[út] Muxía - Fisterra (Finisterre)

Reggel kilenckor (a hatalmas villásreggeli után) teszek még egy próbát az információs irodával, kb. fél perc alatt találom meg, persze zárva van. Szombaton nem is voltak illúzióim a dologgal kapcsolatban, de hátha alapon, és a többi zarándokot segítendő, betájoltam. (Aztán a GPS hibája miatt ez az infó elveszett, sajnos.) Onnan indultam, nem egészen önkéntes alapon még fölmásztam a város fölötti dombra, szép látvány az ébredező Muxía (lentről nem az, szerintem), azután egy régi jelzést követve elindulok délre. Meg is jegyzem magamban, hogy bár mindenhol azt olvastam, hogy ez a szakasz mindkét irányban jelölt, ez nem igaz. Próbálok letérni az aszfaltról, de a térkép most nem segít, az út egyszerűen nincs ott, ahol lennie kéne. Aztán pár kilométer után kiderül a turpisság, jobbról érkezik az újrajelölt szakasz, jól éreztem én, hogy valahol, közelebb a parthoz lennie kell egy ösvénynek. Azután már tényleg csak követnem kell a bólyákat.

A jelzések értelmezése ezen az etapon viszont nem egyszerű. Teljesen új filozófiával pakolják őket, néha egyáltalán nem egyértelmű, merre is mutatnak a nyilak, egyszer-kétszer külső segítséget is igénybe veszek. Szerencsére van. Még egyszer megpróbálok letérni az útról, akkor viszont egy víz alá került szakasz fordít vissza, pedig határozottan jó volt az irány. Egy reggelizős megállás közben egy sétáló bácsival beszéljük meg, mi is a helyzet mostanában, miért is megyek a másik irányba. Közben megérkeznek az első, korán kelő szembejövő zarándokok is. Sokan azért nincsenek. Közben egyre sűrűbben észlelek a térképen egy pontozott vonalat, ami egészen gyanúsan követ. Amikor megérkezem a híres neves Castro folyóhoz, meggyőzöm magam: a térképemen szerepel a Camino de Santiago! Azért remélem, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy erre ezer kilométer után figyelek föl... Nem is, persze. Az északi út nem egészen, a primitivo egyáltalán nincs rajta. De jól fog ez még jönni, amikor visszafelé gyaloglok Fisterrából.


Átkelés, lemerülés, megérkezés a világ másik végére. Ezért kattints!


A folyó rémisztő. Én persze határozott és vakmerő vagyok, de egy kis erőt azért gyűjtenem kell. Rövid gatyára vetkőzve, mezítláb elmajszolom a kolbászos rántottás baguettem, közben figyelem, ahogy a túlparton egy kutya alig tud kievickélni az erős sodrás miatt a vízből, és meditálok. Egy szűk fél órácskát. Aztán cucc nélkül, egy jókora bottal felszerelkezve megpróbálkozom egy próbaátkeléssel. A folyó medrébe, körülbelül egy méterenként lépőköveket helyeztek. Ezeken normál viszonyok között akár száraz lábbal is át lehet kelni, most viszont az összes víz alatt van. Mégpedig vagy harminc centi víz alatt, a folyó még csak nem is fodrozódik fölöttük. A második követ viszont elmozdította a víz, combközépig belegyaloglok, hogy a harmadikra fölálljak. Sajnos a fényképezőt is a parton hagytam, nem csináltam képet arról, ahogy a lábamon megtörik a víz, érdekes lett volna. Az első lépés még rendben, de ahogy haladok egyre beljebb, erősödik a sodrás, enyhén mélyülnek a lépések. Eljutok a hatodik kőig, ami még mindig messze nem a közepe, közben több technikát is kipróbálok. Szökkenve, botra támaszkodva, görnyedve és egyenesen. A folyó viszont minden lépésnél megpróbálja elvinni a lábam, mikor melyiket. Ha harminc centivel közelebb lennének egymáshoz a kövek, talán. A túloldalról a kutyás néni figyel, hitetlenkedve csóválja a fejét. Mivel ez alatt az öt perc alatt háromszor-négyszer vesztem el majdnem az egyensúlyom, mindezt a 10+ kilós hátizsákom nélkül, visszavonulót fújok.

Persze nem adom föl, még lejjebb vetkőzöm, és nekilátok a folyómederben, a kövektől balra, folyásirányban feljebb átkelni. Az ötödik kőig jutok, ott már, mondjuk úgy, combtőig ér a víz. A hőmérséklettel nincs gond, a tenger hidegebb volt, de mezítláb, a csúszós, kerek köveken botladozni, szintén nem ígér semmi jót. Megsaccolom, hogy a meder közepén ez már mellig fog érni. A víziók a kő tetejéről zsákkal a háton vízbe esésről, vagy fejem fölött tartott zsákkal hanyatt esésről olyan életszerűek, hogy feladom. Szárítkozom egy sort, és elindulok visszafelé. Még megnézem a térképet, amin úgy tűnik, talán lejjebb van még egy gát, ami át lehet gyalogolni, kerülök még két kilométert, átküzdöm magam egy kis szedresen, de a jutalmam csak annyi, hogy látok egy szép vízesés-együttest. Akkor irány a kerülő. Amiről csak egy városnevet tudok: Frixe.

