[út] Negreira - Olveiroa

Beloky előző este megint SMS-t küldött, Olveiroában az albergue csak fél négykor nyit, de fél ötre, ötre már tele van. Mondtam én ezt mindenkinek, de sokat nem értem el. A sekély álomból negyed hét körül, még sötétben ébredek, de a nyolc ágyas szobám már üres! Kint még sötét van, de az emberek már gyalogolnak, gondolom fejlámpával, zseblámpával. Lent, a társalgóban kisebb kupleráj, elpakolni már nem sikerült mindenkinek. Jaime, egy katalán srác megjegyzi, hogy tegnap este volt kis feszültség... De hajnalban is fölkapcsolta valaki a villanyt fél hatkor, azért rövid úton lebeszélték róla. Aztán reggel ébredezünk az asztal körül, Roberto, az olasz srác, és két katalán lány, akiket már Santiagóban is láttam, de csak előző este beszéltem velük először. Egyikük hangjába egészen beleszerettem. Ők is mondják, hogy ennek már mi értelme? Versenyt csinálnak a zarándokútból... Aztán lassan mindenki elindul, én utolsó előttiként. És megint ott volt az az érzés, aminek egyáltalán nem örültem: azért számolgattam a kilométereket és az időt, a nyitásra oda akartam érni. Fél kilenckor már úton voltam.

Az eső pedig finoman elkezdett szitálni, már az indulás előtt. Beloky még egy dolgot írt, sok sár, és aszfalt lesz a szakaszon. Az első öt kilométer a legrosszabb asztúriai emlékeket idézi, finoman keresgélem a sekélyebb részeket, falakon araszolok, néha meg csukott szemmel belegyaloglok elszántan a sárba, hátha nem olyan mély, mint amilyennek látszik. Aztán utolérek egy srácot, kisebb szívbajt hozva rá. Ahogy lehagyom, tempót váltok kicsit, kb. húsz méterrel járok előtte, amikor egy sárkerülő szakaszra felszórt eukaliptuszág finoman elgáncsol. Korábban, amikor már azon gondolkodtam, hogyan fogom összefoglalni az út pozitívumait, az egyik közülük az volt, hogy egyszer sem borultam föl az úton. Párszor nagyon közel álltam pedig hozzá, néha komoly egyensúly-akrobatizmusról tettem tanúbizonyságot. De most, először az út során, eldőltem, mint egy fadarab, arccal előre. Persze föl is pattantam, rögtön, mentem 15 métert, azután utamat állta egy sárdagonya. A srác, akit megelőztem, a lassan járj, tovább érsz technikával halálos nyugalommal lépdelt át a sáron, amiről így legalább kiderült, hogy nem is olyan mély. Adtam neki kis előnyt, pontosabban a sár kicsit visszafogott, de egy emelkedőn megint befogtam, és megint ráhoztam a frászt. Mondta is, hogy „Me matas de susto.”, még a végén megölöm... Én meg igyekeztem nem elesni megint, és léptem tovább.


Az első esés után sorbanállás a szállás előtt. Mi jöhet még...


A galíciai részeken változatos technikákkal próbálják sármentesíteni a camino útjait. Felszórják az utat egészen apró kaviccsal, esetleg zúzott kővel (ez már egy kicsit kellemetlen lehet), vagy egyszerűen hagyják, hogy a föld lemosódjon a köves talajról (főleg lejtőkön). Erdőkben teljes elszáradt, lombos ágakat halmoznak az útra (itt érhetnek meglepetések, egy-egy "mélyebb" lépés előfordul), lépőköveket, sittet, műanyagfóliát raknak a latyakba. Ebben az esetben karvastagságú és karhosszú eukaliptuszdarabokkal volt fölszórva az út. Bal láb alálép, jobb láb rálép, bal láb lendül, 90 fokos fordulat volt az eredmény.

Közben az eső már szakad, meg is állok egy buszmegállóban átszerelni, miután elmegyek a katalán lányok mellett. Ekkor persze már mindenem vizes volt. A lányok már egy harmadikkal kiegészülve hagynak le: - Micsoda meleg! - Bizony, én is izzadok, mint egy ló... :) Kicsit később egy szembejövő hetes csoporttal találkozom.

Most már mindig úgy gyaloglok, hogy a célpontot betájolom, és mérlegelek. A camino gyanúsan elkezdett északnak menni, és erősen aszfaltot tartogatott, úgy éreztem. Vettem megint a térképet, és elindultam direktben nyugat felé. Közben az eső is erősödött kicsit. Az első faluban egy nő integet a meleg szobából, a másik irányba, mutatja ijedten. Én meg megnyugtatom, fölemelem a kezemben tartott PDA-t, magabiztosan nézek rá egy másodpercig, és azt gondolom közben: térkép van nálam, és nem félek használni... Míg a következő faluba érek, bőrig ázom megint, nem kell hozzá sok idő, persze. Tájolok kicsit egy buszmegállóban, elindulok kevés meggyőződéssel, de néha csak úgy tudom betájolni, merre kell mennem, ha elindulok rossz irányba. Most viszont nem jutok messzire, köszönök egy fiatal lánynak, aki a viszontköszönés után még utánam kiált: Hová mész arra? Nincs ott semmi, csak hegyek. Az esernyője alatt elmondom, neki, hogy hova megyek, és van térképem, és rövidebb utat keresek, és arra kell lennie egy kicsi falunak (mutatom), utána egy nagyobbnak. Mosolyog rám kedvesen, kicsit odébb vonszol, és mutatja, hogy ott, azok a házak, azok az első kicsi falu. A domb mögött van a nagyobb. Egy égtáj csak a különbség. :) Persze, rájöttem volna ötven méter után, de kedves volt. Megköszönöm, elindulok, de még lelkemre kötendő utánam szól: utána pedig jobbra!

