és nem félek használni... Míg a következő faluba érek, bőrig ázom megint, nem kell hozzá sok idő, persze. Tájolok kicsit egy buszmegállóban, elindulok kevés meggyőződéssel, de néha csak úgy tudom betájolni, merre kell mennem, ha elindulok rossz irányba. Most viszont nem jutok messzire, köszönök egy fiatal lánynak, aki a viszontköszönés után még utánam kiált: Hová mész arra? Nincs ott semmi, csak hegyek. Az esernyője alatt elmondom, neki, hogy hova megyek, és van térképem, és rövidebb utat keresek, és arra kell lennie egy kicsi falunak (mutatom), utána egy nagyobbnak. Mosolyog rám kedvesen, kicsit odébb vonszol, és mutatja, hogy ott, azok a házak, azok az első kicsi falu. A domb mögött van a nagyobb. Egy égtáj csak a különbség. :) Persze, rájöttem volna ötven méter után, de kedves volt. Megköszönöm, elindulok, de még lelkemre kötendő utánam szól: utána pedig jobbra!

Gond nélkül megérkezem a főtérre (még egy sárga nyíl is van, jobbra), az eső is alábbhagy közben. Pár percig keresgélek a térképen, de nem találok igazán meggyőző utat, meg kicsit elfogy a magabiztosság is, elindulok jobbra, azaz északnak. A rövidítésem elég sok szintkülönbséggel járt, most viszont megint sima aszfalt. Az első nyugatra tartó úton viszont ismét letérek. Néhány egyenes után meg is érkezik a sárga jelzés, jóval korábban mint, ahogy számítottam rá.

A távolban pedig fölbukkan egy zarándok alakja, elkezdődik az „üldözés”. Mivel nagyjából hasonló tempót gyaloglunk, egészen sokáig, egy fél órán keresztül követem, mire rájövök, hogy az Roberto. Átgondolom ezt a rövidítés kérdést, megvonom a mérleget: mielőtt letértem az útról, Roberto mögöttem volt, most előttem. Valamivel, ha csak kicsivel is, de úgy tűnik, lassabban megy nálam. Ergó: a rövidítésem alighanem hosszabbítás lett, ha kilométerben nem is biztos, szintben mindenképp. A camino általában kerüli a komolyabb szintkülönbségeket. Sebaj, megyek tovább, de először Zsanettet érem be (aki holland, de nem tudom, hogyan kell írni a nevét), az akcentusából ítélem meg neki a hollandságát. És olyan telített tengerkék/tengerzöld szeme van, amilyet még nem láttam, legalábbis nem emlékszem rá. A maroñasi alberguét keresi, de valószínűleg negyed órája még közelebb voltunk hozzá, mint most. Közben utolér minket egy srác, aki egy bárból startolt éppen újra, ő sem tudja, hol van a magánalbergue. Amíg Zsanettel beszélgetek, kis előnyt szerez. A holland lányt pedig megnyugtatom, hogy ezzel a tempóval nyitásra ott leszünk, ne aggódjon, már csak 10-12 kilométer. Aztán búcsú.

Pár perc múlva utolérem az új srácot, Mauriciót navarrából. Előző nap már nem fért be a negreirai Xunta szállásra, egy panzióban aludt. Ő is a primitivóról jön, menet közben egy fél órát beszélgetünk a camino variánsokról, meg egyáltalán a túrázásról. Ő valamilyen Garmin GPS célgéppel jár, a térképünk szerintem ugyanaz. Aztán vége az aszfaltnak, megint sebességet váltok, negyed óra múlva beérem Robertót. Aki a tegnap esti vitával kapcsolatban lamentál, meg elmélkedik a világ nagy igazságairól. Mondom neki, hogy engem különösebben már nem mozgat az eset, nem mondom, hogy nem foglalkoztatott, de tegnap volt. Aztán a ki mit csinál, merre megy tovább témát vesézgetjük. Azt hiszem, spanyolul, mintha többnyire úgy beszélgettünk volna. És közben olyan gyilkos tempót diktálunk, hogy háromra megérkezünk Olveiroába. Persze az eső is hajtott minket.

Az albergue előtt pedig a dokumentumfilmeken látható csinos kis libasorba állított hátizsákok helyett eresz alatt ácsorgó és ázó zarándokkupacok fogadnak. Nagyjából belőjük, kik vannak előttünk, de olyan nagyon azért nem koncentráltam. Engem egyrészt meglep, hogy mióta várnak páran (du. egy óta), másrészt, hogy miért nem a bárban várnak. Elosztogatom a csokimat, van, aki csak akkor hajlandó elfogadni, ha adhat helyette tortillás szendvicset... Nem ellenkezem. Mindenesetre időben befut az hospitalera, megkezdődik a magyar buszpályaudvarokat idéző kis tolongás, különösebb rendszer nincs a sorra kerülésben. De nem vagyunk túl sokan.