A kerülő tényleg az, visszafelé kell elindulnom, mondanom sem kell, ezt mennyire nem szeretem. Közben kiderül, hogy a töltőm a sok esőtől, esetleg leejtéstől nem hajlandó együttműködni a PDA-val, nem valószínű, hogy ki fogja húzni az út végéig a készülék.

Frixében legalább egy bár van, megszakítom a főnökasszony ebédjét, beszélgetünk kicsit, közben befut dél felől egy norvég kolléga. Megtárgyaljuk az albergue helyzetet a két városban, kilométerekről, jelzésekről beszélgetünk angolul. Miközben magyarázom neki, merre kell tovább mennie, közbeszól a pult mögül a néni, szép gallego nyelven kifejti, hogy van egy rövidebb út, kb. másfél kilométer a műúton az első kagylós jelzés. Én kerültem vagy hatot. :) De az élményért megérte. Érdekes - számomra legalábbis -, hogy az, hogy gallegóul szólnak hozzám, cseppet sem bántó, nem érzem úgy, hogy kizárnak valamiből, sokkal inkább egyfajta bizalmat érzek, befogadást. Persze mindez inkább fejjáték, utólagos ideologizálás, de abban a pillanatban sem meglepő nem volt, sem rosszul nem esett. Sőt.

A kerülőút csak nem akar visszatérni a jelzett szakaszra, vagy én nem akarok keletre gyalogolni, bízom benne, hogy, ha délnek tartok, előbb utóbb találkozunk. De nem, sok-sok aszfaltos kilométer után a két út még mindig párhuzamosan fut, az enyém ráadásul elfogyni látszik, irány kelet. Most már biztos, hogy a pöttyös vonal a camino, a várt helyen meg is érkezem. Ezután már csak tíz kilométer, jobbra megint megérkezik a tengerpart, igaz még messze, az egyhangúságot nem is oltja. A városba bevezető szakasznál unalmasabb aszfaltcsík talán nincs is, végig a házak fölött, a domboldalon, tűző napon futok be, az albergue nyitása után egy órával.

Az hospitalera, Ana, kikiált az ő hősének, hogy megpróbáltam átkelni, vissza kellett fordulnom, és ilyenkor érkezem (későn, vagy korán nem tudom). Ketten vannak, mert ez a turisztikai iroda is, mindketten végtelenül figyelmesek, és kedvesek, legalábbis velem. A szakállas kolléga egy fél órával később fejti ki, mennyire tarthatatlan, hogy csak ötkor nyitnak, és különben is, majd ír ő egy panaszos levelet, mert hogy kezelték. Én mondom a magam verzióját, de azért néhány nagy igazságban közös nevezőre jutunk. Hogy mik voltak ezek, arra már nem emlékszem... Mosok, szárítok, közben írogatok, eltelik a délután hamar. Közben még végighallgatom, ahogy egészen megalázó módon kioktatják Juant, a perui pap zarándokot arról, hogyan, miért, és mikor is kell pecsétet beszereznie, hogy befogadják az alberguébe. Hiába, Galíciában, a francia úton (a Fisterra-Muxía, akárhogy is, annak a folytatása) már más szelek fújnak. Még épp időben indulok el a világítótoronyhoz naplementét nézni, hónom alatt egy póló, egy alsógatya, ezektől finoman megválok majd odafent. Útközben találkozom Zsanettel, és Johnnal, az ír barátunkkal, egy német ismerős csapattal gyújtjuk együtt a tüzet, és szomorkodunk a felhők mögé bújó nap láttán. A rövidfilmem utolsó képsora nem lesz tehát annyira giccses, mint amilyennek terveztem. (Négy-öt hét esőben gyaloglás után, ha nehezen ugyan, de megbékéltem azzal a gondolattal is, hogy szivárvány sem lesz a filmen. Nem volt.) Borozgatunk, szól a német testvérek mobiljáról az AC/DC, majd a Deep Purple, a beszélgetés meg csapong mindenfelé. Egyikük megkérdezi, hogy én voltam-e az, akinek gondja támadt egy némettel Negreirában, a billentyűzetkattogás miatt. Én mondom, hogy nem tudom, hogy német volt-e, de igen, én voltam. Igen, német volt, mondja egyikük, a másik javítja: nem német volt, Berlini. Kicsit még szapulják az illetőt, dehát engem azért ez már tényleg nem mozgat. Visszafelé még beszélgetünk egy sort, összeakadunk egy Negreirából ismerős társasággal, ők bulizni indulnak, én meg hirtelen döbbenek rá, hogy van tíz percem, hogy visszaérjek a szállásra. Azért kíváncsian megvárom, hogy bezárják-e éjfélkor. Be. Még, a biztonság kedvért kifigyelem, hogy a buszmegálló egyik padjáról a mosókonyha lapostetejére föllépve be lehet jutni itt is, egy félig nyitott ablakon keresztül. (Kimenni bármikor lehet.) Csak mondom. :) Félig üres szobában hatalmasat alszom. Ilyen komfortban már nem lesz többet részem.

Muxía - Fisterra @ Picasa - (PicLens)

Sajnos a felvétel most elég csonka. Pedig nézegettem e térképet közben...