[út] Olveiroa - Muxía (Mugía)

Reggel kellemes meglepetéssel indul a nap, senki nem kapcsolja föl hajnalban a villanyt a szobában. Sőt, kifejezetten csöndben pakolászik mindenki. Igaz, a kilenc ágy közül haton spanyolok vannak. (Közülük egy szakállas öreg alkesz előző este perceken keresztül próbálta csitítani a horkolókat, egy másodpercre azt hittem, sikerrel. A cicegésére egyszerre elhallgattak négyen is... Öt másodpercre. De az elég hatásos öt másodperc volt. Aztán persze tíz perc múlva már ő is horkolt...) Szóval nyugodt a reggel, a mosdóban azért már megkérdezem egyiküket, hogy nem zavarná-e, ha fölkapcsolnám a villanyt. Jön a meglepetés: nem működik a világítás! De elektromos áram van, most dugtam be a töltőt a falba. Kedves kis fricska a helyiektől. Korán akarsz indulni? Várd meg a napfényt! :D Jól jön a zseblámpa (PDA) a sötétszobába. :) Utána nyugodt teázással folytatjuk a reggeli programot – a muxíai albergue hatalmas, és legtöbben úgyis fisterrába mennek –, a konyha tényleg fullextrás. Bár az eredeti terveim is így szóltak, előző este döntöttem, hogy Muxíába megyek, szükségem volt egy kis békére.

Mire elindulunk, már kicsit szemerkél az eső. A kacskaringós öt kilométeren az elágazásig befogunk pár nagyobb csoportot, Kis meglepetésemre Carlossal is összefutunk, akit Santiagóban láttam utoljára. Így négyen: Roberto, Jaime, Carlos mendegélünk beszélgetve az Hospital utáni búcsúig. Ketten erre, ketten arra. Carlossal megbeszéljük, mi is történt az elmúlt pár napban, aztán én megint meglépnék, de nem visz a lábam. Kicsit talán ő is kényelmetlennek érzi, hogy ilyen sokáig gyalogolunk egymás mellett, leáll ruhát szerelni. (Elállt közben az eső, ugyanis.) Én meg ballagok tovább Dumbríáig, a tartományi központig, ahol én is átszerelek. Az első bárban megint találkozunk. Van még legalább három-négy a városban, nem kell elsietni a dolgot, látatlanban megmondom, hogy az elsőnél jobbak. Mindenesetre nyugodtan elolvasom az útleírást, csak, hogy pár perccel később megint összefussak Carlossal a város túlsó végén, és együtt tévedjünk el, kicsit. De megtaláljuk az ösvényt, és egy köves patakmederben bukdácsolunk lefelé, igaz, előtte még egy harminc centi mély minitavon is átkelünk. Nem száraz lábbal. Jobbra-balra eukaliptusz, Carlos már gyerekkori emlékeibe réved, a szüleinek volt egy kis háza Brazília és Paraguay határán, ő eukaliptuszerdőkben játszott indiánosdit. Aztán megint lemaradok, aszfalt is volt elég, nem is tankoltam elég kalóriát a napra, elég döcögősen megy a dolog.


Magyar vagy? Gulyás, világvége a tovább után.


Kacskaringós utakon araszolok előre, egy kis faluban, valahol félúton éppen látom kijönni a srácot egy bárból, gondolom, akkor már nem megyek be utána, inkább megint beszélünk egy negyed órát. Meglepődve meséli, hogy ahogy belépett a bárba, a főnök megkérdezte tőle, hogy magyar-e! :) De akkor már fél kilométerre járunk, nem megyek vissza megkérdezni, miért is... Mindenesetre, ha valaki mesélt rólam, személyleírást nem mellékelt, nem igazán hasonlítunk egymásra. :) Persze lehet, hogy más a magyarázat.