Kipakolás után pedig leballagunk az étterembe, ahol ég a tűz a kandallóban, és van ebéd/vacsora. Meg brandy. Mi kell más egy ilyen napon. Esetleg egy kicsit összeszedettebb üzletvezető. Persze megértem, folyamatosan rohangált a bár, az étkező, és a szállodai rész között. Közben Peter magyarázza, hogy amikor fölért egy dombtetőre, teli torokból elkezdte üvölteni, hogy kibaszottul elege van ebből az istenverte esőből... Meg tudom érteni. Tényleg kifogtuk az utóbbi három hétben. A vacsora gallego leves és sült marha. Egy kicsit kezd egyhangúvá válni a koszt. Ebéd után vissza az alberguébe, Jaime meséli, hogy teltház van, valószínű a konyhában fog aludni, mert a szálloda is tele van már (ahol 12 euró a menü, 30 egy fél duplaágyas szoba, 50 egy egyágyas, khm.). Mesél a taxizós népekről, akik már bent vannak, de nem idegesíti magát, jól teszi, szerintem. Egy óra múlva a fölső bárban – ahova blogot írni mentem... volna – találkozom vele, meg egy ír akcentusú férfival, akit nem láttam korábban. Beszélünk kicsit a német invázióról, meg erről az egész kurvaságról, ami – úgy tűnik – errefelé a camino. Közben megvacsorázom, nem könnyű legyűrni a kisebbik spanyol tortillát. A nagy (5 euróért) állítólag pizzaméretű. Salátáik is vannak, a személyzet pedig kedves. A tévében még megnézzük a bíztató időjárásjelentést, aztán záróra.

Negreira - Olveiroa @ Picasa - (PicLens)

Utólag megnéztem a tracklogot, ha nem fordulok jobbra a nagyobb faluban, akkor simán rövidítettem volna. De igazából elég értelmetlen volt a variálás.

Tovább ([út] Negreira - Olveiroa) >

[út] Santiago de Compostela - Negreira

Mivel előző este nem igazán sikerült elolvasnom a prospektusban az első szakaszról szóló anyagot, kicsit felkészületlenül indultam Muxía felé. Kicsit későn is, a kapunyitás után majdnem fél órával. Volt valami emlékem a várostérképről, ez alapján szépen, határozottan indultam a katedrálishoz, majd onnan rossz irányba. Mivel nincsenek jelzések a történelmi városrészben (vagy nem jó helyen kerestem őket), ezeket nem is lehet követni, a hiányuk sem ébreszt az emberben gyanút. Valami mégis ébresztett, mert egy bő fél kilométer után mégis ellenőriztem az útvonalat, és szépen vissza is fordultam. Tíz perc múlva már egy néni integet nekem az út széléről, és jelbeszéddel tudtomra adja, hogy nem erre, hanem ott, bal kéz felé visz a jelzett út. Én szépen megköszönöm neki, és a biztonság kedvéért visszamondom, amit értettem, hátha ajakról olvasva megérti, és kijavít, ha rosszul értettem. Erre ő meg fölkiált spanyolul, hogy „A fenébe, te értesz engem?”. :) Bíztatóan indul a nap, eltévedés szempontból...

Utána bandukolok fölfelé egy nem igazán kellemes emelkedőn, de kellemes környezetben. A város erről az oldalról sokkal lenyűgözőbb látvány, mint délkelet felől volt. Állítólag naplementét nézni is innen a legjobb, kelet felé! Szeretem az olyan helyeket, ahonnan keletre nézve is szép a naplemente. Ilyen a Tokaj-hegy is, például. Szóval gyaloglok, találkozom pár zarándokkal, de messze nem annyival, mint a francia út utolsó szakaszán. Kis falvakon kacskaringózik keresztül az út, kicsit sok az aszfalt, de nem veszélyes. Az eső most kivételesen nem fedett helyen kap el, de nincs messze a fákkal borított pihenőhely, igaz, mire átöltözöm, már nem is igen esik. Elballagok az első bár mellett, féltucat hátizsák a teraszon, de tudom, hogy valahol félúton is van egy bár, én azt célzom meg.

