2008. május 24.

[út] San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes (Sobrado de los Monjes)

San Románban a megbeszéltek szerint nem kell korán kelnem. Talán fél tíz is van, mire elindulok. Érdekes napnak ígérkezik, a hivatalos, jelzett út ma egyesül a franciával (ahogy a szállásgazdák errefelé szeretik megjegyezni, a francia egyesül a primitivóval, de egészen jól mondta Juan Carlos, neki aztán mindegy, melyik egyesül melyikkel, ha tízszer annyi néppel fog találkozni), viszont nem igazán fűlik a fogam ehhez, másfelé megyek. Andrés már lelépett Melide felé.

Ezen a vidéken több alternatív jelzett út is van, ezeken nem láthattok kagylós kilométerköveket, csak sárga nyilakkal jelzik a kerülőutakat, egyelőre. Az ajánlott út Friolig országút, aztán onnan valami félig jelzett, Sobrado dos Monxesig. Kerülőnek tűnik, és szeretném megnézni a római hidat is, ami az ellenkező irányban, legalábbis nyugatra van. Meg visszafelé nem megyünk, ugyebár.

A római út helyén vezet a nem hivatalos camino, a híd előtt egyesül a kagylóssal, amit Melidébe vagy Arzúába visz. A híd igazán nem mutatós, nem messze tőle egy felújított malom inkább. Onnan megyek 1-2 kilométeren keresztül a jelzett úton. Utána belövöm az egyenes irányt Sobrado felé, és belevetem magam a tanyasi Galícia világába. Folyamatosan keresem azokat az utakat a térképen, amelyek nagyjából az irányba visznek, és legalább egy másik útba torkollnak, vagy legalább egy másik út torkollik beléjük. A teljes utat előre megtervezni nagyjából lehetetlen, meg nem is érdemes, mert néha azért nem 100%-os a térkép. Rögtön az első pár kilométer után, egy mezőn kerítésbe botlok, kerítést mászni pedig azért nem akarok. Találok utakat, kaszálókon követek keréknyomokat, erdei ösvényeken bolyongok. Eközben döbbenek rá, mennyire keveset gyalogoltunk eddig valódi erdőben, valódi erdei utakon. Aztán kibukkanok egy faluban, gyakorlatilag egy patakmederben mászom föl az útig. Ez az egy kilométer egy kicsit kusza, előtte, utána ajánlom az utat!

A megszokottnál változatosabb tájon kívül még egy jellemzője lett a rövidítésnek, a kutyák. Ilyen kutyás szakaszom eddig még nem volt. Robbant néhány adrenalin bomba bennem aznap. Volt, hogy csak rohant felém két kutya egy udvaron. (A házak udvarán általában itt nincs kapu. Sőt, néha a falun átvezető utat is udvarnak álcázzák. A közösségi tulajdonokat viszont mindenhol akkurátusan körbekerítik...) A kapunál elfogyott a lendületük, szerencsére. Volt, hogy hiába krákogtam, köhécseltem, a vakarózásban elmerült kutya csak öt méterről vett észre, és kicsit idegesen reagált. Viszont ott volt a gazdája, és azonnal rászólt. A legmélyebb élmény viszont az volt, amikor egy telek mellett ballagva egyszerre négy-öt kutya kezdett el ugatni, és három meg is jelent a telekhatáron. Szépen ballagtam tovább, ők követtek, és közeledett a telek sarka. Ami egy kocsifelhajtó volt. Egy leonbergire, kaukázusi pásztorra hasonlító (nem biztos, hogy vannak ilyen fajták, nekem ezek jutnak most eszembe), kb. derékig érő kutya, szép komótosan megelőzött a telken belül, majd szépen szembejött velem az úton. Mindenféle bizonytalanság, hezitálás nélkül. A jelenlétével egyértelműen jelezte, hogy itt ő a főnök, joga van ellenőrizni, és ellenőrizni is fog. Abban a pillanatban nem tudom, mi fordult meg a fejemben, szépen fölemeltem félig a karjaimat, megálltam, és vártam. A kutya odajött, megszaglászta a kezemet, a karomat, utána mondtam neki, hogy akkor én tovább mennék, elindultam szépen, lassan, ő pedig elengedett. Az egyik kisebb kutya még morgott rám egy kicsit, de miután látta, hogy a főnök elengedett, hagyott békén.

Később pásztorkutyák ugattak rám távolról és közelről; egy tanyánál szintén gondom akadt a tovább haladással, de ilyenkor mindig megállok, megnézem a térképen, van-e kerülő, hátha addig előkerül a gazda, és leállítja a jószágot. Itt is így történt. De erre a szakaszra is ajánlom a botot.

Egy különlegessége volt még a szakasznak, nem láttam egyetlen templomot sem. Legalábbis a sobradói monostor templomáig. Az eső természetesen megjött, de a nehezét egy buszmegállóban vészeltem át, sok kedvem nem volt esőben gyalogolni. A szemerkélő, néha elálló, néha meginduló könnyű zápor már belefért. Aztán, 15 kilométerre Sobradótól megtaláltam egy jelzést, és elkezdtem követni. Zöld és sárga nyilak voltak, ahol ellentétes irányba mutattak, a sárgát követtem, egészen hosszú ideig. Elektromos kerítéssel körbevett magán ligeterdőkbe is bevezetett, látszott néha, hogy nagyon régen pakolták föl a nyilakat, de ott voltak, és egyértelműen jó irányba vezettek. Egy idő után a hivatalos jelzéssel is egyesültek volna, de olvastam az útikönyvemben, hogy az út falvakon vezet át, kicsit kerültem, nyugatabbra csatlakoztam az országúthoz. A templomot már messziről hallani, de meglátni elég meghatározó élmény. Sobrado nem nagy város, de sok étterme, szórakozóhelye van. A monostor környéke viszont olyan komoly nyomot hagy a városon, szinte rátelepszik, nem lehetett eltéveszteni a célt. És az utolsó kilométerek aszfaltja is tolt előre finoman, jó volt megérkezni. Végül 37 kilométer körül teljesítettem az egyik legérdekesebb szakaszt.

