[út] Lugo - San Román de Retorta

Reggel hétkor, az automatikus villanygyújtás után kikászálódik lassan mindenki az ágyból. Háromnegyed nyolckor már az utcán botorkálok. A tegnap elmaradt turistaköröket futom, fényképezek. Azért túlzásba nem esem. A városfalon belüli Lugo viszont kétségtelenül takaros, kellemes turistacsalogató. Ahogy viszont a falon kívülre kerülünk, jönnek a megszokott rondaságok.

A Miño folyón átkelve furcsa dologba ütközöm. A híd egyik végén megáll egy autó, és vár. Keresem a közlekedési lámpát (napok óta nem láttunk ilyesmit :), de nincs. Miközben átkelek, figyelem az autósokat. A túloldalon áll egy busz, mögötte egy másik. És egyszer csak ezen az oldalon megáll valaki. Aki még a hídon van, az áthalad, aztán jön a busz. Lenyűgöző! Működik, mert mindenki tudja, hogy ez így működik.

Megyek az eső felé, és sokáig nincs hol leülni, pedig, mivel megint figyelmeztettek, hogy San Románban nincs semmi, jól megpakolva araszolok előre. Az útikönyv az utolsó 16 kilométerről azt írja, hogy: hát, be kell vallanunk, ez bizony itt unalmasz szakas. E szakasz elején találtam még egy kis falut, ahol láttam, hogy van templom, legrosszabb esetben ott le tudok ülni reggelizni, gondoltam. A templom ugyan zárva volt, de nem messze tőle volt egy rohadó esőbeálló.


Reggeli, elmélkedés a paprikáról, elázás. Ez jön.

Megreggeliztem, bár valahol ott motoszkált a fejemben, hogy ez egy kicsit önbecsapás, hiába lesz könnyebb a zsákom, tulajdonképpen csak a tömegközéppontomat tolom előrébb, a köldököm felé... Finom Tetilla sajtot eszem, aminek a belseje már-már krémsajtra hasonlít. Mellé pedig egy olyan zöld paprikát, amit eddig csak Galíciában láttam. A Spanyolországban kapható paprikák közül ez hasonlít leginkább a magyar tv paprikához.

Érdekes, hogy míg például Magyarországon villámgyorsan meghonosodott a kaliforniai paprika (Almeríából) – aminek más értékét nem látom, mint hogy rasztafári színű ételeket lehet belőle csinálni –, Spanyolországban évtizedek óta ugyanazokat a fajtákat lehet kapni. A méregzöld „olasz” paprikát, ami hosszú, hegyes, a méregzöldsége változó, húsa közepesen vékony. E mellett a kaliforniaihoz hasonló, de másfélszer, kétszer nagyobb pirosat, és a Padrón paprikát kis csomagokban (ami néha csípős, néha nem). Területenként néha egy-egy fajtával (pl. a kaliforniaival) kiegészülve. Almeríában magyar tv paprikát is termesztenek, és exportálnak kis hazánkba, de a helyi piac ezekre a fajtákra nem tart igényt.

A reggeli utáni program természetesen az átszerelés, mivel elkezd esni az eső. Sokáig csak szemerkél, gyöngén szemetel, aztán, amikor már csak 3 kilométer van hátra, leszakad az ég, két perc alatt elázom. San Románba érve kicsit kuszák lesznek a jelek, de viszonylag egyenesen eljutok az alberguébe. Ami éppen akkor nyit, amikor odaérek. A lugói esethez hasonlóan 13-22-ig van nyitva, közben folytonos hospitalero jelenléttel. A hospitalero egy fiatal srác, négy hónapja viszi a helyet, Lugóból jár ki, autóval. Miután hallja tőlünk, hogy nem nagyon kell más zarándokokra számítania, kipakolja a mozgó irodát: kempingasztal, kempingszék, laptop. És elkezd valami stratégiai játékot játszani. Persze közben néha beszélgetünk.

Azt mondja például, hogy azért nincs felszerelés a konyhában (ami vadonatúj, az egész ház egy felújított kunyhó, kiegészítve e vizesblokkal, ötletes, szimpatikus), és Lugóban is ugyanez a helyzet, mert a zarándokok egyrészt nem ügyelnek az edényekre, másrészt nem mosogatnak el. A hospitalero pedig nem kötelezhető erre. Aztán kiderül, egy kislábos mégis van.

Hát, nem tudom. Az irúni, güemesi háziak fejében nem hiszem, hogy ilyesmi megfordul, nekik ez nem munka, pedig fizetést sem kapnak. Aki itt ül napi 9 órát, az gondolom igen. Mindenesetre Anrdés próbálja elmondani a zarándokálláspontot: egy konyha felszerelés nélkül, mintha nem is lenne. Mi pedig néha nem csak tejet szeretnénk melegíteni, hanem főzni. Dehát, ez van.

Közben szakad az eső, néha percekre megáll. A helyi önkéntesek még tákolgatják a környezetet, például a kerítést építik, natúrpalából. Amikor rákezd az eső, ketten beállnak a fa alá - lábuknál egy német juhász keverék -, egyikük beül a traktorba, és beszélgetnek tovább, mintha lenne remény arra, hogy pár perc múlva eláll az eső.

Én kihasználom a helyzetet, alszom, aztán blogolok, közben a hírrádiót hallgatom, időjárásjelentést várva. Meg csak úgy. Közben a házigazdánk mondja, hogy vasárnapig esni fog, és egyre többet. Ráadásul a sokéves átlaghoz képest idén nagyon keveset esett. Remek. Az imént benézett egy tehén az ablakon. :)

A közelben van egy taberna, kb. egy kilométerre visszafelé. Melegkaja nincs, de szendvicsek azt hiszem igen, ráadásul élelmiszerboltként is működik. Az imént kiderült, hogy pecsételni is lehet, de az esőben nem volt kedvem beugrani a vége előtt ennyivel. Meg nem is látom értelmét. De most ebben az esőben eszembe sem jut kimenni, ráadásul van nálam elég kaja. Szendvicset én is tudok csinálni. A Lugótól kötelező napi két pecsét nincs meg, de nagyjából sejtitek, mennyire érdekel a dolog. Ha nem kapok compostelanát, nem fogok sírva fakadni. De nem hiszem, hogy egy irúni indulás után ilyesmin szőrözne az egyház.

Este pedig Andrés híres hajszárítójával próbáltam előkészíteni a cuccaimat a holnapi etapra. Tino, az hospitalero szerint az, amit tervezek 34 kilométer körül lehet. Lélekben azért többre készülök. Már épp indulni készült, amikor elkezdtünk beszélgetni kicsit a másnapi variációkról, aztán a matéról, genetikáról, családfákról, gallego és magyar történelemről, keltákról. A végére aztán befutott Andrés is a tabernából. Más most nincs, megyek tusolni.

Lugo - San Román de Retorta @ Picasa - (PicLens)