Az eső szemerkél tovább, egy kis faluban egy bácsi mutatja is, hogy nem jó idő ez gyalogolni. Aztán szóba elegyedünk, ő is kőkemény gallego akcentussal beszél, nem is mindig értem. Mutatja a ködbe burkolózott a hegyet, amit majd meg kell másznom. Közben megkérdezem, hogy van-e valahol egy bár, ahova egy kávéra be tudok ugrani, mondja is, hogy a hegy előtt van egy római híd, és közvetlenül az előtt a bár. Hozzáteszi vagy azt, hogy de odafelé van pár kutya, aki olyan mérges, hogy a gatyát is lerángatja rólad, vagy azt, hogy a bár annyira drága, hogy a gatyádat is ott hagyod. :) Nem tudom. Váltunk még pár szót, aztán tovább. A bár előtt tényleg volt egy kutya, aki a kerítés mögött kivárta, amíg közvetlen mellé érek, és olyan hangerővel kezdett el ugatni, hogy kisebb halláskárosodást okozott nekem. Szerencsére éppen jól elgondolkoztam, idő kellett, hogy összerezzenjek. Mindenesetre visszamentem kicsit megfenyíteni.



Bár, hegy, ebéd, esti esős nyűg.


Aztán megtaláltam az O Cruzeiro bárt, zsákot letettem, köszöntem szépen, semmi. A főnök úr pakolászta az üvegeket, lehet, hogy nem is hallott. Volt még egy vendég, ő pedig újságot olvasott a pultnál. Felpattantam egy bárszékre, erre a tulaj is fölfigyelt, kávé, sör rendel. olvasgatom a faliújságot, erről kiderült, hogy Aguapesada nevét az első természetes nehézvízforrásról kapta. Aztán valamiért egyszer csak fölnéz a másik vendég, és nem emlékszem miért, hogyan, de elkezdünk beszélgetni. Egy középkorúnál idősebb férfi volt, és a témák valahogy így sorjáztak: a városból való kivándorlás az agglomerációba, gallego nyelv és irodalom, autonóm nyelvek, a múlt és jövő nyelvei, világnyelvek, helyi politika, nyelvpolitika, baszkföld, baszk nacionalizmus, szabadság, eső, katalónia. Amikor végül rátértünk a caminó témára, akkor már kezdtem kicsit nyugtalan lenni, kb. egy órája ültem a bárban.

Ez az egyik szomorú különbség a fisterrás és az északi út között... Legalábbis ahogy én megéltem. Beloky az előző este küldött egy SMS-t: a negreirai szállás 22 ágya délután kettőkor már foglalt volt. Ugyan vannak sátrak az udvaron, de az esőprognózis kicsit nyugtalanító volt. Az északi úton akár még egy bő órát eltémázgattam volna a bárban. Érdekes/intelligens/művelt emberekkel, akik határozott véleményeket fogalmaznak meg - legalábbis számomra - érdekes kérdésekről, és vitatkozni is hajlandóak, ha más véleményen vagy, élvezet beszélgetni. Persze ez nem szükséges feltétele az élvezetes beszélgetésnek, de ha ilyesmibe futok bele, örülök neki. Viszont itt elkezdett mocorogni bennem a nyugtalanság, és mondtam, hogy akkor most én rohanok, mert nem lesz hol aludnom... Elbúcsúztunk, és nekivágtam a szomszédos 200-250 méteres szint leküzdésének. Kipihenten, föltöltődve, a primitivo hegyeivel a lábamban ezek a hegyek már nem kihívások, az ember tényleg úgy megy föl az emelkedőn, mint a gép. Izzad, ennyi a különbség. A kilátásból megint kevés jut, ködös, felhős az idő, megyek tehát tovább Ponte Maceira felé. Ahol az egyik legszebb látkép bukkan ki az ottani kis szálloda mögül. Közben odabentről lelkesen, kedvesen kiabálnak nekem valami zarándokmondókát. A folyó, a híd, a kis vízesés és a falu körülöttük egyszerűen tökéletes összhangban van. Ide még visszajövök egyszer, szerintem.

Megérkeztem, még éppen elcsíptem az hospitalerát és az utolsó normál-ágyat, a tizennyolcadikat, a maradék négy már külön engedélyes. Még ajánlott nekem egy éttermet, ha jól emlékszem O Noso volt a neve. Le is csoszogtam, egy újabb caldo gallego után marhabordát ettem és utána jégkrémtorta. Felejtős, a bor meg caserával is alig iható. Olcsónak viszont bitang olcsó volt, el kell ismernem. Utána összefutok még pár ismerőssel a városban, és megyek vissza a szállásra. Utána Peterrel és egy fiatal német párral is beszélgettem egy sort (megjöttek a pogányok! :), közben a mellettem levő spanyol úr a horkolás magasiskoláját mutatja be gyönge délután. És még egy virtust: egy belépő spanyol házaspár kérdésére a horkolásból 1 másodperc alatt ülő helyzetbe kerül és válaszol... A többiek kicsit bántják, de én sosem értem, amikor valaki a horkolókra panaszkodik, ezzel azért számolni lehet. Utána odalent beszélünk egy sort a francia útról, az alberguékről, a következő szakaszról. Roberto, egy olasz srác is beszáll, akiről kiderül, hogy öt éve Indiában él. De kb. tíz éve nem Olaszországban. Közben elered ismét az eső, sorra futnak be a zarándokok, sorra cuccolnak be a sátrakba. Két német srác már oda sem fér be.