Gond nélkül megérkezem a főtérre (még egy sárga nyíl is van, jobbra), az eső is alábbhagy közben. Pár percig keresgélek a térképen, de nem találok igazán meggyőző utat, meg kicsit elfogy a magabiztosság is, elindulok jobbra, azaz északnak. A rövidítésem elég sok szintkülönbséggel járt, most viszont megint sima aszfalt. Az első nyugatra tartó úton viszont ismét letérek. Néhány egyenes után meg is érkezik a sárga jelzés, jóval korábban mint, ahogy számítottam rá.

A távolban pedig fölbukkan egy zarándok alakja, elkezdődik az „üldözés”. Mivel nagyjából hasonló tempót gyaloglunk, egészen sokáig, egy fél órán keresztül követem, mire rájövök, hogy az Roberto. Átgondolom ezt a rövidítés kérdést, megvonom a mérleget: mielőtt letértem az útról, Roberto mögöttem volt, most előttem. Valamivel, ha csak kicsivel is, de úgy tűnik, lassabban megy nálam. Ergó: a rövidítésem alighanem hosszabbítás lett, ha kilométerben nem is biztos, szintben mindenképp. A camino általában kerüli a komolyabb szintkülönbségeket. Sebaj, megyek tovább, de először Zsanettet érem be (aki holland, de nem tudom, hogyan kell írni a nevét), az akcentusából ítélem meg neki a hollandságát. És olyan telített tengerkék/tengerzöld szeme van, amilyet még nem láttam, legalábbis nem emlékszem rá. A maroñasi alberguét keresi, de valószínűleg negyed órája még közelebb voltunk hozzá, mint most. Közben utolér minket egy srác, aki egy bárból startolt éppen újra, ő sem tudja, hol van a magánalbergue. Amíg Zsanettel beszélgetek, kis előnyt szerez. A holland lányt pedig megnyugtatom, hogy ezzel a tempóval nyitásra ott leszünk, ne aggódjon, már csak 10-12 kilométer. Aztán búcsú.

Pár perc múlva utolérem az új srácot, Mauriciót navarrából. Előző nap már nem fért be a negreirai Xunta szállásra, egy panzióban aludt. Ő is a primitivóról jön, menet közben egy fél órát beszélgetünk a camino variánsokról, meg egyáltalán a túrázásról. Ő valamilyen Garmin GPS célgéppel jár, a térképünk szerintem ugyanaz. Aztán vége az aszfaltnak, megint sebességet váltok, negyed óra múlva beérem Robertót. Aki a tegnap esti vitával kapcsolatban lamentál, meg elmélkedik a világ nagy igazságairól. Mondom neki, hogy engem különösebben már nem mozgat az eset, nem mondom, hogy nem foglalkoztatott, de tegnap volt. Aztán a ki mit csinál, merre megy tovább témát vesézgetjük. Azt hiszem, spanyolul, mintha többnyire úgy beszélgettünk volna. És közben olyan gyilkos tempót diktálunk, hogy háromra megérkezünk Olveiroába. Persze az eső is hajtott minket.

Az albergue előtt pedig a dokumentumfilmeken látható csinos kis libasorba állított hátizsákok helyett eresz alatt ácsorgó és ázó zarándokkupacok fogadnak. Nagyjából belőjük, kik vannak előttünk, de olyan nagyon azért nem koncentráltam. Engem egyrészt meglep, hogy mióta várnak páran (du. egy óta), másrészt, hogy miért nem a bárban várnak. Elosztogatom a csokimat, van, aki csak akkor hajlandó elfogadni, ha adhat helyette tortillás szendvicset... Nem ellenkezem. Mindenesetre időben befut az hospitalera, megkezdődik a magyar buszpályaudvarokat idéző kis tolongás, különösebb rendszer nincs a sorra kerülésben. De nem vagyunk túl sokan.

Kipakolás után pedig leballagunk az étterembe, ahol ég a tűz a kandallóban, és van ebéd/vacsora. Meg brandy. Mi kell más egy ilyen napon. Esetleg egy kicsit összeszedettebb üzletvezető. Persze megértem, folyamatosan rohangált a bár, az étkező, és a szállodai rész között. Közben Peter magyarázza, hogy amikor fölért egy dombtetőre, teli torokból elkezdte üvölteni, hogy kibaszottul elege van ebből az istenverte esőből... Meg tudom érteni. Tényleg kifogtuk az utóbbi három hétben. A vacsora gallego leves és sült marha. Egy kicsit kezd egyhangúvá válni a koszt. Ebéd után vissza az alberguébe, Jaime meséli, hogy teltház van, valószínű a konyhában fog aludni, mert a szálloda is tele van már (ahol 12 euró a menü, 30 egy fél duplaágyas szoba, 50 egy egyágyas, khm.). Mesél a taxizós népekről, akik már bent vannak, de nem idegesíti magát, jól teszi, szerintem. Egy óra múlva a fölső bárban – ahova blogot írni mentem... volna – találkozom vele, meg egy ír akcentusú férfival, akit nem láttam korábban. Beszélünk kicsit a német invázióról, meg erről az egész kurvaságról, ami – úgy tűnik – errefelé a camino. Közben megvacsorázom, nem könnyű legyűrni a kisebbik spanyol tortillát. A nagy (5 euróért) állítólag pizzaméretű. Salátáik is vannak, a személyzet pedig kedves. A tévében még megnézzük a bíztató időjárásjelentést, aztán záróra.

Negreira - Olveiroa @ Picasa - (PicLens)

Utólag megnéztem a tracklogot, ha nem fordulok jobbra a nagyobb faluban, akkor simán rövidítettem volna. De igazából elég értelmetlen volt a variálás.