[út] Santa Irene - Santiago de Compostela

Reggel az alattam alvó úr már hat körül fölkel, majd egy bő órán keresztül pakolászik az ágyban. Elkészülök én is, közben a szokásomhoz híven kihasználom, hogy minden kiürül, felszabadulnak a radiátorok, a teregetők. Kicsit szárítkozom. Majd elindulok. Megyek, mint a gép, kicsit a lábaim is jelzik, hogy ez nem a megszokott tempó, aztán a GPS is megerősít, nagyjából hatos az átlag. De könnyű a terep, és az előttem újra és újra fölbukkanó zarándokok is húznak előre folyamatosan. Lavacolláig, kb. másfél óra alatt annyi embert előztem meg, amennyit összesen megismertem az északi úton. Nem túlzás, legalábbis nem nagy. Négyesével, ötösével sétáltak, itt már látni mindenféle lábbelit, a sportcipő a leggyakoribb. Mész, előzöl, „¡Buen camino!”, „¡Buen camino!”, „¡Buen camino!”. Az északi úton zarándoktól nem is igazán hallottam, sokkal inkább a helyiek mondták. Itt viszont ez köszönés.

Lavacollánál aztán az út szinte keresztezi a leszállópályát, rögtön ledobom a cuccot, és bő háromnegyed órán keresztül táncolok a szemerkélő esőben, egy leszálló repülőt várva. Közben nagyjából mindenki elmegy mellettem, akit korábban megelőztem. Ha negyed órával korábban érek oda, éppen elcsípek egyet, így viszont, bár hallok közben három felszállást, a következő leszállásig csak ingerszegény köszöngetés zajlik. (Erről eszembe juthatna valami komoly bölcsesség, például az előző nap Juantól, a perui sráctól is hallott „Minél lassabban mész, annál tovább érsz el.” kaliberű mondás, de nem jut.) Néhányan még megállnak, de türelmetlenebbek nálam. Én viszont, kezemben a kamerával, az észak-északnyugati égboltot kémlelve mászkálok föl-alá. És jön az A320-as, forog a kamera, az egyik legjobb 15 másodperces snittet eredményezi a várakozás. Komolyan, megérte!

Utána gyönge esőben gyalogoltam tovább, megállni már csak Monte de Gozón állok meg, írok egy SMS-t, pecsételek, megyek tovább. Utána pedig megelőzök egy hatos csoportot, apuka, anyuka, két gyerek két öszvéren. :) Állítólag tevén is végigment valaki a francia úton, de más állatot addig nem láttam. A hegyről már meg kellene látnom a katedrális tornyait, de sok időt azért nem töltök a keresgéléssel. (Még a hegy előtt találkozom az első kagylót, tököt, botot áruló szuvenírbolttal. Fordul egyet a gyomrom...)

Megérkezés, katarzis nélkül.


Valamiért azt gondoltam, hogy ahogy megérkezem a városba, hatalmas sárga nyilak, kagylók fogadnak mindenhol, szinte hunyorogva kell majd követnem a jelölt utat. Hát nem. Inkább ösztönösen, néha más zarándokokat követve jutok a belvárosba. Először a székesegyházhoz akarok eljutni, csak utána a szállásra. Volt egy olyan elképzelésem, hogy délre, a zarándokmisére, legalábbis a végére odaérek, hátha összefutok az egy nappal előttem járókkal. A lavacollai táborozás miatt viszont szépen lecsúszom erről. Így jártunk... (Még egy érdekesség: a szakaszon fölbukkan egy új, nem hivatalos jelzés, egy kunkori végű kék nyíl, ez jelzi a visszautat, Santiagóból Oviedóba, valószínűleg az északi úton, nem tudom pontosan.)

Kicsit ücsörgök a téren, nézelődöm, aztán az útikönyvemben olvasom, hogy a Seminario Menor épületében működik a hivatalos zarándokszállás. Cím? Az minek?.. Benézek a zarándokirodába, kígyózó sorban várnak a többiek a compostelára, majd holnap, gondolom, és megkérdezem, hogy van-e címe az alberguének. A kislány először nem érti, miért kérdezem, és lerajzolná nekem az utat a térképemen, de miután megmutatom, hol is van a térkép, megérti miért örülnék jobban a címnek. Egy percig(!) keresgél(!) az interneten, aztán halleluja: Rúa Belvis s/n, az utca végén található, gyakorlatilag.

Egy internet kávézó előtt összefutok Belokyékkal, együtt ballagunk ki a szállásra, ahol, először az út során, sor fogad. Leperkáljuk a 9,50-et, kapunk egy ágysorszámot, és irány a második emelet. Az emeleten kb. 100 ágy lehet, egy étkező, tusok, vécék, nem nagyon tudom mihez hasonlítani, talán egy börtönhöz, de nincsenek rácsok. Nekem egy ötágyas szobában jut hely, ami horkolás szempontból is előnyös, ráadásul nem mászkál át rajtam a 15-30 ágyas szobák népe (én rajtuk). Az alagsorban mosókonyha, fizetős internet, tévé asztalra szerelt távirányítóval. Ennyit nyújt a hely, nem kevesebbet, nem többet. A szomszéd ágyon Falk agonizál, teljesen kicsinálta a lábait, sorolja, hol és miért hibázott, de látszik rajta, hogy nem tudja folytatni.

Aztán valahogy Andrés is előkerül, este együtt megyünk vacsorázni. (Indulás előtt, mint valami mágikus elem a történetben: kicsit széthullik a bal cipőm. Láttam én ezt jönni, hogy ezzel a csúnya anglicizmussal éljek, tulajdonképpen már miután megvettem, elgondolkoztam, hogy nem túl praktikus a fölépítése. Mindenesetre kis áthidaló megoldásokkal összetákoltam, úgy látszott, tartani fog.) Mivel a Gato Negro és az Orella is zárva, a Trafalgarral megelégszünk. Csipegetünk a gőzölt feketekagylóból, a polipból gallego módra, főtt sonkából, a végén jön a Santiago torta. Melléjük pedig Ribeiro fehérbor. Mesés az egész. A polipról nekem csak rossz élményeim voltak korábban, rágós, ízetlen valamiket ettem a Földközi-tenger partján. Ez egészen más, omlik a szájban, és bár nem mondom, hogy beleszerettem, a kis tapadókorongjai kifejezetten finomak, és az állaguk is jó. A többi meg elmegy, elfogy. A feketekagylók is kétszer akkorák, mint amihez szoktam. Vacsora után pedig alvás.

Santa Irene - Santiago de Compostela @ Picasa - (PicLens)