Koraeste még befut az hospitalera, mondja, hogy nagyon sajnálja, de a szabályok miatt nem engedheti meg, hogy a társalgóban vagy a konyhában aludjanak. Viszont, ha az eső miatt beáznak a sátrak, hát, azt azért ő sem akarja, hogy vizesek legyenek a cuccok, akkor jöjjenek be. Meg, hogy ő este tíz után már nincs szolgálatban, ami azután történik, azzal ő nem foglalkozik, igazán. Ezt én fordítom a spanyolul nem beszélőknek, csillannak a szemek, egy órán belül a közös társalgóban már szinte hely sincs. Asztalok a falhoz tolva, szófákból ágy fabrikálva. Egy folyosót azért hagynak a kijárathoz. Közben én leülök blogot írni, teázni, beszélgetni. A bátrabbak, kevésbé kényesek, vagy szerencsésebbek azért a sátrakban alszanak. Öt hét után eljön az első parázs vita pillanata is, negyed tizenegykor valaki lekapcsolja a villanyt. Ugyan észbe kap, de negyed óra múlva már idegesen pattan föl, és elkezdi magyarázni, hogy akkor most lekapcsolja a villanyt. Én meg mondom, hogy nem fogja. De, itt mindenki aludni akar! Körülnézek, szerintem sokan már alszanak is, legalábbis aludtak, amíg nem kezdett el kiabálni. Mondom, ez a társalgó. De, ő lekapcsolja, rendben? Nem, nincs rendben. Akkor öt perc múlva lekapcsolja! Próbálom elmagyarázni neki, hogy semmi probléma azzal, hogy itt alszanak, de próbáljon csöndben maradni. Befejezni azonban nem tudom a mondókát, mindig közbeszól valamit. És, hozzáteszi, hogy mindenkit zavar a billentyűzetem kattogása. Ezen már tényleg elmosolyodom, egy szörnyeteg vagyok. Gondolom még, hogy mondom neki, tíz perc múlva úgyis lelépek, de minek. Föl is pattan, villanyoltás. Haha. Mivel kintről még finoman beszűrődik a fény (tíz után van napnyugta), szépen befejezem, amit akartam, még egy negyed órát szöszölök, és megyek aludni. Van olyan horkolás, ami ellen nem véd a füldugó, a rezonanciát is érzi a szervezet. Előre föladtam, nem is aludtam túl sokat.

Santiago de Compostela - Negreira @ Picasa - (PicLens)

Tovább ([út] Santiago de Compostela - Negreira) >

Santiago de Compostela

Reggel kicsit nyugodtabb az indulás, tegnap a recepción mindenkinek elmondták, hogy a kaput fél kilenckor nyitják ki, kevesen kelnek csak hajnalban. Elbúcsúzunk egymástól, Beloky megy tovább, Falk még ajándékokat vásárol, én pedig megyek a zarándokirodába a bizonyítványért. Útközben beleszaladok a piacba, körülnézek, szeretem a piacok szagát, hangulatát. Az első sor végén megállít egy öreg néni, és szívességet kér. Mutatja, hogy ott lent, a buszmegállóban hagyta a ládáit, fölhoznám-e neki ide a piacra. Utána majd ad valamit. Ó, én mindig szívesen segítek! Egyszer egy néninek összeszereltem a sparhelt-kályhacső-kémény hármasát, hasonló „fiatalember, segítene nekem egy kicsit?” kérdés után. Azután egy hétig nem mertem híreket hallgatni, nehogy szénmonoxid-mérgezésben megalt xy-ra kelljen fölfigyelnem. :) Szóval fölpakoltam, uána a néni, „nagyon jó áron” elkezdett sajtot és mézet pakolni egy zacskóba. Kicsit tiltakoztam, de kíváncsi is voltam, jól is nézett ki a sajt, és mézzel kísérve is ígéretesnek tűnt. Szóval beadtam a derekam, kifizettem a kedvezményes árat. Ami később rájöttem, tényleg nem volt magas. A cuccal mentem tovább az irodába, ahol nyitás után fél órával már tekintélyes sor várt.


Irodák, mise, elegy a nap a tovább után.


