[út] Valdediós - Oviedo (Uviéu)

Hogyan is kezdődhetne jobban egy nap, mint szemerkélő esővel, és 200 méter szintkülönbséggel, egy kilométeren belül. Ahogy mászok fölfelé, a látótávolság is csökken szépen.

Aztán egész nap váltakozik az eső, és a tiszta idő, a végére az eső erősít és győz. Valami ilyesmire számítok Galíciában, csak a dézsából öntős fajtára. Mentem Oviedo felé, kicsit annak a reményében is, hogy megint találkozom a többiekkel, kicsit a város is húzott. Furcsa, hogy errefelé – gyanítom önkormányzatonként – nagyon változó a jelzések minősége. El Berrónban például 20 méterenként több nyíl is fogad, és olyan egyértelműek, hogy lehet menni a robotpilótával. Oviedo előtt pedig ötszáz métert is lehet gyalogolni jelzés nélkül. Valahol meg is fogadtam a saját korábbi tanácsom, visszafordultam, és négyszáz métert mentem az előző jelzésig, aztán ugyanott előre, még ötven méterre ott is volt a következő kagyló. Az útikönyv is elég pontosan leírta az esetet. Gondoltam ennyit hozzáfűzök a tanácsaimhoz.

Érdekes, szinte tanösvény az út első fele, tulajdonképpen az is, egy toponímiai kör, a településnevek eredetét magyarázzák a táblák, persze a hozzájuk való turisztikai információkkal. Asztúriában, legjobb tudomásom szerint nem hivatalos nyelv az asztúr(iai), itt ezért tüntetnek olykor a helyi népek. Baszkföld óta nem láttam megmozdulást, Oviedóban ismét. A bable a madridi népek szerint olyan, mint valami rosszul beszélt spanyol, és nem is biztosak benne, hogy nem csak egy dialektus. De én, azt hiszem, azt tanultam az iskolában, hogy önálló nyelv. Bár az életben sehol nem találkozni vele, csak a néhol kétnyelvű, néhol átfestett közúti táblákon, meg a megmozdulásokra felhívó plakátokon.

Sós víz a földből, édesvíz az égből.

Szóval, iszom egy pár kortyot útközben a pozu salauból (pozo salado), ami egy forrás valahol Vega de Sarriego környékén, 300 méter magasan, a tengertől vagy húsz kilométerre, a vizének összetétele mégis szinte pontosan megegyezik a tengervízével. Lehet benne kanári-szigeteki ráncos krumplit főzni.

Aztán nem elengedett kutya, nem is munkagép vagy tüntetés állja egy kanyarban az utamat, hanem egy bika! Falu közepe, hirtelen úgy meglepődtem, hogy a kamerát sem tudtam elővenni. Nincs sok tapasztalatom a szabadon mozgó bikákkal kapcsolatban, a Toldit olvastam, képes feldolgozását láttam a Daliás időkben (Gémes Józseftől), úgyhogy maradtam egy helyben. Aztán kiderült, hogy egy udvarról mennek éppen a tehenek a legelőre, és nem a gazda zárja az utat és a sort, hanem a bika. Embernek nyomát sem láttam. Az utolsó tehén után pedig szépen ment a bika is a mellékúton felfelé. A kocsisor meg megindult, velem együtt.

A végére tisztességesen megázva futottam be a szállásra. Azt már korábban hallottam, hogy csak hétkor nyit, de szerencsém volt, a katalán csapat elintézte, hogy az esőre való tekintettel korábban beengedjék őket. Az utolsó előtti ágy így az enyém lett. Beszélgettem kicsit az hospitalerával, mesélt az előző napokról, hogy mennyien szoktak lenni. Kevesen. Kedvesen meg is engedte, hogy maradjak még egy napot, kaptam kulcsot, másnap a cuccom is maradt a szálláson.

Este még kicsit körülnéztem: könyvvásár, salsa koncert a parkban, a szemerkélő esőben táncoló párok. Aztán este szinte mindenki ismerős, a katalán öregek úgy fogadnak, mint valami régi barátot, mintha már lemondtak volna rólam. Látszik, hogy a primitivo már komoly dolog, mindenki tervezgeti a másnapi etapot. Én nem, az asztúr konyháról álmodom. Mit is szeretnék enni másnap...

Valdediós - Oviedo @ Picasa - (PicLens)