Tó
Viszontlátás megint. Erre inni kell! :P


A szállást a régi monostor épületében alakították ki, a fogadtatás kedves. Mivel ezt az alberguét nem a Xunta üzemelteti, nem teljesen világos, hogy mennyit és hogyan kell fizetni, de azt hiszem, kötelező az önkéntes adomány. Nyugtát itt viszont nem adnak. Megérkezem, tusolok, mosok, és teregetés közben belefutok Juan Carlosba, aztán Falk is előkerül. Már éppen előkészítik az esti főzőcskét. Egy malagai-valenciai csapat is csatlakozik, egy német sráccal együtt. Juan Carlos spanyol tortillát készít, előételnek kis kolbász, sült Padrón paprika zúzott sóval megszórva. A többiek spagettit főznek. Csipegetünk mindenből. És megismerek egy hirtelen irsai olivérre emlékeztető helyi bort, az albariñót. A lelkesedés nagy. Utána Anselmo, a valenciai srác megbeszéli a főszerzetessel, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválra való tekintettel ne zárják be a kapukat este tízkor. Kivonul a csapat egy helyi bárba. Előtte megint előkerül az akcentus-téma. Kedves, hogy egy latin-amerikainak (vagy kanárinak) félszigeti spanyol a kiejtésem. Egy malagainak valahonnan északról való. Egy navarrainak pedig baszk.

Érdekes, hogy az északi úton egy kicsivel, ha nem is sokkal már többen járnak. A többiek azt mondják, hogy a primitivo nehezebb, ezért kevesebben választják. A szálláson félház van, kb. huszan alszunk. Néhány ismerős arc is felbukkan, egy német házaspár, például.

De vissza a bárba. A dalfesztivállal mérsékelten foglalkozunk, beszélgetünk, szóval tartjuk néha a pultos lányt. Kóstoltam egy Bailey’s-hez hasonló, de annál finomabb, orujóból készült likőrt is. Fél kettő előtt picivel felfedezzük az „utolsó utáni” szót spanyolul is. :) A visszaúton Falk lemarad kicsit, és valahogy lefejeli a falat, az alvás késik, Belokyval rendbe tesszük a fejét az alberguében. Kettőkor már ágyban is vagyok.

San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes @ Picasa - (PicLens)





Mivel ez nem jelzett út, szintvonalas térképet is mellékelek. A szerzői jogi kérdések miatt ezt a térképet nem én csináltam, hanem találtam a neten. A Sobrado környékén felbukkanó pontozott vonal a hivatalos camino del norte (camino de la costa) útvonal.

San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes térkép


Tovább ([út] San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes (Sobrado de los Monjes)) >

2008. május 23.

[út] Lugo - San Román de Retorta

Reggel hétkor, az automatikus villanygyújtás után kikászálódik lassan mindenki az ágyból. Háromnegyed nyolckor már az utcán botorkálok. A tegnap elmaradt turistaköröket futom, fényképezek. Azért túlzásba nem esem. A városfalon belüli Lugo viszont kétségtelenül takaros, kellemes turistacsalogató. Ahogy viszont a falon kívülre kerülünk, jönnek a megszokott rondaságok.

A Miño folyón átkelve furcsa dologba ütközöm. A híd egyik végén megáll egy autó, és vár. Keresem a közlekedési lámpát (napok óta nem láttunk ilyesmit :), de nincs. Miközben átkelek, figyelem az autósokat. A túloldalon áll egy busz, mögötte egy másik. És egyszer csak ezen az oldalon megáll valaki. Aki még a hídon van, az áthalad, aztán jön a busz. Lenyűgöző! Működik, mert mindenki tudja, hogy ez így működik.

Megyek az eső felé, és sokáig nincs hol leülni, pedig, mivel megint figyelmeztettek, hogy San Románban nincs semmi, jól megpakolva araszolok előre. Az útikönyv az utolsó 16 kilométerről azt írja, hogy: hát, be kell vallanunk, ez bizony itt unalmasz szakas. E szakasz elején találtam még egy kis falut, ahol láttam, hogy van templom, legrosszabb esetben ott le tudok ülni reggelizni, gondoltam. A templom ugyan zárva volt, de nem messze tőle volt egy rohadó esőbeálló.


Reggeli, elmélkedés a paprikáról, elázás. Ez jön.

Megreggeliztem, bár valahol ott motoszkált a fejemben, hogy ez egy kicsit önbecsapás, hiába lesz könnyebb a zsákom, tulajdonképpen csak a tömegközéppontomat tolom előrébb, a köldököm felé... Finom Tetilla sajtot eszem, aminek a belseje már-már krémsajtra hasonlít. Mellé pedig egy olyan zöld paprikát, amit eddig csak Galíciában láttam. A Spanyolországban kapható paprikák közül ez hasonlít leginkább a magyar tv paprikához.

Érdekes, hogy míg például Magyarországon villámgyorsan meghonosodott a kaliforniai paprika (Almeríából) – aminek más értékét nem látom, mint hogy rasztafári színű ételeket lehet belőle csinálni –, Spanyolországban évtizedek óta ugyanazokat a fajtákat lehet kapni. A méregzöld „olasz” paprikát, ami hosszú, hegyes, a méregzöldsége változó, húsa közepesen vékony. E mellett a kaliforniaihoz hasonló, de másfélszer, kétszer nagyobb pirosat, és a Padrón paprikát kis csomagokban (ami néha csípős, néha nem). Területenként néha egy-egy fajtával (pl. a kaliforniaival) kiegészülve. Almeríában magyar tv paprikát is termesztenek, és exportálnak kis hazánkba, de a helyi piac ezekre a fajtákra nem tart igényt.

A reggeli utáni program természetesen az átszerelés, mivel elkezd esni az eső. Sokáig csak szemerkél, gyöngén szemetel, aztán, amikor már csak 3 kilométer van hátra, leszakad az ég, két perc alatt elázom. San Románba érve kicsit kuszák lesznek a jelek, de viszonylag egyenesen eljutok az alberguébe. Ami éppen akkor nyit, amikor odaérek. A lugói esethez hasonlóan 13-22-ig van nyitva, közben folytonos hospitalero jelenléttel. A hospitalero egy fiatal srác, négy hónapja viszi a helyet, Lugóból jár ki, autóval. Miután hallja tőlünk, hogy nem nagyon kell más zarándokokra számítania, kipakolja a mozgó irodát: kempingasztal, kempingszék, laptop. És elkezd valami stratégiai játékot játszani. Persze közben néha beszélgetünk.

Azt mondja például, hogy azért nincs felszerelés a konyhában (ami vadonatúj, az egész ház egy felújított kunyhó, kiegészítve e vizesblokkal, ötletes, szimpatikus), és Lugóban is ugyanez a helyzet, mert a zarándokok egyrészt nem ügyelnek az edényekre, másrészt nem mosogatnak el. A hospitalero pedig nem kötelezhető erre. Aztán kiderül, egy kislábos mégis van.

Hát, nem tudom. Az irúni, güemesi háziak fejében nem hiszem, hogy ilyesmi megfordul, nekik ez nem munka, pedig fizetést sem kapnak. Aki itt ül napi 9 órát, az gondolom igen. Mindenesetre Anrdés próbálja elmondani a zarándokálláspontot: egy konyha felszerelés nélkül, mintha nem is lenne. Mi pedig néha nem csak tejet szeretnénk melegíteni, hanem főzni. Dehát, ez van.

