[út] Borres - Berducedo

Borresből kétfelé vezet az út. Az egyiket a zarándokok 90%-a választja. A másik a legősibb szakaszok egyike, a régi kórházak útja. Ruta de los antiguos hospitales. Erről az útikönyvek ilyesmiket írnak: rendkívül nehéz szakasz, bár kétségkívül csábító a látvány, nem ajánljuk. Vagy: ne vágjunk neki egyedül. Vigyünk élelmet, vizet, iránytűt stb. Előző este Santiago azt mondta, hogy ez minden camino összes szakasza közül a legszebb!

Nem nehéz kitalálni, hogy melyik utat választottam... Reggel látszott, hogy nem biztos, hogy köd lesz egész nap, ez bíztató volt. A műúton indultam, nem akartam az első ötven méteren egyből vizes lenni derékig. Aztán nem találtam meg a faluban a jelzéseket, nem is kerestem nagyon. Így megúsztam egy kis emelkedőt. Aztán befutottam Las Morterasba, ahol két idős hölgy visz egy bárt, mondta Falk előző nap. Vasárnap van, csak remélem, hogy nyitva találom. Hogy megtalálom, az nem kérdés, olyan sok ház nincs... És szerencsém van; ugyan nincs nyitva, de az egyik hölgy, látva, hogy ott téblábolok, gyorsan kinyitotta az ajtót, és mondta, hogy igen, nyitva lennének, de sajnos nem tud kiszolgálni, mert misére megy, az egyik rokonáért miséznek. Ittam volna egy kávét, vagy reggeliztem volna? Hát, igen, mindkettőt, meg vittem volna magammal pár dolgot az útra.

Gyorsan beszaladunk a boltba, és viszem, amit a néni ajánl, válogatni érzem, hogy tényleg nincs idő. Így aztán kb. 10 eurónyi édesség van a pulton – a néni az édességes polc előtt állt, abból nagy baj nem lehet –, amikor befutnak az autóval a rokonok. Pikk-pakk elpakolok, még elmagyarázzák, merre menjek tovább, aztán irány előre.

Így az addig határozottan öngyilkos missziónak tűnő út mérsékelten öngyilkos státuszt kapott. Kezdődik az emelkedő, tudtam, hogy ezen a napon sokat nem fogok lefelé menni. A teteje pedig 1200 méter körül. Az eső szemerkél, eláll, szemerkél. A szél fújdogál, amikor pedig az északi oldalra érsz, vagy egy hegytetőre, akkor fúj, de semmi komoly. A három az egyben kabátot ilyen időre tervezték, úgy tűnik. A szél, eső, ruha tökéletes harmóniában van, épp annyira esik, amennyit a szél még fölszárít anélkül, hogy az aláöltözetem nedves lenne. (A többiek visszatérően panaszkodtak este, hogy egész nap zuhogott rájuk az eső...) Az emelkedő csak az első kórházat elhagyva gyilkos - amikor ezt leküzdöm, meg is iszom a vizem felét -, a többi szakaszon a szeretett enyhe, közepes, monoton hegymenet. Az ígért látvány csak másodpercekre bukkan elő, néha, mire előveszem a kamerát vagy a fényképezőgépet, már semmi nem látszik, egy felhő eltakarja. Körös-körül mindenhol hegyek, és amit vártam: tizenpár kilométeren keresztül semmi. Semmi ember alkotta műtárgy, csak a növények, a víz, ridegen tartott szarvasmarhacsorda, egy kisebb ménes (ahogy ezek egy hegygerincen előbukkantak a ködből, az filmre való volt). A távolságot tartottuk.

Az eső közben elállt, néha napsütötte foltokat is láttam a szomszédos hegyeken. Aztán a szakasz végén megindultam lefelé, és belefutottam egy kisebb csordába. Ott ácsorogtak az ösvény közepén, meg pár tehén farral az útnak. Kerülni nem volt mód, hát egy darabig ott toporogtam idétlenül, tőlük három méterre. Néztek 1-2 percig, aztán levonultak az ösvényről, és néztek tovább. Mintha azt mondták volna, hogy: na, hülyegyerek, akkor most menjél! Montefurado után az úton gyakorlatilag egy 15 fős gulya delelt, borjakkal, bikával. Közöttük azért nem szlalomoztam el, kerültem kicsit. Később próbálkoztam a tehénszelidítéssel, nagyon lassú, egyenes mozdulatokkal lehet sikereket elérni. Az első hirtelen mozdulatra ugranak, és ha egy ötmázsás állat ugrik, az nem mindig jelent jót az álmoskönyv szerint sem.


A hegyen túl folytatom, a tovább után.

