[út] Padrón - Cádabo-Baleira

Reggel a maradékból remek rántottát ütöttem össze, a többiek addigra már gyalogoltak. Nyugodtan megreggeliztem, aztán kapkodva összecsomagoltam, mert ment az idő. De ha kilencre el kell hagyni az alberguét, kilenckor a küszöbön kívül leszek, ezt tudtam. Nyolc ötvenkor megjelenik Victor, az amatőr festő polgárőr, és kicsit morcos, hogy még ott vagyok, de megnyugtatom, hogy már csak elmosogatok, és itt sem vagyok. 8:58-kor kidobom a kukába a szemetet, és indulok.

Szép erdei utakon, közel a műúthoz haladok, és észreveszek egy újdonságot. Galíciában a jelzéseket szinte csak az elágazásokba teszik ki. És bizony, néha elég sokat gyalogol az ember nyílegyenesen vagy kacskaringózva két elágazás között. Ha bizonytalanok vagytok, szerintem a legjobb elmenni a következő elágazásig. Persze, ha van térképetek, jobb érzés úgy gyalogolni, hogy tudjátok, hogy az mondjuk 300 méterre van. A menetstílusomat ez a változás átalakította, szinte robotpilótával megyek, és csak a kereszteződésekben nézek föl jelzést keresve. Fura, hullámzó ritmusa van így az útnak. De működik a dolog.

Paradavella után van egy emelkedő, azon még átverekszem magam, de ha esik, jobban teszitek, ha mentek tovább a műúton. Az emelkedő után egy olyan sáros ösvény jön, amit két oldalról szederbokrok határolnak, kb. 200 méteren keresztül. Meggondolni a dolgot útközben már nincs sok értelme. Viszont később a jelzett út ötször-hatszor keresztezi még az aszfaltot, van lehetőség visszatérni. Térképpel még könnyebben, a a falu utáni első különálló ház mögötti kis ösvényen, például.


"Magyarország, az amerikában van?", kattints!

Aztán Degolada után, amikor épp egy lugasos ösvényen gyaloglok, szakadni kezd az eső. Eleinte nem nagyon ér, de míg átöltözöm, kicsit már elázok. Utána nézem egy percig, hogyan alakul át az ösvény patakká, meg hogy milyen lejtő következik, olvasom az útikönyvben, hogy a lejtő végén halálos emelkedő jön, és visszafordulok. Fölmászom a műútig, bekapcsolom az aszfaltcsíkkövető automatikát, és tíz kilométeren keresztül, gyakorlatilag megállás nélkül, esőben, végtelen unalmas szakaszt abszolválok, paliklászlósan szólva.

Ha nagyon akarnék, még mehetnék ebédelni, de Andrés mondta, hogy este főzni fog. Napi egy meleg étel néha több, mint elég... Öt körül befut az hospitalero pecsételni, vaskos gallego akcentussal, amikor mondom, honnan jöttem, megkérdezi: Magyarország, az Amerikában van? Mondom, hogy nem, Európában. Az EU tagja. Félénken beikszeli a papírján. Közben Juan Carlossal beszélünk kicsit a nyugateurópa-keleteurópa helyzetről, közben látom, hogy hospitalerónk stikában rak egy kis pipát az "Európa többi része" kockába is...

Semmittevés, bevásárlás, blogírás, tusolás a következő program. Kis uzsonna, majd Andrés elkezd főzni. Két nap egymás után, a második már nem hozza az újdonság varázsát, kisebb a sürgés-forgás a konyhában, mindenki csinálja a maga dolgát. Ahogy készül a sörös csirkecomb krumplival, leülünk beszélgetni, a séf úr rárivall Juan Carlosra, hogy ne egye meg a kenyeret, és hogy tegnap is megvárták, míg én elkészültem a vacsorával, most se egyenek addig! Kicsit összenézünk, de aztán jobb a békesség alapon csönd.

A sörös csirke jó, bár Eszti sült sörös csirkéje azért sokkal finomabb volt. A spanyol konyhákban a sütő nagy kincs. Talán a sebrayói alberguén kívül máshol nem is láttam. Mellé bor (vörös, itt ez a szokás) meg Casera ízlés szerint. Aztán úgy meglep az álmosság, hogy le is fekszem aludni, és alszom vagy nyolc órát egyben. Reggel tudom, hogy nem rúgnak ki nyolckor, nem is sietem el az indulást.

Padrón - Cádabo-Baleira @ Picasa - (PicLens)