Közben szakad az eső, néha percekre megáll. A helyi önkéntesek még tákolgatják a környezetet, például a kerítést építik, natúrpalából. Amikor rákezd az eső, ketten beállnak a fa alá - lábuknál egy német juhász keverék -, egyikük beül a traktorba, és beszélgetnek tovább, mintha lenne remény arra, hogy pár perc múlva eláll az eső.

Én kihasználom a helyzetet, alszom, aztán blogolok, közben a hírrádiót hallgatom, időjárásjelentést várva. Meg csak úgy. Közben a házigazdánk mondja, hogy vasárnapig esni fog, és egyre többet. Ráadásul a sokéves átlaghoz képest idén nagyon keveset esett. Remek. Az imént benézett egy tehén az ablakon. :)

A közelben van egy taberna, kb. egy kilométerre visszafelé. Melegkaja nincs, de szendvicsek azt hiszem igen, ráadásul élelmiszerboltként is működik. Az imént kiderült, hogy pecsételni is lehet, de az esőben nem volt kedvem beugrani a vége előtt ennyivel. Meg nem is látom értelmét. De most ebben az esőben eszembe sem jut kimenni, ráadásul van nálam elég kaja. Szendvicset én is tudok csinálni. A Lugótól kötelező napi két pecsét nincs meg, de nagyjából sejtitek, mennyire érdekel a dolog. Ha nem kapok compostelanát, nem fogok sírva fakadni. De nem hiszem, hogy egy irúni indulás után ilyesmin szőrözne az egyház.

Este pedig Andrés híres hajszárítójával próbáltam előkészíteni a cuccaimat a holnapi etapra. Tino, az hospitalero szerint az, amit tervezek 34 kilométer körül lehet. Lélekben azért többre készülök. Már épp indulni készült, amikor elkezdtünk beszélgetni kicsit a másnapi variációkról, aztán a matéról, genetikáról, családfákról, gallego és magyar történelemről, keltákról. A végére aztán befutott Andrés is a tabernából. Más most nincs, megyek tusolni.

Lugo - San Román de Retorta @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Lugo - San Román de Retorta) >

2008. május 22.

Műsorváltozás!

A clickaires jegyeimet május 28-ról áttettem június 4-re, mivel a júniusi munkakezdés kényszere már nincs jelen. Köszönöm a türelmet mindenkinek!

Ígérem, hamarosan jön a többi post, de most még a fotókat sem sikerült fölöltenem, valami van...


Tovább (Műsorváltozás!) >

[út] Cádabo-Baleira - Lugo

Cádabo-Baleira után rögtön egy komolyabb emelkedővel nyit a nap, de az útikönyv alapján látom, hogy azután szinte sík terep következik. A könyv egy csomó szakasztól eltanácsolja a bicikliseket. Ezt nem értettem, mert úgy tűnt, esőben is tökéletesen járható, apró kaviccsal felszórt utakról van szó. Aztán este mondta Andrés, hogy pár éve ez még végig bokáig érő sár volt. Ma viszont kellemes, nyugodt gyalogút, itt-ott aszfalttal tarkítva.

Falk, az információfelelős megint figyelmeztet, Castroverde után egészen Lugóig nincs se bár, se bolt, csak egy vagy két forrás. Ennek megfelelően ott bemegyek a központba, bár az út elkerüli, tankolok a helyi ábécében, és beülök a bárba egy kicsit lazítani. Egy kávé, egy sör. A tulaj megkérdezi, kérek-e mellé egy falat kaját, kolbászt, esetleg krokettet. Persze. Kapok is két falatot meg kis sült krumplit, egy fogpiszkálóval, a tipikus féltenyérnyi pincho tányéron. Ami nagyon hangulatossá teszi a dolgot. Meg persze ezért nem kér pénzt sem.

Közben olvasom az újságot, az időjárásjelentés délutánra felhősödést, esőt ígér, fizetek, és szinte futva távozom. A kifelé vezető úton, egy szelídgesztenyefán szép fiatal gévát találok. Mivel tudom, hogy Lugóban lesz konyha, már a rántott géváról álmodozom, zöldhagymás majonézes krumplival. Az út maga nem túl érdekes, viszonylag egyenes, frissen rendbe tett, kényelmes gyalogút, régi falvakon vezet keresztül. A tipikus régi gallegó házakon szinte ablak sincs, csak kis lőrések. Ezt csúfítják el úgy, hogy fehér műanyagkeretes nyílászárókat szerelnek utólag a falba. Mintha ez kötelező lenne.


”¡Hasta Lugo!”.


Lugo előtt, talán valami telekmagánosítás miatt elterelik az utat, műút, aszfalt pár kilométeren keresztül. Elég ahhoz, hogy kellemetlen legyen. Itt látok először "gombát szedni tilos" táblát. Átszerelésnek álcázva pihenek egy negyed órát, de már látszik a város, ilyenkor már nehéz megállni, olyan gyorsan közeledik. Meg kíváncsi is vagyok a harmadik századból teljesen épen fennmaradt római városfalra.

A város szélén látok egy határozottan ötletes, egyszerű, modern, mégis szépnek mondható házat. Az elsőt Galíciában. Kis emelkedő után megérkezem az alberguébe, ami a városközpontban van. Útközben elmegyek egy pecsételőhely mellett, akkor még nem tudtam, hogy Lugótól minden nap két pecsétet várnak el, és vannak helyek az alberguéken kívül, ahol össze lehet szedni a másodikat. (Vagy nincsenek, attól függ, merre mész.)

Lugo a megérkezéskor a szokásos gallego városképet mutatja, de amint beér az ember a városfalhoz, megváltozik. Önmagában az 1700 éves fal is impozáns, de ami belül van, az már emlékeztet egy szépen, jól megcsinált spanyol városra. Az épületek, az utcák, terek kicsik, keskenyek, de jó sétálgatni közöttük, rajtuk. Pontosabban jó lenne, mert az eső elered, amit szétdobálom a cuccomat. Mivel útközben nem áztam el, megteszem a megérkezés után, megyek egy kört a belvárosban, kirakatokat nézegetek. Addigra már kiderült, hogy nincs az albergue konyhájában főző- és sütőedény, vacsorát nem csinálunk, megy a géva a kukába. Sajnos.

Este még beugrottam egy internet kávézóba, hogy eltoljam a visszautam egy héttel, utána pedig egy mániákus Andrés által vezetve éttermet keresünk. Végül az Casa Rivas-ban kötünk ki, itt jól jön Andrés menümániája, kapunk napi menü árban vacsorát. Igaz, hogy azt, ami ebédről maradt, de mivel este tízkor bezár az albergue, nagyon keresgélni már nem volt időnk.