Lago előtt leültem a templom előterébe, átszerelni, erre szakadni kezdett az eső, azt hiszem, többet templom, monostor környékére nem megyek. Szerencsére megintcsak elállt, pár perc múlva. Ezután a szokásos hegyifalus bevezető szakasz, traktornyomok, sár, tehénszar, víz, eső. De megérkeztem.

Amit a szakasz nehézségéről írnak, az mind vetítés. Tudok legalább három nehezebbet mondani az eddigiek közül. Eltévedni nem lehet, egyértelműen a legjobban jelzett szakasz. Amit a szépségéről, nem tudom. Nekem így is nagyon tetszett, bár Valparaíso után már tényleg nem nagyon lehetett látni semmit. Este Andrés mondta, hogy ő már megcsinálta ragyogó tiszta időben is, de így jobban szereti.

Pár órával utánam befut Falk is, eltévedt. Aztán már nem fordult vissza, és ment másfél szakaszt, kb. 1100 méter szintkülönbséggel. Nem volt éppen friss, amikor megérkezett... Andrés be van sózva, a bárban, ahol a kulcsot átvette, behűttetett pár üveg sidrát, este átvonul az ötfős szakasz (Katja Tineóból az ötödik). Borresben tudtam meg Juan Carlostól, hogy mi is az az orujo (korábban a katalán urak emlegették, és gyanítom emelgették is sűrűn), és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy meg is kóstoljam. Az almabor ugyanis kedvet csinált a feleshez, sőt, Juan Carlos a végén még pár sört is rendelt. Itt nem a pincér, hanem egy sidra-csapoló mobilszifon adagol. Azt hiszem most hallottam először (bár elég hihetetlen, hogy így lenne), hogy azért töltenek olyan keveset egyszerre, mert azt meg is kell inni, amíg még habzik. Mert utána szörnyű az íze. Szerintem nem az.

Szóval nem szépítem, tisztességesen berúgtunk az este. Persze ennem megint nem igazán sikerült, a bárban nincs kaja, a 100 méterre található étterem pedig vasárnap délután bezár. (Ha nagyobb szerencsétek van, ajánlom, Juan Carlos jókat mesélt róla. laculpafuedemaría, máriavoltahibás a neve, hétköznap menüje is van. Amolyan innovatív hagyományos vonalat visz.)

Mivel harmadik napja visszatérő téma volt (és soha nem én hoztam szóba), mesélek kicsit arról, hogyan is beszélek spanyolul. A helyi népek a beszélgetés közben egyszer csak nagyon bájosan nagy lendülettel nekifutnak, hogy akkor elmondják, milyen jól is beszélek én spanyolul. Aztán megtorpannak, és hosszú másodpercekig tanakodnak, hogy hogyan is fogalmazzák meg, hogy azért ne legyen túlzó (nem, természetesen nem beszélek tökéletesen; négy év távollét és két év meg nem szólalás után furcsa is lenne), de ne legyen bántó sem. Aztán valahol a tökéletesen megértjük egymást szinten megállapodnak. A kiejtésről viszont szinte egyhangú a vélemény (meg az öntudatlan visszajelzések), az tökéletes. (Andrés fogalmaz meg ezzel kapcsolatban különvéleményt, de aztán megpróbáljuk meggyőzni, hogy amiről ő beszél, annak nem akcentus a neve...)

Persze tökéletes akcentus, az meg micsoda? Mindenki máshogy beszél, ráadásul Spanyolországon belül tájegységenként is össze-vissza. A nyelvtanulókat bátorítandó én azt mondom - mondjuk, tapasztalatból - hogy egy idegen nyelv tökétesen homogénnek és autentikusnak ható, azaz ettől fogva homogén és autentikus kiejtését el lehet sajátítani. Az én elméletem szerint ehhez nem is kell az országban élni. Egy jó kis fonetika jegyzet kell hozzá, plusz egy minimális fonológiai összefoglaló. Aztán talán a tévé, rádió is segíthet, de sokat kell beszélni. Szerintem e nélkül rengeteg idő, és kint élés kell, hogy az ember minden hibába belefusson, és minden hibáját kijavítsák. Persze lehet mondani, hogy ez nem fontos, nekem az, szerintem az. Ahhoz viszont, hogy ez az akcentus tényleg minden pillanatban meglegyen: amikor fáradt vagy este, amikor hajnalban keltél, amikor váratlan helyzetbe kerülsz, vagy ideges leszel, ahhoz idő kell. És sok párbeszéd. Ahhoz pedig, hogy ne csak az ahogy mondod, hanem az amit mondasz is rendben legyen, nem is tudom. Talán egy kétnyelvű család.

Borres - Berducedo @ Picasa - (PicLens)