Az út végén megint aszfalt, szenvedősre fogjuk mindketten. Egyszer csak fölkiált Carlos: a fenébe! És fogja a fejét. Én meg nézem, hogy mi baja. De csak mutat a másik irányba, és mondja, hogy nézd! Szűk ezer kilométer után meglátta a tengert... Ott is hagyom, egy fél óráig biztosan ellesz az élménnyel, úgy néz ki. Aztán egy monostor aljában én is lecuccolok, egyszerűen a sok esős nap után egy út tűző nappal, aszfalttal most sokat kivesz belőlem is. De már kevés van hátra. Muxía szintén stranddal nyit, és egy kis dombtetőn meg is érkezik az albergue, amit egy éve nyitottak. A primitivo sufniszerű, régi iskolákból kialakított alberguéi után hatalmas a kontraszt, egy state-of-the-art, modern szállásról van szó, hatalmas terekkel. Az hospitalro nagyon készséges, magyaráz, segít. Délután hatkor még rám szól egy zarándoktárs, hogy ne beszélgessünk a hálórészben. Ő aludni próbál. Szemellenzővel, de ezek szerint füldugó nélkül. Mindenesetre Carlos olyan zajt csap a pakolással, hogy az úriember föladja és fölkel. Majdnem elfelejtettem, érkezés után egyből kilőttünk a strandra, Castro Urdiales után másodszor is megfürdök, ez már tényleg az Atlanti Óceán! Érezni is a különbséget, nagy fürdőzést nem csapunk. Carlos, nevezzük most C.-nek, teker a viszontlátás örömére egy welcome cigarettát. :)

A világvége-bizonyítványt a turistainformációban adják, én is leballagok, de fél óra alatt nem találom meg. Úgy érzem, nem is kell nekem az a bizonyítvány, megyek inkább a kőhajóhoz, az tudom, merre van. Útközben megszemlélem a Marujita kifőzdét, amit Beloky ajánlott, nagyon jó halételek, nagyon jó áron. Autentikus halászvendéglőnek néz ki, nem kell megijedni tőle. A szentélynél megint összefutok Carlossal, elmeséli a kőhajós történeteket, és átmászik a kővitorla alatt egyszer, hogy megmutassa a jószándékát. A hiedelmek szerint kilencszer kell átmászni alatta, ha valamilyen hátproblémád van. Akkor elmúlik. Szerintem, ha addig nem volt, akkor lesz. :)

A halvacsora helyett viszont kihasználom a konyhát, és főzök este. Peter mondta, hogy egyetlen magyar ételt ismer, a gulyást, ezzel le is blokkolja a fantáziámat, és összeütök egyet, kíváncsi vagyok, mennyire hasonlít a két élmény egymásra. (Bevásárlás közben, a Froiz szupermarketben találkoztam egy eladóval, aki egész explicit módon a tudomásomra hozta, hogy akar tőlem valamit, de a kromoszómái nem voltak megfelelők.) És, ha már ezer kilométeren keresztül cipeltem a magyar köménymagot, legalább használom is (ott is hagytam egy komoly káposztasalátára valót, egy kis fehér tégelyben). Bár otthon nem szoktam, egy kis útközben szedett babérlevelet is rakok a levesbe. Miközben főzök, sorra jönnek a többiek, és vizet forralnak, másnapra(?). Nem is igazán értem. Én ahol tudtam, forrásvizet ittam egész úton, ahol nem volt, csapvizet, soha, semmi bajom nem lett tőle. Persze lehet, hogy csak szerencsém volt. A gulyás este tízre el is készül, ha még tíz percet várunk, tökéletesre sikerült volna. Vacsora közben megbeszéljük, hogy az irodában határozottan nem tanácsolják a Muxía-Fisterra utat keresztező folyón való átkelést. Viszont Peter találkozott valakivel, aki arról érkezett, és tegnap átkelt. Akkor mi is át tudunk kelni, gondoljuk és mondjuk határozottan. A naplementenézés elmarad, az albergue tízkor zár. Újabb kiskapu, az egyirányú kijárat mindig nyitva, ha meg tudjátok szervezni a bejutást, mindenképpen ajánlom a naplementét a tengerparton, ezerszer nagyobb élmény, mint a fisterrai, szerintem. Tengerszinten, a hullámok hangjával, igazán lezáró élmény.

Olveiroa - Muxía @ Picasa - (PicLens)