Gallego levest eszem első fogásként (tésztával, csicseriborsóval, babbal, spenóttal, krumplival), finom. Második pedig megint sütőben sült marha, desszertként házi flant eszünk. Közben végig ott lebzsel körülöttünk a szakácsnő, magyaráz, mesél, természetesen szép gallego akcentussal. Öröm hallgatni, de annyi erőfeszítésembe kerül megérteni, hogy megszólalni már nem nagyon bírok.

Korábban szóba került, hogy egy üveg bort azért vacsora utánra még betárazhatunk a szálláson. Mivel mindenki külön ment a boltba, lett belőle három üveg. :) Aztán tízkor határozott villanyoltás, bevonulunk a konyhába, a társalgó nem minősül közösségi helyiségnek. Beszélgetünk egy sort megint borokról, meg ami eszünkbe jut, utána pedig alvás. Vagyis olyasmi. Kintről egész éjjel kiabálás, beszélgetés szűrődik be, a kandeláberek pedig nappali fénybe borítják az egész utcát, és kicsit a szobát is. Amikor sokadszor, már reggel fölébredtem, nem is tudtam, hogy még mindig éjszaka van-e. Sok különbséget nem láttam. De hétkor automatikus villanygyújtás van a hálóban, aggódni nem kell...

Még egy apróság: Falk mesélte, hogy valamikor, egy korábbi alkalommal egy nyitott földszinti ablakon közlekedtek ki-be tíz óra után. Hátha van közöttetek ilyen elvetemült. Mindenesetre tényleg elég katonás volt a rend. Az hospitaleróról azt írta az útikönyvem, hogy egyszer két hónapra ugrott be helyettesíteni, aztán itt ragadt, és ennek már több éve. Hát, talán ideje lenne váltania. Persze lehet, hogy csak aznap volt rossz kedve.

Cádabo-Baleira @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Cádabo-Baleira - Lugo) >

2008. május 21.

[út] Padrón - Cádabo-Baleira

Reggel a maradékból remek rántottát ütöttem össze, a többiek addigra már gyalogoltak. Nyugodtan megreggeliztem, aztán kapkodva összecsomagoltam, mert ment az idő. De ha kilencre el kell hagyni az alberguét, kilenckor a küszöbön kívül leszek, ezt tudtam. Nyolc ötvenkor megjelenik Victor, az amatőr festő polgárőr, és kicsit morcos, hogy még ott vagyok, de megnyugtatom, hogy már csak elmosogatok, és itt sem vagyok. 8:58-kor kidobom a kukába a szemetet, és indulok.

Szép erdei utakon, közel a műúthoz haladok, és észreveszek egy újdonságot. Galíciában a jelzéseket szinte csak az elágazásokba teszik ki. És bizony, néha elég sokat gyalogol az ember nyílegyenesen vagy kacskaringózva két elágazás között. Ha bizonytalanok vagytok, szerintem a legjobb elmenni a következő elágazásig. Persze, ha van térképetek, jobb érzés úgy gyalogolni, hogy tudjátok, hogy az mondjuk 300 méterre van. A menetstílusomat ez a változás átalakította, szinte robotpilótával megyek, és csak a kereszteződésekben nézek föl jelzést keresve. Fura, hullámzó ritmusa van így az útnak. De működik a dolog.

Paradavella után van egy emelkedő, azon még átverekszem magam, de ha esik, jobban teszitek, ha mentek tovább a műúton. Az emelkedő után egy olyan sáros ösvény jön, amit két oldalról szederbokrok határolnak, kb. 200 méteren keresztül. Meggondolni a dolgot útközben már nincs sok értelme. Viszont később a jelzett út ötször-hatszor keresztezi még az aszfaltot, van lehetőség visszatérni. Térképpel még könnyebben, a a falu utáni első különálló ház mögötti kis ösvényen, például.


"Magyarország, az amerikában van?", kattints!

Aztán Degolada után, amikor épp egy lugasos ösvényen gyaloglok, szakadni kezd az eső. Eleinte nem nagyon ér, de míg átöltözöm, kicsit már elázok. Utána nézem egy percig, hogyan alakul át az ösvény patakká, meg hogy milyen lejtő következik, olvasom az útikönyvben, hogy a lejtő végén halálos emelkedő jön, és visszafordulok. Fölmászom a műútig, bekapcsolom az aszfaltcsíkkövető automatikát, és tíz kilométeren keresztül, gyakorlatilag megállás nélkül, esőben, végtelen unalmas szakaszt abszolválok, paliklászlósan szólva.

Ha nagyon akarnék, még mehetnék ebédelni, de Andrés mondta, hogy este főzni fog. Napi egy meleg étel néha több, mint elég... Öt körül befut az hospitalero pecsételni, vaskos gallego akcentussal, amikor mondom, honnan jöttem, megkérdezi: Magyarország, az Amerikában van? Mondom, hogy nem, Európában. Az EU tagja. Félénken beikszeli a papírján. Közben Juan Carlossal beszélünk kicsit a nyugateurópa-keleteurópa helyzetről, közben látom, hogy hospitalerónk stikában rak egy kis pipát az "Európa többi része" kockába is...

Semmittevés, bevásárlás, blogírás, tusolás a következő program. Kis uzsonna, majd Andrés elkezd főzni. Két nap egymás után, a második már nem hozza az újdonság varázsát, kisebb a sürgés-forgás a konyhában, mindenki csinálja a maga dolgát. Ahogy készül a sörös csirkecomb krumplival, leülünk beszélgetni, a séf úr rárivall Juan Carlosra, hogy ne egye meg a kenyeret, és hogy tegnap is megvárták, míg én elkészültem a vacsorával, most se egyenek addig! Kicsit összenézünk, de aztán jobb a békesség alapon csönd.

A sörös csirke jó, bár Eszti sült sörös csirkéje azért sokkal finomabb volt. A spanyol konyhákban a sütő nagy kincs. Talán a sebrayói alberguén kívül máshol nem is láttam. Mellé bor (vörös, itt ez a szokás) meg Casera ízlés szerint. Aztán úgy meglep az álmosság, hogy le is fekszem aludni, és alszom vagy nyolc órát egyben. Reggel tudom, hogy nem rúgnak ki nyolckor, nem is sietem el az indulást.

Padrón - Cádabo-Baleira @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Padrón - Cádabo-Baleira) >

2008. május 20.

[gasztro] Asztúria

Amit Kantábriánál leírtam, gyakorlatilag igaz Asztúriára is. De mivel Asztúria nagyobb kiterjedésű, nagyobb a változatosság. Természetesen nagyobb az esély is arra, hogy valami mellett elmenjek.

