[út] Santiago de Compostela - Negreira

Mivel előző este nem igazán sikerült elolvasnom a prospektusban az első szakaszról szóló anyagot, kicsit felkészületlenül indultam Muxía felé. Kicsit későn is, a kapunyitás után majdnem fél órával. Volt valami emlékem a várostérképről, ez alapján szépen, határozottan indultam a katedrálishoz, majd onnan rossz irányba. Mivel nincsenek jelzések a történelmi városrészben (vagy nem jó helyen kerestem őket), ezeket nem is lehet követni, a hiányuk sem ébreszt az emberben gyanút. Valami mégis ébresztett, mert egy bő fél kilométer után mégis ellenőriztem az útvonalat, és szépen vissza is fordultam. Tíz perc múlva már egy néni integet nekem az út széléről, és jelbeszéddel tudtomra adja, hogy nem erre, hanem ott, bal kéz felé visz a jelzett út. Én szépen megköszönöm neki, és a biztonság kedvéért visszamondom, amit értettem, hátha ajakról olvasva megérti, és kijavít, ha rosszul értettem. Erre ő meg fölkiált spanyolul, hogy „A fenébe, te értesz engem?”. :) Bíztatóan indul a nap, eltévedés szempontból...

Utána bandukolok fölfelé egy nem igazán kellemes emelkedőn, de kellemes környezetben. A város erről az oldalról sokkal lenyűgözőbb látvány, mint délkelet felől volt. Állítólag naplementét nézni is innen a legjobb, kelet felé! Szeretem az olyan helyeket, ahonnan keletre nézve is szép a naplemente. Ilyen a Tokaj-hegy is, például. Szóval gyaloglok, találkozom pár zarándokkal, de messze nem annyival, mint a francia út utolsó szakaszán. Kis falvakon kacskaringózik keresztül az út, kicsit sok az aszfalt, de nem veszélyes. Az eső most kivételesen nem fedett helyen kap el, de nincs messze a fákkal borított pihenőhely, igaz, mire átöltözöm, már nem is igen esik. Elballagok az első bár mellett, féltucat hátizsák a teraszon, de tudom, hogy valahol félúton is van egy bár, én azt célzom meg.

Az eső szemerkél tovább, egy kis faluban egy bácsi mutatja is, hogy nem jó idő ez gyalogolni. Aztán szóba elegyedünk, ő is kőkemény gallego akcentussal beszél, nem is mindig értem. Mutatja a ködbe burkolózott a hegyet, amit majd meg kell másznom. Közben megkérdezem, hogy van-e valahol egy bár, ahova egy kávéra be tudok ugrani, mondja is, hogy a hegy előtt van egy római híd, és közvetlenül az előtt a bár. Hozzáteszi vagy azt, hogy de odafelé van pár kutya, aki olyan mérges, hogy a gatyát is lerángatja rólad, vagy azt, hogy a bár annyira drága, hogy a gatyádat is ott hagyod. :) Nem tudom. Váltunk még pár szót, aztán tovább. A bár előtt tényleg volt egy kutya, aki a kerítés mögött kivárta, amíg közvetlen mellé érek, és olyan hangerővel kezdett el ugatni, hogy kisebb halláskárosodást okozott nekem. Szerencsére éppen jól elgondolkoztam, idő kellett, hogy összerezzenjek. Mindenesetre visszamentem kicsit megfenyíteni.



Bár, hegy, ebéd, esti esős nyűg.


Aztán megtaláltam az O Cruzeiro bárt, zsákot letettem, köszöntem szépen, semmi. A főnök úr pakolászta az üvegeket, lehet, hogy nem is hallott. Volt még egy vendég, ő pedig újságot olvasott a pultnál. Felpattantam egy bárszékre, erre a tulaj is fölfigyelt, kávé, sör rendel. olvasgatom a faliújságot, erről kiderült, hogy Aguapesada nevét az első természetes nehézvízforrásról kapta. Aztán valamiért egyszer csak fölnéz a másik vendég, és nem emlékszem miért, hogyan, de elkezdünk beszélgetni. Egy középkorúnál idősebb férfi volt, és a témák valahogy így sorjáztak: a városból való kivándorlás az agglomerációba, gallego nyelv és irodalom, autonóm nyelvek, a múlt és jövő nyelvei, világnyelvek, helyi politika, nyelvpolitika, baszkföld, baszk nacionalizmus, szabadság, eső, katalónia. Amikor végül rátértünk a caminó témára, akkor már kezdtem kicsit nyugtalan lenni, kb. egy órája ültem a bárban.

