Santiago de Compostela

Reggel kicsit nyugodtabb az indulás, tegnap a recepción mindenkinek elmondták, hogy a kaput fél kilenckor nyitják ki, kevesen kelnek csak hajnalban. Elbúcsúzunk egymástól, Beloky megy tovább, Falk még ajándékokat vásárol, én pedig megyek a zarándokirodába a bizonyítványért. Útközben beleszaladok a piacba, körülnézek, szeretem a piacok szagát, hangulatát. Az első sor végén megállít egy öreg néni, és szívességet kér. Mutatja, hogy ott lent, a buszmegállóban hagyta a ládáit, fölhoznám-e neki ide a piacra. Utána majd ad valamit. Ó, én mindig szívesen segítek! Egyszer egy néninek összeszereltem a sparhelt-kályhacső-kémény hármasát, hasonló „fiatalember, segítene nekem egy kicsit?” kérdés után. Azután egy hétig nem mertem híreket hallgatni, nehogy szénmonoxid-mérgezésben megalt xy-ra kelljen fölfigyelnem. :) Szóval fölpakoltam, uána a néni, „nagyon jó áron” elkezdett sajtot és mézet pakolni egy zacskóba. Kicsit tiltakoztam, de kíváncsi is voltam, jól is nézett ki a sajt, és mézzel kísérve is ígéretesnek tűnt. Szóval beadtam a derekam, kifizettem a kedvezményes árat. Ami később rájöttem, tényleg nem volt magas. A cuccal mentem tovább az irodába, ahol nyitás után fél órával már tekintélyes sor várt.


Irodák, mise, elegy a nap a tovább után.


Sorra kerülök, kitöltöm a regisztrációs papírt, a „vallásos okból”, „vallásos és egyéb okból”, „nem vallásos okból” oszlopok közül beteszem az ikszet a gyakorlatilag üres harmadikba. A kedves hölgy a biztonság kedvéért még rákérdez, tényleg, semmiféle vallásos motívuma nincs a zarándoklásomnak? Én meg rázom a fejem, intek a kezemmel, és határozottan kibököm, hogy nnnnem, semmi. Hát, jó, és elővesz az alsó fiókból egy papírt. Nem kaptam hát latin nyelvű compostelát (compostelanát), kaptam helyette egy bizonyítványt, amiben kedvesen köszöntenek. Ez viszont annyira ritka jelenség volt, hogy büszkén lengetve robogtam le a lépcsőkön. Ahol találkoztam Carlossal, akivel Santa Irenében beszélgettünk kicsit, sokat most nem, mentem a dolgomra, ő pedig várt tovább a sorára. A turisztikai irodában begyűjtöm tehát a prospektusokat a továbbútról, meg az információt a betelt zarándokútlevelem lecseréléséről (Negreirában adnak speciális Fisterrás útlevelet, de ehhez az kell, hogy a megérkezés napján legalább egy pecsétet még egy bárban összeszedjetek.).

A mise előtt összefutottam Falkkal is, és a német sráccal Sobradóból (akiről valamiért azt hittem, hogy lengyel, és aznap este csekély lengyeltudásom is megcsillantottam, azután értetlenül láttam, hogy ez semmiféle reakciót nem vált ki belőle :) Pár perc múlva csatlakozott egy német pár is, akikkel még Colombresben találkoztam. Reggeli, majd mise, délben. A mise közben folyamatosan telik a székesegyház. Az első meglepetés, hogy ott a botafumeiro, a füstölő. Ezt csak különleges alkalmakkor veszik elő, vagy, ha valaki fizet érte. Most valószínű fizettek, de az is kiderül, hogy több csomagban árulja az egyház, én már láttam korábban és az nagyobb volt. (Nem zarándokként, hanem ösztöndíjasként, egy ösztöndíjas összejövetelen vittek el minket a misére, ami, köszönhetően Francellának is, nagyon jól telt. És akkor is füstöltek, egy majdnem embermagas botafumeiróval.) Maga az aktus elég magával ragadó, kicsit szemlesütve nézem, ahogy elkezdenek fölállni a népek, villogni a vakuk. Ez van, csodálkozni szerintem nem kell rajta, sem nekünk, sem a katolikus egyházszolgáknak... A második meglepetés az volt, hogy láttam Juant, a perui zarándok kollégát papnak öltözve, sőt a mise egy részét cerebrálva. Kiderült, hogy 3000 kilométert gyalogolt Nürnbergből. A harmadik most hirtelen nem jut eszembe, de mondjuk az volt, hogy a mise végén Peter ütögeti meg a vállam. Salas óta nem találkoztunk. Emlegeti Casa de Manolós híres zarándokmenüt, de mivel beszéljük, hogy másnap úgyis találkozunk Negreirában, megyek a többiekkel utolsó ebédezni. A San Roque étterembe. Ami kicsit kijjebb esik, nem is látni zarándokokat, csak helyieket és egyetemistákat. A menü kicsit szegényes, de telít. (– Desszertünk van: jégkrém, gyümölcs, vagy Santiago torta. – Akkor gyümölcs. – Hmmm. Igazából csak banán vagy alma. – Akkor Santiago torta. :) Akkor meg nincs panasz, ma legalábbis.

Ebéd után kicsit beültem egy internet kávézóba, a most már szokásos tévéadagom beszerezni. Itt aztán már nem az Oviedóból ismert 10 megabit várt, hiába korlátoztam a sávszélességemet, egy fél órácska után odajött a főnök úr, és finoman figyelmeztetett, hogy túlterhelem a hálózatot, és jó lenne, ha nem tenném ezt tovább. Hehe. (Ez a ciber a zarándokiroda közelében volt, kicsivel drágább az alberguésnél. Van még egy egészen olcsó a Rúa Nován, de azt nem próbáltam. WiFis kávézóból is van több, pl. a székesegyház körül.) Ezután visszamentem az alberguébe, mostam, szárítottam, közben töltögettem a blogot, elrepült az idő. Egy negyvenfős német gyerekcsapat volt eközben a társaságom. Megpróbáltam nem útban lenni.

Este pedig vacsoráztam az alberguében. A sajt nagyon friss volt, szinte olyan ízű és színű, mint egy aludttej. A burgosi friss sajthoz viszont semmiben nem hasonlított (nem is baj). Az állaga pedig egy kicsit kocsonyás volt, soha nem ettem még ehhez (nagyon) hasonló sajtot, pedig kóstoltam párat. Az aludttej és a méz pedig mindig is jól passzoltak egymáshoz (Aludttej, dióval, mézzel az egyik legjobb desszert, de reggelinek is az! Magyarországon sajnos nem kapható – boltban legalábbis –, szoktam néha csinálni, de kicsit macerás.), a sajt, a méz, a kenyér pedig mesés vacsora volt. Annyi jut még eszembe, hogy bár több mint százan voltunk a szálláson, a személyes interakció ritkaságszámba ment. Néha egy mosoly, köszönés, de a szállórészen, az étkezőben ezen túl nem nagyon megy senki. Lent, a mosókonyha környékén kicsit enyhül ez a távolságtartás, de fönt az emberek inkább szemlesütve mennek el a többiek mellett. Persze én sem ültem le senki ágya szélére, hogy: Szia, honnan jöttél?..

Santiago de Compostela @ Picasa - (PicLens)