Fabada és sidra, két olyan közhely, mint Magyarország esetében a gulyás és a bikavér, mondjuk. De nem kezdhetem mással...

sidraA sidra, az asztúriai (vagy baszkföldi vagy kantábriai) almabor fogalom. Hogy miért? Fogalmam sincs. Főleg Asztúriában a gasztroturizmus egyik alappillére a sidra. Sétány van elnevezve róla a fővárosban, saját fesztiválja van (talán nem is egy), receptek hozzávalója, mindenki kóstolni, inni és tölteni akarja.

Még több fogás a tovább után.

Miért? Mert van. Mióta? Nem tudom. Jó? Hááát. De Asztúria már nem lenne Asztúria a sidra és a sidreríák nélkül. A sidra ivásnak sajátos hangulata van, magasról, oda sem nézve illik tölteni, csobogjon a hajszálvékony üvegből készült széles szájú pohárba. Az almaborozók padlója gyakran faforgáccsal van fölszórva, az este végén mégis ragad minden. A fesztiválon a Sidra sétány egy ragacsos lejtővé alakul át. Mégis szereti mindenki.

sidra
Sokat gondolkodtam azon, hogy Magyarországon miért nincs ilyen. Alma van, sok is, legalábbis hallottam erről panaszkodni termelőket. Gondolom a gyümölcspálinkák reneszánszával a szép gyümölcsnek van új helye is, a zöldség-gyümölcs pultokon kívül is. Lehet, hogy almaborra már nem jut (ott van még az almaecet is, persze). Nem tudom, van-e valódi hagyománya, a fél literes fehér üvegpalackban árult kupakos kergítő talán blokkolja ezt a vonalat. Mindenesetre, ha én valami turisztikai gasztrokreatív lennék, mindenképpen leraknék az asztalra egy tanulmányt a szabolcsi régió felvirágoztatásáról az almaborturizmus által. (És elmennék pár hetes tanulmányútra Spanyolországba a fejesekkel... :)

Ételek

Kezdjük tehát a fabadával! Ahogy a neve is mutatja, a legfontosabb hozzávalója a faves (favas, fabas, habas), a nagyszemű, fehér lóbab. Ebből annyi féle van, hogy szinte falvanként más és más, de a falu nevét viselő változata kapható. Az egytálételnek fontos eleme még a kolbász, véres hurka és a húsos szalonna. Kicsit a főzelék és a leves közé tenném az állagát, próbálgassátok! Ahogy, majdnem elfelejtettem: a sidrában sült kolbászt is.

fabada
A fabadán kívül több potét találtok Asztúriában is, az alapjuk gyakran a káposzta, kelkáposzta, a Kantábriánál említetteken kívül. És a tipikus helyi húskészítmények, például a chosco.

chosco
Ez egy főtt-kötözött sonkához hasonló, lapockából, tarjából készült, csinos kis csomag. Sajnos a boltokban nehéz kisebb mennyiséghez hozzájutni belőle. A choscót nem csak főtt ételbe teszik, érlelve, sütve is eszik, szendvicsben, körettel.

Sajtok

Az asztúr sajtok külön fejezetet érdemelnek, ezért külön fejezetet is kapnak. Annyi féle-fajta létezik, hogy nagyjából szerencse dolga, ki miről hall, olvas, ki mibe fut bele az út során. Én csak kettőt kóstoltam, ezekről mindjárt, de a gamonedo, peñamellera, monje, vidiago, la peral sajtok mindegyike finom lehet, ha fele olyan finom, mint a másik kettő.

sajtok
Az egyikük az Afuega'l Pitu (a neve jelentéséről ezeket olvastam: kitekerni a tyúk nyakát, szájpadlásra ragadó, gyomrot felgyújtó) egészen érdekes. Teljes tehéntejből készül, a végeredmény egy enyhén krémes, hófehér sajt, masszív, enyhén savanyú tejszínízzel. Különlegessége, hogy piros paprikával is keverik, és két formaváltozata van, a pohárforma és a tökforma. Másikuk a Cabrales, egy erőteljes kéksajt. A mostani hirtelen forráskutatás eredményeként azt mondhatom, hogy sokáig érlelik barlangokban, a tehéntrágyába dugást nem tudom megerősíteni, bár a helyiek elég komoly arccal mondták.

Desszertek

A szokásos a helyzet: egyes települések specializálódnak, ha nem kóstolod meg a tipikus desszertjüket, harminc kilométer séta után már rohamosan csökken erre az esélyed! Most két olyan desszertet ajánlok, amit nem kóstoltam, de szerettem volna. Ha neked sikerül, vagy ismered őket, jöhet ide a komment róluk!

tocino de cielo
Grado híres a tocino de cielo (mennyei szalonna) nevű flan variációjáról. Ott van még a natas vaqueiras, amiről tényleg csak annyit tudok, hogy valami tejszínalapú, de nekem ennyi elég is.


Tovább ([gasztro] Asztúria) >

[út] Castro - Padrón

Reggel három csalódás ér. A tegnap esti ígéretes idő helyett tejfehér köd fogad. A kint hagyott/felejtett kiteregetett ruháimon zúzmara. Legalább plusz egy kiló lesz ma a zsákomban, ez biztos. A harmadik, nem sikerül reggeliidőre az ebédlőbe érnem, már csak a takarítónővel találkozom. Sebaj, van még valahonnan egy rakás kekszem, azt apránként bedarálom út közben. Falk valószínűleg megint tavalyi információkkal szolgált, alig kellett aszfalton gyalogolni. Mindig meglep, amikor azt olvasom az útikönyvben, hogy megpróbálnak kialakítani egy turistautat. Így most, pár évvel később pedig magától értetődő, hogy ott az út. Valószínűleg mindig is ott volt, csak sok kézben, gondolom. Felparcellázva helyenként.

Újabb híres-neves hágón kelek át, aztán le-föl-le-föl. És egyszer csak átérek Galíciába. Ahol kedves fogadóüzenetben tudatják velem, amit tudnom kell, például külön kiemelik, hogy itt, Galíciában szinte csak földutakon, erdei ösvényeken vezet az út. Azt nem írják, hogy figyeljünk oda még egy nagyon fontos dologra, de az útikönyv meg az útitársak időben figyelmeztetnek, itt az iránymutató kagylókat az eddigiekhez képest fordítva szerelik föl!! Az első galíciai kagylós kövön azért segítségképpen jókora sárga nyíl is van. Ezután kis unalom, emelkedő. Nem tudom, mi van velem, de a Falk által brutálisnak titulált utolsó emelkedőt csak várom, várom, készülök rá lélekben, aztán egyszer csak már a városban járok. Előtte még láttam egy szarvast is, pontosabban az ülepét, pár másodpercig. Mert szaladt, előlem.


