[út] San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes (Sobrado de los Monjes)

San Románban a megbeszéltek szerint nem kell korán kelnem. Talán fél tíz is van, mire elindulok. Érdekes napnak ígérkezik, a hivatalos, jelzett út ma egyesül a franciával (ahogy a szállásgazdák errefelé szeretik megjegyezni, a francia egyesül a primitivóval, de egészen jól mondta Juan Carlos, neki aztán mindegy, melyik egyesül melyikkel, ha tízszer annyi néppel fog találkozni), viszont nem igazán fűlik a fogam ehhez, másfelé megyek. Andrés már lelépett Melide felé.

Ezen a vidéken több alternatív jelzett út is van, ezeken nem láthattok kagylós kilométerköveket, csak sárga nyilakkal jelzik a kerülőutakat, egyelőre. Az ajánlott út Friolig országút, aztán onnan valami félig jelzett, Sobrado dos Monxesig. Kerülőnek tűnik, és szeretném megnézni a római hidat is, ami az ellenkező irányban, legalábbis nyugatra van. Meg visszafelé nem megyünk, ugyebár.

A római út helyén vezet a nem hivatalos camino, a híd előtt egyesül a kagylóssal, amit Melidébe vagy Arzúába visz. A híd igazán nem mutatós, nem messze tőle egy felújított malom inkább. Onnan megyek 1-2 kilométeren keresztül a jelzett úton. Utána belövöm az egyenes irányt Sobrado felé, és belevetem magam a tanyasi Galícia világába. Folyamatosan keresem azokat az utakat a térképen, amelyek nagyjából az irányba visznek, és legalább egy másik útba torkollnak, vagy legalább egy másik út torkollik beléjük. A teljes utat előre megtervezni nagyjából lehetetlen, meg nem is érdemes, mert néha azért nem 100%-os a térkép. Rögtön az első pár kilométer után, egy mezőn kerítésbe botlok, kerítést mászni pedig azért nem akarok. Találok utakat, kaszálókon követek keréknyomokat, erdei ösvényeken bolyongok. Eközben döbbenek rá, mennyire keveset gyalogoltunk eddig valódi erdőben, valódi erdei utakon. Aztán kibukkanok egy faluban, gyakorlatilag egy patakmederben mászom föl az útig. Ez az egy kilométer egy kicsit kusza, előtte, utána ajánlom az utat!

A megszokottnál változatosabb tájon kívül még egy jellemzője lett a rövidítésnek, a kutyák. Ilyen kutyás szakaszom eddig még nem volt. Robbant néhány adrenalin bomba bennem aznap. Volt, hogy csak rohant felém két kutya egy udvaron. (A házak udvarán általában itt nincs kapu. Sőt, néha a falun átvezető utat is udvarnak álcázzák. A közösségi tulajdonokat viszont mindenhol akkurátusan körbekerítik...) A kapunál elfogyott a lendületük, szerencsére. Volt, hogy hiába krákogtam, köhécseltem, a vakarózásban elmerült kutya csak öt méterről vett észre, és kicsit idegesen reagált. Viszont ott volt a gazdája, és azonnal rászólt. A legmélyebb élmény viszont az volt, amikor egy telek mellett ballagva egyszerre négy-öt kutya kezdett el ugatni, és három meg is jelent a telekhatáron. Szépen ballagtam tovább, ők követtek, és közeledett a telek sarka. Ami egy kocsifelhajtó volt. Egy leonbergire, kaukázusi pásztorra hasonlító (nem biztos, hogy vannak ilyen fajták, nekem ezek jutnak most eszembe), kb. derékig érő kutya, szép komótosan megelőzött a telken belül, majd szépen szembejött velem az úton. Mindenféle bizonytalanság, hezitálás nélkül. A jelenlétével egyértelműen jelezte, hogy itt ő a főnök, joga van ellenőrizni, és ellenőrizni is fog. Abban a pillanatban nem tudom, mi fordult meg a fejemben, szépen fölemeltem félig a karjaimat, megálltam, és vártam. A kutya odajött, megszaglászta a kezemet, a karomat, utána mondtam neki, hogy akkor én tovább mennék, elindultam szépen, lassan, ő pedig elengedett. Az egyik kisebb kutya még morgott rám egy kicsit, de miután látta, hogy a főnök elengedett, hagyott békén.