Ez az egyik szomorú különbség a fisterrás és az északi út között... Legalábbis ahogy én megéltem. Beloky az előző este küldött egy SMS-t: a negreirai szállás 22 ágya délután kettőkor már foglalt volt. Ugyan vannak sátrak az udvaron, de az esőprognózis kicsit nyugtalanító volt. Az északi úton akár még egy bő órát eltémázgattam volna a bárban. Érdekes/intelligens/művelt emberekkel, akik határozott véleményeket fogalmaznak meg - legalábbis számomra - érdekes kérdésekről, és vitatkozni is hajlandóak, ha más véleményen vagy, élvezet beszélgetni. Persze ez nem szükséges feltétele az élvezetes beszélgetésnek, de ha ilyesmibe futok bele, örülök neki. Viszont itt elkezdett mocorogni bennem a nyugtalanság, és mondtam, hogy akkor most én rohanok, mert nem lesz hol aludnom... Elbúcsúztunk, és nekivágtam a szomszédos 200-250 méteres szint leküzdésének. Kipihenten, föltöltődve, a primitivo hegyeivel a lábamban ezek a hegyek már nem kihívások, az ember tényleg úgy megy föl az emelkedőn, mint a gép. Izzad, ennyi a különbség. A kilátásból megint kevés jut, ködös, felhős az idő, megyek tehát tovább Ponte Maceira felé. Ahol az egyik legszebb látkép bukkan ki az ottani kis szálloda mögül. Közben odabentről lelkesen, kedvesen kiabálnak nekem valami zarándokmondókát. A folyó, a híd, a kis vízesés és a falu körülöttük egyszerűen tökéletes összhangban van. Ide még visszajövök egyszer, szerintem.

Megérkeztem, még éppen elcsíptem az hospitalerát és az utolsó normál-ágyat, a tizennyolcadikat, a maradék négy már külön engedélyes. Még ajánlott nekem egy éttermet, ha jól emlékszem O Noso volt a neve. Le is csoszogtam, egy újabb caldo gallego után marhabordát ettem és utána jégkrémtorta. Felejtős, a bor meg caserával is alig iható. Olcsónak viszont bitang olcsó volt, el kell ismernem. Utána összefutok még pár ismerőssel a városban, és megyek vissza a szállásra. Utána Peterrel és egy fiatal német párral is beszélgettem egy sort (megjöttek a pogányok! :), közben a mellettem levő spanyol úr a horkolás magasiskoláját mutatja be gyönge délután. És még egy virtust: egy belépő spanyol házaspár kérdésére a horkolásból 1 másodperc alatt ülő helyzetbe kerül és válaszol... A többiek kicsit bántják, de én sosem értem, amikor valaki a horkolókra panaszkodik, ezzel azért számolni lehet. Utána odalent beszélünk egy sort a francia útról, az alberguékről, a következő szakaszról. Roberto, egy olasz srác is beszáll, akiről kiderül, hogy öt éve Indiában él. De kb. tíz éve nem Olaszországban. Közben elered ismét az eső, sorra futnak be a zarándokok, sorra cuccolnak be a sátrakba. Két német srác már oda sem fér be.

Koraeste még befut az hospitalera, mondja, hogy nagyon sajnálja, de a szabályok miatt nem engedheti meg, hogy a társalgóban vagy a konyhában aludjanak. Viszont, ha az eső miatt beáznak a sátrak, hát, azt azért ő sem akarja, hogy vizesek legyenek a cuccok, akkor jöjjenek be. Meg, hogy ő este tíz után már nincs szolgálatban, ami azután történik, azzal ő nem foglalkozik, igazán. Ezt én fordítom a spanyolul nem beszélőknek, csillannak a szemek, egy órán belül a közös társalgóban már szinte hely sincs. Asztalok a falhoz tolva, szófákból ágy fabrikálva. Egy folyosót azért hagynak a kijárathoz. Közben én leülök blogot írni, teázni, beszélgetni. A bátrabbak, kevésbé kényesek, vagy szerencsésebbek azért a sátrakban alszanak. Öt hét után eljön az első parázs vita pillanata is, negyed tizenegykor valaki lekapcsolja a villanyt. Ugyan észbe kap, de negyed óra múlva már idegesen pattan föl, és elkezdi magyarázni, hogy akkor most lekapcsolja a villanyt. Én meg mondom, hogy nem fogja. De, itt mindenki aludni akar! Körülnézek, szerintem sokan már alszanak is, legalábbis aludtak, amíg nem kezdett el kiabálni. Mondom, ez a társalgó. De, ő lekapcsolja, rendben? Nem, nincs rendben. Akkor öt perc múlva lekapcsolja! Próbálom elmagyarázni neki, hogy semmi probléma azzal, hogy itt alszanak, de próbáljon csöndben maradni. Befejezni azonban nem tudom a mondókát, mindig közbeszól valamit. És, hozzáteszi, hogy mindenkit zavar a billentyűzetem kattogása. Ezen már tényleg elmosolyodom, egy szörnyeteg vagyok. Gondolom még, hogy mondom neki, tíz perc múlva úgyis lelépek, de minek. Föl is pattan, villanyoltás. Haha. Mivel kintről még finoman beszűrődik a fény (tíz után van napnyugta), szépen befejezem, amit akartam, még egy negyed órát szöszölök, és megyek aludni. Van olyan horkolás, ami ellen nem véd a füldugó, a rezonanciát is érzi a szervezet. Előre föladtam, nem is aludtam túl sokat.

Santiago de Compostela - Negreira @ Picasa - (PicLens)