Sorra kerülök, kitöltöm a regisztrációs papírt, a „vallásos okból”, „vallásos és egyéb okból”, „nem vallásos okból” oszlopok közül beteszem az ikszet a gyakorlatilag üres harmadikba. A kedves hölgy a biztonság kedvéért még rákérdez, tényleg, semmiféle vallásos motívuma nincs a zarándoklásomnak? Én meg rázom a fejem, intek a kezemmel, és határozottan kibököm, hogy nnnnem, semmi. Hát, jó, és elővesz az alsó fiókból egy papírt. Nem kaptam hát latin nyelvű compostelát (compostelanát), kaptam helyette egy bizonyítványt, amiben kedvesen köszöntenek. Ez viszont annyira ritka jelenség volt, hogy büszkén lengetve robogtam le a lépcsőkön. Ahol találkoztam Carlossal, akivel Santa Irenében beszélgettünk kicsit, sokat most nem, mentem a dolgomra, ő pedig várt tovább a sorára. A turisztikai irodában begyűjtöm tehát a prospektusokat a továbbútról, meg az információt a betelt zarándokútlevelem lecseréléséről (Negreirában adnak speciális Fisterrás útlevelet, de ehhez az kell, hogy a megérkezés napján legalább egy pecsétet még egy bárban összeszedjetek.).

A mise előtt összefutottam Falkkal is, és a német sráccal Sobradóból (akiről valamiért azt hittem, hogy lengyel, és aznap este csekély lengyeltudásom is megcsillantottam, azután értetlenül láttam, hogy ez semmiféle reakciót nem vált ki belőle :) Pár perc múlva csatlakozott egy német pár is, akikkel még Colombresben találkoztam. Reggeli, majd mise, délben. A mise közben folyamatosan telik a székesegyház. Az első meglepetés, hogy ott a botafumeiro, a füstölő. Ezt csak különleges alkalmakkor veszik elő, vagy, ha valaki fizet érte. Most valószínű fizettek, de az is kiderül, hogy több csomagban árulja az egyház, én már láttam korábban és az nagyobb volt. (Nem zarándokként, hanem ösztöndíjasként, egy ösztöndíjas összejövetelen vittek el minket a misére, ami, köszönhetően Francellának is, nagyon jól telt. És akkor is füstöltek, egy majdnem embermagas botafumeiróval.) Maga az aktus elég magával ragadó, kicsit szemlesütve nézem, ahogy elkezdenek fölállni a népek, villogni a vakuk. Ez van, csodálkozni szerintem nem kell rajta, sem nekünk, sem a katolikus egyházszolgáknak... A második meglepetés az volt, hogy láttam Juant, a perui zarándok kollégát papnak öltözve, sőt a mise egy részét cerebrálva. Kiderült, hogy 3000 kilométert gyalogolt Nürnbergből. A harmadik most hirtelen nem jut eszembe, de mondjuk az volt, hogy a mise végén Peter ütögeti meg a vállam. Salas óta nem találkoztunk. Emlegeti Casa de Manolós híres zarándokmenüt, de mivel beszéljük, hogy másnap úgyis találkozunk Negreirában, megyek a többiekkel utolsó ebédezni. A San Roque étterembe. Ami kicsit kijjebb esik, nem is látni zarándokokat, csak helyieket és egyetemistákat. A menü kicsit szegényes, de telít. (– Desszertünk van: jégkrém, gyümölcs, vagy Santiago torta. – Akkor gyümölcs. – Hmmm. Igazából csak banán vagy alma. – Akkor Santiago torta. :) Akkor meg nincs panasz, ma legalábbis.

Ebéd után kicsit beültem egy internet kávézóba, a most már szokásos tévéadagom beszerezni. Itt aztán már nem az Oviedóból ismert 10 megabit várt, hiába korlátoztam a sávszélességemet, egy fél órácska után odajött a főnök úr, és finoman figyelmeztetett, hogy túlterhelem a hálózatot, és jó lenne, ha nem tenném ezt tovább. Hehe. (Ez a ciber a zarándokiroda közelében volt, kicsivel drágább az alberguésnél. Van még egy egészen olcsó a Rúa Nován, de azt nem próbáltam. WiFis kávézóból is van több, pl. a székesegyház körül.) Ezután visszamentem az alberguébe, mostam, szárítottam, közben töltögettem a blogot, elrepült az idő. Egy negyvenfős német gyerekcsapat volt eközben a társaságom. Megpróbáltam nem útban lenni.