Később pásztorkutyák ugattak rám távolról és közelről; egy tanyánál szintén gondom akadt a tovább haladással, de ilyenkor mindig megállok, megnézem a térképen, van-e kerülő, hátha addig előkerül a gazda, és leállítja a jószágot. Itt is így történt. De erre a szakaszra is ajánlom a botot.

Egy különlegessége volt még a szakasznak, nem láttam egyetlen templomot sem. Legalábbis a sobradói monostor templomáig. Az eső természetesen megjött, de a nehezét egy buszmegállóban vészeltem át, sok kedvem nem volt esőben gyalogolni. A szemerkélő, néha elálló, néha meginduló könnyű zápor már belefért. Aztán, 15 kilométerre Sobradótól megtaláltam egy jelzést, és elkezdtem követni. Zöld és sárga nyilak voltak, ahol ellentétes irányba mutattak, a sárgát követtem, egészen hosszú ideig. Elektromos kerítéssel körbevett magán ligeterdőkbe is bevezetett, látszott néha, hogy nagyon régen pakolták föl a nyilakat, de ott voltak, és egyértelműen jó irányba vezettek. Egy idő után a hivatalos jelzéssel is egyesültek volna, de olvastam az útikönyvemben, hogy az út falvakon vezet át, kicsit kerültem, nyugatabbra csatlakoztam az országúthoz. A templomot már messziről hallani, de meglátni elég meghatározó élmény. Sobrado nem nagy város, de sok étterme, szórakozóhelye van. A monostor környéke viszont olyan komoly nyomot hagy a városon, szinte rátelepszik, nem lehetett eltéveszteni a célt. És az utolsó kilométerek aszfaltja is tolt előre finoman, jó volt megérkezni. Végül 37 kilométer körül teljesítettem az egyik legérdekesebb szakaszt.


Viszontlátás megint. Erre inni kell! :P


A szállást a régi monostor épületében alakították ki, a fogadtatás kedves. Mivel ezt az alberguét nem a Xunta üzemelteti, nem teljesen világos, hogy mennyit és hogyan kell fizetni, de azt hiszem, kötelező az önkéntes adomány. Nyugtát itt viszont nem adnak. Megérkezem, tusolok, mosok, és teregetés közben belefutok Juan Carlosba, aztán Falk is előkerül. Már éppen előkészítik az esti főzőcskét. Egy malagai-valenciai csapat is csatlakozik, egy német sráccal együtt. Juan Carlos spanyol tortillát készít, előételnek kis kolbász, sült Padrón paprika zúzott sóval megszórva. A többiek spagettit főznek. Csipegetünk mindenből. És megismerek egy hirtelen irsai olivérre emlékeztető helyi bort, az albariñót. A lelkesedés nagy. Utána Anselmo, a valenciai srác megbeszéli a főszerzetessel, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválra való tekintettel ne zárják be a kapukat este tízkor. Kivonul a csapat egy helyi bárba. Előtte megint előkerül az akcentus-téma. Kedves, hogy egy latin-amerikainak (vagy kanárinak) félszigeti spanyol a kiejtésem. Egy malagainak valahonnan északról való. Egy navarrainak pedig baszk.

Érdekes, hogy az északi úton egy kicsivel, ha nem is sokkal már többen járnak. A többiek azt mondják, hogy a primitivo nehezebb, ezért kevesebben választják. A szálláson félház van, kb. huszan alszunk. Néhány ismerős arc is felbukkan, egy német házaspár, például.

De vissza a bárba. A dalfesztivállal mérsékelten foglalkozunk, beszélgetünk, szóval tartjuk néha a pultos lányt. Kóstoltam egy Bailey’s-hez hasonló, de annál finomabb, orujóból készült likőrt is. Fél kettő előtt picivel felfedezzük az „utolsó utáni” szót spanyolul is. :) A visszaúton Falk lemarad kicsit, és valahogy lefejeli a falat, az alvás késik, Belokyval rendbe tesszük a fejét az alberguében. Kettőkor már ágyban is vagyok.

San Román de Retorta - Sobrado dos Monxes @ Picasa - (PicLens)

Mivel ez nem jelzett út, szintvonalas térképet is mellékelek. A szerzői jogi kérdések miatt ezt a térképet nem én csináltam, hanem találtam a neten. A Sobrado környékén felbukkanó pontozott vonal a hivatalos camino del norte (camino de la costa) útvonal.