A Fonsagrada, csodaszállás, vacsora.

Fonsagradában nem rohanok a Galícia legjobb polipját főző éttermébe, inkább valami jót sejtve leballagok a két kilométerre levő szállásra. Ami egy híresen jó albergue, bár én erről előre nem tudtam (minthogy nem nagyon olvasom az útikönyvet). Mint egy kis szálloda. Négy ágyas szobák két szinten, tökéletesen fölszerelt konyha (tartós élelmiszerekkel is), ital- és édességautomata, tévé, nappali. Egy hátránya van csak, öt óra előtt nincs melegvíz. Tíz után se nagyon. Mindez három euróért.

Ihletet keresve kiteregetek, majd kiterülök napozni a fűbe. A korán érkezésnek is megvannak az előnyei. Befutnak a többiek is tele hassal. Jó a jó időben feküdni, olvasgatni, blogot írni, nézni, ahogy a többiek tesznek-vesznek, bemennek a városba, ki ezért, ki azért. Juan Carlos internetezni (itt is van telecentrum), Andrés misére. Falk nem megy sehová, Falk marad egy helyben.

Közben megjön az ihlet is, nagyjából kitalálom, mit főzök vacsorára. Ez most igazi közös evés lesz, közös kassza, közös erőfeszítés. Csak fölállni nehéz, de zárás előtt húsz perccel megtalálom a szupermarketet. A Fonsagrada fura felépítésű, ronda város, egy hegy tetején. Este meséli Juan Carlos, hogy van is valamiféle mondás, hogy Fonsagradába sosem jönnek le a farkasok (merthogy régen a hegyoldalakon ereszkedtek le falkában, birkát lopni). Ennek örömére van egy ritka furcsa kis szobor az etnográfiai múzeum mögött. Távolról semmit sem mutat, de közelről megnézve látszik, hogy jönnek lefelé a farkasok Fonsagradába. :)

Miközben a boltban keresgélek, elkezdik lefelé kapcsolgatni a villanyokat. Megkérdezem a pultos nénit, hogy mikor is zárnak. Nyolckor. De a húspultot már bezárta, a zöldségek közül kérhetek bármit. Mire szomorúan megkérdezem hogy van-e esetleg másik bolt a településen, ahol húst tudok ilyenkor venni... Mondja, hogy még egy szupermarket van, amelyikben van húspult, de az még egy picivel korábban zár. Aztán megint jön a kérdés, mégis, mit vettem volna... :) Egy percen belül eljutunk oda, hogy végülis csak csirkemell van, szóval mindegy, viszem azt. :) Abból lesz most a vacsora. Azért kérek még egy kis oldalszalonnát a lezárt pultból. Ha a hűtőházból sikerült csirkét vennem, ez már csak belefér.

Aztán a szállásra visszafelé menet eszembe jut, miket felejtettem el venni. A menü így zöldborsóleves szegényesen, és csikós/borsos tokány csirkemellből, rizskörettel. :P Igazán autentikus. Főzés közben ott pörög mindenki a konyhában, szeletel, aprít amit tud. Közben az andalúz dielektust kifigurázó vicceket mesélünk. Bár Andrés szerint ezeket mi nem érthetjük, mert nem tudunk spanyolul. Azért én is mesélek egyet... Egy-kettő egész vicces volt, tényleg.

Aztán Andrés mondja, hogy vacsora után majd szaval valamit a Quijotéból, és hirtelen, pár kanyar után már ott tart, hogy csakis a klasszikusok. És, hogy Cervantest azóta sem sikerült túlszárnyalnia senkinek, és ez nem is fog sikerülni. A zenében Mozart és Beethoven. És ugyanígy a festészetben, sorol pár festőt, majd, ami azután jött, az már mind csak divat, értéktelen. Elmúlik a divat, és eltűnnek ezek a művészek. Pl. az avantgárd, hol van ma már, sehol... Nekem közben kerekedik a szemem, előveszem azt a rossz mondatot, hogy de Andrés, a mai klasszikusok is kortársak voltak valamikor. Honnan tudod, hogy a jövő klasszikusai nem most íródnak, vagy most születnek? De nem, de nem, azt nem lehet felülmúlni, ezek, amiket én említek (pl. Borges, García Márquez) senkik Cervanteshez képest. De hány olyan zenei irányzat van szerinted, Andrés, amiről még csak nem is hallottál, nem is ismersz? Hány olyan kultúra van, amelynek a művészetéről fogalmad sincs. Ez a te véleményed, olyan, hogy abszolút ízlés, nincs (megjegyzem, nem mindig gondoltam így). De nem, őt a szubjektív nem érdekli, ez nem ízlés kérdése, ez mind objektívan megállapítható, mérhető. Közben Falk is magyaráz valamit a múltban született művészi alkotások jelenbeli interpretálásával kapcsolatosan felmerülő problémákról. Mielőtt még megkérdezném Andrést, hogy mi is a mértékegysége egy művészi alkotás abszolút értékének, és hogyan is kell kiszámolni az értéket, elkezdjük egymást finoman sértegetni, ezzel szerencsésen rövidre zárva a témát. Két perc múlva tiszta lappal már mindenki a vacsora körül sürög-forog ismét.

Ami a lehetőségekhez képest egész jól sikerül, ráadásul hamar kész is van. Kicsi rizs marad, desszert azért jó lett volna, de nem jutott eszembe semmi gyors. Közben italokról beszélgetünk, Juan Carloson meglátszik a báros rutin, és a tudatos érdeklődés, a magyar borokról is egész jól informált, Falk meg műkedvelő. Andrésnek pedig mindenről eszébe jut egy anekdota. Arról meg egy másik. Még vacsora után mindenki figyelmeztet egyszer, hogy ugye tudom, hogy reggel kilencig el kell hagyni a szállást. :) Hát persze! Közben még megnézzük az időjárásjelentést, az közel sem olyan bíztató, mint a helyi napilapban volt... De az optimizmus nem múlik.

Castro - Padrón @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Castro - Padrón) >

2008. május 19.

[út] Berducedo - Castro

Reggel mire hárman fölébredünk, a koránfekvők már úton. Csomagolok, letipegek a kulccsal a bárba. Ahol reggelizni sem igen lehet, legalábbis nem az én ízlésem szerint. Viszont továbbra is kedvesek velünk, sőt, ajándék sörnyitót is kapunk. Bevásárolok az útra, aztán a többiek után eredek. La Mesa után olyan emelkedő vár, amit elcserélnék pár kilométerre vagy egy másik napra áttolnám. De nem leküzdhetetlen. Utána pedig jön 800 méter szintkülönbség, lefelé. Szerintem több mint egy órán keresztül ereszkedek, korrekt utakon meanderezek jobbra-balra.