Este pedig vacsoráztam az alberguében. A sajt nagyon friss volt, szinte olyan ízű és színű, mint egy aludttej. A burgosi friss sajthoz viszont semmiben nem hasonlított (nem is baj). Az állaga pedig egy kicsit kocsonyás volt, soha nem ettem még ehhez (nagyon) hasonló sajtot, pedig kóstoltam párat. Az aludttej és a méz pedig mindig is jól passzoltak egymáshoz (Aludttej, dióval, mézzel az egyik legjobb desszert, de reggelinek is az! Magyarországon sajnos nem kapható – boltban legalábbis –, szoktam néha csinálni, de kicsit macerás.), a sajt, a méz, a kenyér pedig mesés vacsora volt. Annyi jut még eszembe, hogy bár több mint százan voltunk a szálláson, a személyes interakció ritkaságszámba ment. Néha egy mosoly, köszönés, de a szállórészen, az étkezőben ezen túl nem nagyon megy senki. Lent, a mosókonyha környékén kicsit enyhül ez a távolságtartás, de fönt az emberek inkább szemlesütve mennek el a többiek mellett. Persze én sem ültem le senki ágya szélére, hogy: Szia, honnan jöttél?..

Santiago de Compostela @ Picasa - (PicLens)

Tovább (Santiago de Compostela) >

Megérkeztem (I.)

Tegnap megérkeztem Santiago de Compostelába, holnap indulok tovább Fisterra (Finisterre) felé. Ma igazából csak pihentem, misére mentem, búcsúzkodtam. Sajnos most sem volt elég időm, hogy minden anyagot föltegyek. Nemsokára...

Tovább (Megérkeztem (I.)) >

[út] Santa Irene - Santiago de Compostela

Reggel az alattam alvó úr már hat körül fölkel, majd egy bő órán keresztül pakolászik az ágyban. Elkészülök én is, közben a szokásomhoz híven kihasználom, hogy minden kiürül, felszabadulnak a radiátorok, a teregetők. Kicsit szárítkozom. Majd elindulok. Megyek, mint a gép, kicsit a lábaim is jelzik, hogy ez nem a megszokott tempó, aztán a GPS is megerősít, nagyjából hatos az átlag. De könnyű a terep, és az előttem újra és újra fölbukkanó zarándokok is húznak előre folyamatosan. Lavacolláig, kb. másfél óra alatt annyi embert előztem meg, amennyit összesen megismertem az északi úton. Nem túlzás, legalábbis nem nagy. Négyesével, ötösével sétáltak, itt már látni mindenféle lábbelit, a sportcipő a leggyakoribb. Mész, előzöl, „¡Buen camino!”, „¡Buen camino!”, „¡Buen camino!”. Az északi úton zarándoktól nem is igazán hallottam, sokkal inkább a helyiek mondták. Itt viszont ez köszönés.

Lavacollánál aztán az út szinte keresztezi a leszállópályát, rögtön ledobom a cuccot, és bő háromnegyed órán keresztül táncolok a szemerkélő esőben, egy leszálló repülőt várva. Közben nagyjából mindenki elmegy mellettem, akit korábban megelőztem. Ha negyed órával korábban érek oda, éppen elcsípek egyet, így viszont, bár hallok közben három felszállást, a következő leszállásig csak ingerszegény köszöngetés zajlik. (Erről eszembe juthatna valami komoly bölcsesség, például az előző nap Juantól, a perui sráctól is hallott „Minél lassabban mész, annál tovább érsz el.” kaliberű mondás, de nem jut.) Néhányan még megállnak, de türelmetlenebbek nálam. Én viszont, kezemben a kamerával, az észak-északnyugati égboltot kémlelve mászkálok föl-alá. És jön az A320-as, forog a kamera, az egyik legjobb 15 másodperces snittet eredményezi a várakozás. Komolyan, megérte!

Utána gyönge esőben gyalogoltam tovább, megállni már csak Monte de Gozón állok meg, írok egy SMS-t, pecsételek, megyek tovább. Utána pedig megelőzök egy hatos csoportot, apuka, anyuka, két gyerek két öszvéren. :) Állítólag tevén is végigment valaki a francia úton, de más állatot addig nem láttam. A hegyről már meg kellene látnom a katedrális tornyait, de sok időt azért nem töltök a keresgéléssel. (Még a hegy előtt találkozom az első kagylót, tököt, botot áruló szuvenírbolttal. Fordul egyet a gyomrom...)

Megérkezés, katarzis nélkül.


