[út] Sobrado dos Monxes - Santa Irene

Az este kint felejtett ruhák reggelre természetesen nedvesebbek, mint voltak, megint plusz egy kilót cipelek majd, amíg ki nem süt a nap. Pedig ma kifejezetten érezni is fogom, azt hiszem. Reggel egy aragón házaspár kérdezi kíváncsian, hogy a bánatba jutottunk be olyan későn a szállásra, ők szinte rohanva vacsoráztak, hogy tízre visszaérjenek. Szépen kell kérni, itt működik, máshol nem feltétlen.

Utolsóként startoltam megint, de gyanúm szerint többen egyből a szemközti kávézók felé vették az irányt. Én nekiláttam, de borzasztó lassan ment, fáradtan a kevés alvás miatt, a sok aszfalt miatt fájó lábbal. Aztán már annyira nem tetszett a dolog, hogy megálltam, átszereltem a zoknijaimat, ettem egy kis csokit, pár kanári banánt, ittam egy kis Aquariust. Ez volt a mai felszerelésem, soha korábban ilyesmit nem vittem magammal, nem ettem (a csokin kívül, persze). Közben utolért a malagai-valenciai hármas, egy darabig együtt mentem velük, aztán szinte éreztem, ahogy sorra indulnak bennem a motorok, sebességet váltottam, és nekifutottam az útnak Boimortóig.


Iránytűvel, erdei utakon tovább.


Egy kellemes szakasz után viszont megjött az aszfalt, de kitartottam a város utánig, ahol ettem megint, kiteregettem a vizes cuccokat... És elolvastam az útikönyvet. Boimortóból a hivatalos út Arzúába vezet, de azt mondták, hogy jobban járunk, ha Santa Irenébe megyünk, kisebb albergue, közelebb Santiagóhoz. Ehhez viszont Boimorto után az első tíz kilométert aszfalton kell gyalogolni, a leírás szerint. Ötig bírom. Azután ledőlök az út mellett egy fa alá egy szép zöld mezőn. Kb. húsz percig pihengetek. Közben az egyik elhúzó autó jó hosszan dudál, biztos viccesnek tartja.

Vannak keresztutak, de mind ugyanolyan aszfaltos. Aztán egy kilométer után, a Bosques Naturales főhadiszállását elhagyva balra meglátom az első földutat, gyors térképellenőrzés, és jön a zöld lámpa. Az utat, amit innentől bejártam, nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. A többiek elbeszélése szerint a félhivatalos út szinte végig aszfalt volt. Hosszban is kicsit több, mint az enyém. Sikerült szinte nyílegyenesen az alberguéhez találnom. Az előző nap jól vizsgázott módszert alkalmaztam, belőttem Santa Irenét, és próbáltam utakat választani, a megfelelő irányban.

Az aszfalt után főleg telepített eukaliptusz- és fenyőerdők között gyalogoltam, erdészeti utakon. Néha művelt területek mellett. Ezeket mindig ragadozó madarak pásztázták előttem. Pár kilométer után megint átléptem a civilizáció határát, egy Pena nevű faluba botlottam, amiben csodaszép, de a szétesés előtt álló elhagyott kőházakat láttam. És nem messze, egy templomot, ahol elcsíptem egy vasárnapi körmenetet is. Egy faluval odébb a nem hivatalos sárga jelzést is megtaláltam, és egy darabon követtem, de nagyon úgy festett, hogy ismét az aszfalt lesz a főszereplő, ismét váltottam, ismét eukaliptuszerdőkben gyalogoltam kilométereket. Kutyák errefelé is voltak. Pont. Meg egy pár perccel korábban született borjút is láttam. Az erdészeti utaknak egy komoly hátránya van, gyakran derékszögben metszik egymást, ha nem megfelelő irányban vezetnek, cikkcakkban kell gyalogolni. Itt viszont mintha zsinóron húztak volna Santa Irene felé. Aztán természetesen eleredt az eső, de az az igazi poncsós eső volt, semmi nagyon komoly. Az utolsó kinézett ösvény nem volt a helyén, kissé csalódottan gyalogoltam a célponttól egy kilométerre. Elértem az országutat, néztem kicsit az elhúzó autókat, aztán megfordultam, és három méterre tőlem ott volt az albergue.

Ami a francia út léptékével mérve valóban kicsi, a maga 36 helyével. És viszonylag fölszerelt konyhával. Ami innentől fogva szinte megszokott lesz. De nem főzünk, kelet felé egy kilométerre két bár is van, elindulunk vacsorázni. Útközben elmegyünk Santa Irene másik alberguéje mellett, ami történetesen zárva van, vasárnap lévén. Rövidesen kiderül, hogy a két étterem közül az egyik szintén nem nyit ki vasárnap, a másiknak pedig nincs konyhája ünnepnapokon. De a főnök gyorsan összeüt nekünk valamit. Ami csillapítja az éhséget, különösebb egyéb élményt nem okoz. De azért örülünk neki. A végén egy ”dugó” orujo, aztán még egy, a ház ajándéka. Utána még letelepedek a közös helyiségbe, hogy írjak, de helyette egy perui és egy barcelonai sráccal meg Falkkal beszélgetünk egy sort. Mindenféléről, de leginkább a francia útról, meg az északiról. Azután pedig bárányok helyett az autóúton elhúzó autókat számolom, egy darabig. Falk szerint kettő körül már alig volt forgalom. Amikor ágyat kerestek, érdemes erre is gondolni.

Sobrado dos Monxes - Santa Irene @ Picasa - (PicLens)

Mivel ez nem jelzett út, szintvonalas térképet is mellékelek. A szerzői jogi kérdések miatt ezt a térképet nem én csináltam, hanem találtam a neten.