Aztán, amikor éppen a földön heverő szelídgesztenyéket szemlélgetem (hátha estére össze tudok szedni egy-két adaggal), egy kanyar után előbukkan az egy helyben álló Falk, kisebb infarktust okozva nekem. A térerővel bajlódik (a hegyekben vagyunk, nem meglepő ez itt sem), én meg megyek tovább a duzzasztógátig. Ott kilátok, filmezem, fotózom, eszem, pihenek, épp a gát után érem utol megint. A térdével bajlódik, előkotrom a kenőcsöm, délután mondja is, hogy segített. Ha nem tudjátok, melyik kenőcsről van szó, a zarándokút második hetére szerintem biztosan megtudjátok. Nemzetközileg ismert, és zarándokkörökben elismert csodaszer.

A gát után megint emelkedő, Falk le is marad, engem pedig egy barázdabillegető pár kísér, vagy inkább vezet, egy kilométeren keresztül. Az ígért aszfalt helyett árnyas ösvény, öröm Grandas de Salimébe érni. A kézműves bolt zárva, új bicskát ma sem veszek. Ahogy körbejárom a központot, Juan Carlos kiabál rám az A Raigada bár ajtajából. Be is térek, le is ülünk. Aztán tíz perc múlva, épp miután már útnak indult, Falkot is bevezeti az étkezőbe.

És valami hatalmasat ebédelünk, csicseriborsó-főzelék, majd többféle sült marhahús kis krumplival, paprikával. Desszertnek sajttortát eszem. Mindezt 7,50-ért, köszönöm szépen. Aztán benézünk az alberguébe, ingyenes. Nem maradok, valahol azt hallottam, hogy a következő albergue Castróban mindentvivő. Előtte viszont bevásárlás, és irány a kultúrház. Internetet kell találnom, sajnos most tényleg kell. A bárban tanácsolták a telecentrumot. Mire odaérek a helyi kiskölkök már az iskola után lazítanak. Kedves, fiatal tanítónéni kitöltet velem valami papírt, beiratkoztam, tulajdonképpen. Valamiféle turistaregisztrációval. Elintézem, amit el kell, teszek-veszek, aztán kezd esteledni, odébb állok. Tanítónéni mosolyogva mondja, hogy ingyenes, úgyhogy ne akarjak fizetni. Köszönöm szépen...


Aztán jön a második szakasz.

Még összefutok egy szembejövő zarándokkal, majd sétálva nekiindulok az utolsó öt kilométernek. Az idő csodálatos, kicsit süt, de már nem éget a délutáni nap, enyhe szellő fújdogál. Útközben arra gondolok, hogy igen, ezt tudnám csinálni egy pár hónapon keresztül... Az út letér az aszfaltos főútról, kicsit ugrabugrálok a pocsolyák fölött, aztán egy elágazás után fölmérem, hogy nem, ezen a tavon nem fogok átkelni. Nem csak az úton állt a víz, hanem körülötte is nyílt vízfelületek és zöldellő növényzet váltotta egymást. Szóval vissza az útra, ahol azért sikerül tócsába merülnöm, de mindjárt ott vagyok, kit érdekel.

Az albergue nem zarándokszállás, tehát fölkészültünk, hogy fizetősebb lesz a szokásosnál, nem lepődöm meg a 13 eurós ár hallatán. Ami ezért jár: szűkös, de saját szoba, rendes ágynemű, takaros fürdőszoba. Nyugalom. Estére egy délutáni grandasi alvás után Falk is befut, együtt a részeges társaság. Mosok, teregetek (van csipesz is, sok), a szellőben meg fog ez száradni, gondolom optimistán. Aztán vacsorázunk, oldalassal főtt krumplit, sült csontos karajt sültpaprikával, sültkrumplival. Desszertként már csak egy joghurtnak marad hely. Emellé egy kancsó bor meg egy Casera fogy el, közben szurkolunk a tévéhíradó végén az időjárás miatt. Bíztató! Végre. Közös helyiség egyébként a bár-éttermen kívül nagyon nincs, de nem is hiányzik. Éjszaka telihold, tévézés, alvás.

Berducedo - Castro @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Berducedo - Castro) >

2008. május 18.

[út] Borres - Berducedo

Borresből kétfelé vezet az út. Az egyiket a zarándokok 90%-a választja. A másik a legősibb szakaszok egyike, a régi kórházak útja. Ruta de los antiguos hospitales. Erről az útikönyvek ilyesmiket írnak: rendkívül nehéz szakasz, bár kétségkívül csábító a látvány, nem ajánljuk. Vagy: ne vágjunk neki egyedül. Vigyünk élelmet, vizet, iránytűt stb. Előző este Santiago azt mondta, hogy ez minden camino összes szakasza közül a legszebb!

Nem nehéz kitalálni, hogy melyik utat választottam... Reggel látszott, hogy nem biztos, hogy köd lesz egész nap, ez bíztató volt. A műúton indultam, nem akartam az első ötven méteren egyből vizes lenni derékig. Aztán nem találtam meg a faluban a jelzéseket, nem is kerestem nagyon. Így megúsztam egy kis emelkedőt. Aztán befutottam Las Morterasba, ahol két idős hölgy visz egy bárt, mondta Falk előző nap. Vasárnap van, csak remélem, hogy nyitva találom. Hogy megtalálom, az nem kérdés, olyan sok ház nincs... És szerencsém van; ugyan nincs nyitva, de az egyik hölgy, látva, hogy ott téblábolok, gyorsan kinyitotta az ajtót, és mondta, hogy igen, nyitva lennének, de sajnos nem tud kiszolgálni, mert misére megy, az egyik rokonáért miséznek. Ittam volna egy kávét, vagy reggeliztem volna? Hát, igen, mindkettőt, meg vittem volna magammal pár dolgot az útra.

Gyorsan beszaladunk a boltba, és viszem, amit a néni ajánl, válogatni érzem, hogy tényleg nincs idő. Így aztán kb. 10 eurónyi édesség van a pulton – a néni az édességes polc előtt állt, abból nagy baj nem lehet –, amikor befutnak az autóval a rokonok. Pikk-pakk elpakolok, még elmagyarázzák, merre menjek tovább, aztán irány előre.