Valamiért azt gondoltam, hogy ahogy megérkezem a városba, hatalmas sárga nyilak, kagylók fogadnak mindenhol, szinte hunyorogva kell majd követnem a jelölt utat. Hát nem. Inkább ösztönösen, néha más zarándokokat követve jutok a belvárosba. Először a székesegyházhoz akarok eljutni, csak utána a szállásra. Volt egy olyan elképzelésem, hogy délre, a zarándokmisére, legalábbis a végére odaérek, hátha összefutok az egy nappal előttem járókkal. A lavacollai táborozás miatt viszont szépen lecsúszom erről. Így jártunk... (Még egy érdekesség: a szakaszon fölbukkan egy új, nem hivatalos jelzés, egy kunkori végű kék nyíl, ez jelzi a visszautat, Santiagóból Oviedóba, valószínűleg az északi úton, nem tudom pontosan.)

Kicsit ücsörgök a téren, nézelődöm, aztán az útikönyvemben olvasom, hogy a Seminario Menor épületében működik a hivatalos zarándokszállás. Cím? Az minek?.. Benézek a zarándokirodába, kígyózó sorban várnak a többiek a compostelára, majd holnap, gondolom, és megkérdezem, hogy van-e címe az alberguének. A kislány először nem érti, miért kérdezem, és lerajzolná nekem az utat a térképemen, de miután megmutatom, hol is van a térkép, megérti miért örülnék jobban a címnek. Egy percig(!) keresgél(!) az interneten, aztán halleluja: Rúa Belvis s/n, az utca végén található, gyakorlatilag.

Egy internet kávézó előtt összefutok Belokyékkal, együtt ballagunk ki a szállásra, ahol, először az út során, sor fogad. Leperkáljuk a 9,50-et, kapunk egy ágysorszámot, és irány a második emelet. Az emeleten kb. 100 ágy lehet, egy étkező, tusok, vécék, nem nagyon tudom mihez hasonlítani, talán egy börtönhöz, de nincsenek rácsok. Nekem egy ötágyas szobában jut hely, ami horkolás szempontból is előnyös, ráadásul nem mászkál át rajtam a 15-30 ágyas szobák népe (én rajtuk). Az alagsorban mosókonyha, fizetős internet, tévé asztalra szerelt távirányítóval. Ennyit nyújt a hely, nem kevesebbet, nem többet. A szomszéd ágyon Falk agonizál, teljesen kicsinálta a lábait, sorolja, hol és miért hibázott, de látszik rajta, hogy nem tudja folytatni.

Aztán valahogy Andrés is előkerül, este együtt megyünk vacsorázni. (Indulás előtt, mint valami mágikus elem a történetben: kicsit széthullik a bal cipőm. Láttam én ezt jönni, hogy ezzel a csúnya anglicizmussal éljek, tulajdonképpen már miután megvettem, elgondolkoztam, hogy nem túl praktikus a fölépítése. Mindenesetre kis áthidaló megoldásokkal összetákoltam, úgy látszott, tartani fog.) Mivel a Gato Negro és az Orella is zárva, a Trafalgarral megelégszünk. Csipegetünk a gőzölt feketekagylóból, a polipból gallego módra, főtt sonkából, a végén jön a Santiago torta. Melléjük pedig Ribeiro fehérbor. Mesés az egész. A polipról nekem csak rossz élményeim voltak korábban, rágós, ízetlen valamiket ettem a Földközi-tenger partján. Ez egészen más, omlik a szájban, és bár nem mondom, hogy beleszerettem, a kis tapadókorongjai kifejezetten finomak, és az állaguk is jó. A többi meg elmegy, elfogy. A feketekagylók is kétszer akkorák, mint amihez szoktam. Vacsora után pedig alvás.

Santa Irene - Santiago de Compostela @ Picasa - (PicLens)

Tovább ([út] Santa Irene - Santiago de Compostela) >

[út] Sobrado dos Monxes - Santa Irene

Az este kint felejtett ruhák reggelre természetesen nedvesebbek, mint voltak, megint plusz egy kilót cipelek majd, amíg ki nem süt a nap. Pedig ma kifejezetten érezni is fogom, azt hiszem. Reggel egy aragón házaspár kérdezi kíváncsian, hogy a bánatba jutottunk be olyan későn a szállásra, ők szinte rohanva vacsoráztak, hogy tízre visszaérjenek. Szépen kell kérni, itt működik, máshol nem feltétlen.

Utolsóként startoltam megint, de gyanúm szerint többen egyből a szemközti kávézók felé vették az irányt. Én nekiláttam, de borzasztó lassan ment, fáradtan a kevés alvás miatt, a sok aszfalt miatt fájó lábbal. Aztán már annyira nem tetszett a dolog, hogy megálltam, átszereltem a zoknijaimat, ettem egy kis csokit, pár kanári banánt, ittam egy kis Aquariust. Ez volt a mai felszerelésem, soha korábban ilyesmit nem vittem magammal, nem ettem (a csokin kívül, persze). Közben utolért a malagai-valenciai hármas, egy darabig együtt mentem velük, aztán szinte éreztem, ahogy sorra indulnak bennem a motorok, sebességet váltottam, és nekifutottam az útnak Boimortóig.


Iránytűvel, erdei utakon tovább.


Egy kellemes szakasz után viszont megjött az aszfalt, de kitartottam a város utánig, ahol ettem megint, kiteregettem a vizes cuccokat... És elolvastam az útikönyvet. Boimortóból a hivatalos út Arzúába vezet, de azt mondták, hogy jobban járunk, ha Santa Irenébe megyünk, kisebb albergue, közelebb Santiagóhoz. Ehhez viszont Boimorto után az első tíz kilométert aszfalton kell gyalogolni, a leírás szerint. Ötig bírom. Azután ledőlök az út mellett egy fa alá egy szép zöld mezőn. Kb. húsz percig pihengetek. Közben az egyik elhúzó autó jó hosszan dudál, biztos viccesnek tartja.

Vannak keresztutak, de mind ugyanolyan aszfaltos. Aztán egy kilométer után, a Bosques Naturales főhadiszállását elhagyva balra meglátom az első földutat, gyors térképellenőrzés, és jön a zöld lámpa. Az utat, amit innentől bejártam, nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. A többiek elbeszélése szerint a félhivatalos út szinte végig aszfalt volt. Hosszban is kicsit több, mint az enyém. Sikerült szinte nyílegyenesen az alberguéhez találnom. Az előző nap jól vizsgázott módszert alkalmaztam, belőttem Santa Irenét, és próbáltam utakat választani, a megfelelő irányban.

Az aszfalt után főleg telepített eukaliptusz- és fenyőerdők között gyalogoltam, erdészeti utakon. Néha művelt területek mellett. Ezeket mindig ragadozó madarak pásztázták előttem. Pár kilométer után megint átléptem a civilizáció határát, egy Pena nevű faluba botlottam, amiben csodaszép, de a szétesés előtt álló elhagyott kőházakat láttam. És nem messze, egy templomot, ahol elcsíptem egy vasárnapi körmenetet is. Egy faluval odébb a nem hivatalos sárga jelzést is megtaláltam, és egy darabon követtem, de nagyon úgy festett, hogy ismét az aszfalt lesz a főszereplő, ismét váltottam, ismét eukaliptuszerdőkben gyalogoltam kilométereket. Kutyák errefelé is voltak. Pont. Meg egy pár perccel korábban született borjút is láttam. Az erdészeti utaknak egy komoly hátránya van, gyakran derékszögben metszik egymást, ha nem megfelelő irányban vezetnek, cikkcakkban kell gyalogolni. Itt viszont mintha zsinóron húztak volna Santa Irene felé. Aztán természetesen eleredt az eső, de az az igazi poncsós eső volt, semmi nagyon komoly. Az utolsó kinézett ösvény nem volt a helyén, kissé csalódottan gyalogoltam a célponttól egy kilométerre. Elértem az országutat, néztem kicsit az elhúzó autókat, aztán megfordultam, és három méterre tőlem ott volt az albergue.

Ami a francia út léptékével mérve valóban kicsi, a maga 36 helyével. És viszonylag fölszerelt konyhával. Ami innentől fogva szinte megszokott lesz. De nem főzünk, kelet felé egy kilométerre két bár is van, elindulunk vacsorázni. Útközben elmegyünk Santa Irene másik alberguéje mellett, ami történetesen zárva van, vasárnap lévén. Rövidesen kiderül, hogy a két étterem közül az egyik szintén nem nyit ki vasárnap, a másiknak pedig nincs konyhája ünnepnapokon. De a főnök gyorsan összeüt nekünk valamit. Ami csillapítja az éhséget, különösebb egyéb élményt nem okoz. De azért örülünk neki. A végén egy ”dugó” orujo, aztán még egy, a ház ajándéka. Utána még letelepedek a közös helyiségbe, hogy írjak, de helyette egy perui és egy barcelonai sráccal meg Falkkal beszélgetünk egy sort. Mindenféléről, de leginkább a francia útról, meg az északiról. Azután pedig bárányok helyett az autóúton elhúzó autókat számolom, egy darabig. Falk szerint kettő körül már alig volt forgalom. Amikor ágyat kerestek, érdemes erre is gondolni.

Sobrado dos Monxes - Santa Irene @ Picasa - (PicLens)

Mivel ez nem jelzett út, szintvonalas térképet is mellékelek. A szerzői jogi kérdések miatt ezt a térképet nem én csináltam, hanem találtam a neten.

Tovább ([út] Sobrado dos Monxes - Santa Irene) >