Így az addig határozottan öngyilkos missziónak tűnő út mérsékelten öngyilkos státuszt kapott. Kezdődik az emelkedő, tudtam, hogy ezen a napon sokat nem fogok lefelé menni. A teteje pedig 1200 méter körül. Az eső szemerkél, eláll, szemerkél. A szél fújdogál, amikor pedig az északi oldalra érsz, vagy egy hegytetőre, akkor fúj, de semmi komoly. A három az egyben kabátot ilyen időre tervezték, úgy tűnik. A szél, eső, ruha tökéletes harmóniában van, épp annyira esik, amennyit a szél még fölszárít anélkül, hogy az aláöltözetem nedves lenne. (A többiek visszatérően panaszkodtak este, hogy egész nap zuhogott rájuk az eső...) Az emelkedő csak az első kórházat elhagyva gyilkos - amikor ezt leküzdöm, meg is iszom a vizem felét -, a többi szakaszon a szeretett enyhe, közepes, monoton hegymenet. Az ígért látvány csak másodpercekre bukkan elő, néha, mire előveszem a kamerát vagy a fényképezőgépet, már semmi nem látszik, egy felhő eltakarja. Körös-körül mindenhol hegyek, és amit vártam: tizenpár kilométeren keresztül semmi. Semmi ember alkotta műtárgy, csak a növények, a víz, ridegen tartott szarvasmarhacsorda, egy kisebb ménes (ahogy ezek egy hegygerincen előbukkantak a ködből, az filmre való volt). A távolságot tartottuk.

Az eső közben elállt, néha napsütötte foltokat is láttam a szomszédos hegyeken. Aztán a szakasz végén megindultam lefelé, és belefutottam egy kisebb csordába. Ott ácsorogtak az ösvény közepén, meg pár tehén farral az útnak. Kerülni nem volt mód, hát egy darabig ott toporogtam idétlenül, tőlük három méterre. Néztek 1-2 percig, aztán levonultak az ösvényről, és néztek tovább. Mintha azt mondták volna, hogy: na, hülyegyerek, akkor most menjél! Montefurado után az úton gyakorlatilag egy 15 fős gulya delelt, borjakkal, bikával. Közöttük azért nem szlalomoztam el, kerültem kicsit. Később próbálkoztam a tehénszelidítéssel, nagyon lassú, egyenes mozdulatokkal lehet sikereket elérni. Az első hirtelen mozdulatra ugranak, és ha egy ötmázsás állat ugrik, az nem mindig jelent jót az álmoskönyv szerint sem.


A hegyen túl folytatom, a tovább után.

Lago előtt leültem a templom előterébe, átszerelni, erre szakadni kezdett az eső, azt hiszem, többet templom, monostor környékére nem megyek. Szerencsére megintcsak elállt, pár perc múlva. Ezután a szokásos hegyifalus bevezető szakasz, traktornyomok, sár, tehénszar, víz, eső. De megérkeztem.

Amit a szakasz nehézségéről írnak, az mind vetítés. Tudok legalább három nehezebbet mondani az eddigiek közül. Eltévedni nem lehet, egyértelműen a legjobban jelzett szakasz. Amit a szépségéről, nem tudom. Nekem így is nagyon tetszett, bár Valparaíso után már tényleg nem nagyon lehetett látni semmit. Este Andrés mondta, hogy ő már megcsinálta ragyogó tiszta időben is, de így jobban szereti.

Pár órával utánam befut Falk is, eltévedt. Aztán már nem fordult vissza, és ment másfél szakaszt, kb. 1100 méter szintkülönbséggel. Nem volt éppen friss, amikor megérkezett... Andrés be van sózva, a bárban, ahol a kulcsot átvette, behűttetett pár üveg sidrát, este átvonul az ötfős szakasz (Katja Tineóból az ötödik). Borresben tudtam meg Juan Carlostól, hogy mi is az az orujo (korábban a katalán urak emlegették, és gyanítom emelgették is sűrűn), és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy meg is kóstoljam. Az almabor ugyanis kedvet csinált a feleshez, sőt, Juan Carlos a végén még pár sört is rendelt. Itt nem a pincér, hanem egy sidra-csapoló mobilszifon adagol. Azt hiszem most hallottam először (bár elég hihetetlen, hogy így lenne), hogy azért töltenek olyan keveset egyszerre, mert azt meg is kell inni, amíg még habzik. Mert utána szörnyű az íze. Szerintem nem az.

Szóval nem szépítem, tisztességesen berúgtunk az este. Persze ennem megint nem igazán sikerült, a bárban nincs kaja, a 100 méterre található étterem pedig vasárnap délután bezár. (Ha nagyobb szerencsétek van, ajánlom, Juan Carlos jókat mesélt róla. laculpafuedemaría, máriavoltahibás a neve, hétköznap menüje is van. Amolyan innovatív hagyományos vonalat visz.)

Mivel harmadik napja visszatérő téma volt (és soha nem én hoztam szóba), mesélek kicsit arról, hogyan is beszélek spanyolul. A helyi népek a beszélgetés közben egyszer csak nagyon bájosan nagy lendülettel nekifutnak, hogy akkor elmondják, milyen jól is beszélek én spanyolul. Aztán megtorpannak, és hosszú másodpercekig tanakodnak, hogy hogyan is fogalmazzák meg, hogy azért ne legyen túlzó (nem, természetesen nem beszélek tökéletesen; négy év távollét és két év meg nem szólalás után furcsa is lenne), de ne legyen bántó sem. Aztán valahol a tökéletesen megértjük egymást szinten megállapodnak. A kiejtésről viszont szinte egyhangú a vélemény (meg az öntudatlan visszajelzések), az tökéletes. (Andrés fogalmaz meg ezzel kapcsolatban különvéleményt, de aztán megpróbáljuk meggyőzni, hogy amiről ő beszél, annak nem akcentus a neve...)

Persze tökéletes akcentus, az meg micsoda? Mindenki máshogy beszél, ráadásul Spanyolországon belül tájegységenként is össze-vissza. A nyelvtanulókat bátorítandó én azt mondom - mondjuk, tapasztalatból - hogy egy idegen nyelv tökétesen homogénnek és autentikusnak ható, azaz ettől fogva homogén és autentikus kiejtését el lehet sajátítani. Az én elméletem szerint ehhez nem is kell az országban élni. Egy jó kis fonetika jegyzet kell hozzá, plusz egy minimális fonológiai összefoglaló. Aztán talán a tévé, rádió is segíthet, de sokat kell beszélni. Szerintem e nélkül rengeteg idő, és kint élés kell, hogy az ember minden hibába belefusson, és minden hibáját kijavítsák. Persze lehet mondani, hogy ez nem fontos, nekem az, szerintem az. Ahhoz viszont, hogy ez az akcentus tényleg minden pillanatban meglegyen: amikor fáradt vagy este, amikor hajnalban keltél, amikor váratlan helyzetbe kerülsz, vagy ideges leszel, ahhoz idő kell. És sok párbeszéd. Ahhoz pedig, hogy ne csak az ahogy mondod, hanem az amit mondasz is rendben legyen, nem is tudom. Talán egy kétnyelvű család.

Borres - Berducedo @ Picasa - (PicLens)





Tovább ([út] Borres - Berducedo) >