[út] Tineo - Borres (Bourres)

Tineóból természetesen megint utolsónak indultam, mintha csak garanciát keresnék arra, hogy senkivel se találkozzak az úton. Ma nem is találkozom. Akik ugyanott kezdtek, a rossz idő miatt végül nem is ott állnak meg, ahol én. Akik pedig igen, azok Bodenayában éjszakáztak. Rövid az etap, tehát, huszonpár kilométer, én érkezem elsőnek, kivételesen. Az alberguét zárva találom, kissé elkeseredve leülök a lépcsőre, elkezdem az útikönyvet olvasni. És, végre hasznos információt találok benne: kulcs az ajtó mellett fölakasztva (egy dobozban, teszem hozzá én, ami határozottan perselynek néz ki).

Az út szép erdőkön vezet keresztül, főleg az első szakasz, de nincs hol megállni, leülni, pihenni kicsit. Amikor az obonai monostort jelző táblákhoz érek, bár nem esik útba, követem a jelzéseket. Hátha lesz egy pihenőhely. Nem is csalódom, a romos monostor mellett találok padokat, asztalt, le is teszem magam, előpakolom az útikönyvet, egyebeket. Aztán elkezd esni az eső. Érdekes, hogy nem a vízről veszem észre (egy fa alatt ülök), hanem a zajról, amikor szakadni kezd. Szép komótosan összepakolok, és egy félreeső épületszárnyban megvárom az eső végét, megreggelizek, olvasgatok. Szerencsére ez is csak futó zápor.


Ebéd, vacsora, új társaság.

Az útikönyvemben külön kiemelt Herminia házához túl korán érkezem, nem ugrom be ebédelni. Ekkor még azt terveztem, visszajövök este, nincs messze a szállástól (de, messze van). A hegyi falvakban néhol hiába kerestek bárokat, boltokat. Máshol, Campiellóban például több is van. Errefelé a bár, bolt, panzió, étterem néha egybeforr. Míg a bár, az étterem nem drága, a bolt a városi szupermarketekhez képest csillagászati árakkal dolgozik.

Juan Carlos, aki utánam érkezik a szállásra, mondja, hogy Herminiánál evett egy zarándokmenüt. Csak sorolja a fogásokat (4 fogás, plusz desszert...) egymás után, és mondja, hogy alig bírt fölállni utána. Lehet, hogy ez Herminia taktikája, ugyanis meg is lehet nála szállni. Az árat nem tudom, a zarándokmenü tíz euró. Még Campiello után láttam egy házat, ami emlékeim szerint hasonlított az alberguéhez, félszeg közeledtemre ki is jött egy néni eligazítani. Aztán beszéltünk egy sort, nem nagyon akarta elhinni, hogy tényleg gyalog jöttem egészen Irúnból. Meg azt is mondta, hogy így egyedül unalmas lehet. Mindezt olyan akcentussal, amilyet még életemben nem hallottam, szerintem nem bablét beszélt, hanem spanyolt, csak erős asztúr kiejtéssel, de alig bírtam követni. Nem is hiszem, hogy minden egyes gondolatát fölfogtam.

Mivel azt terveztem, hogy este visszamegyek a bárba, be sem vásároltam, csak mostam, és utána ledőltem aludni, rámtört az álmosság. (Előtte még rájöttem, hogy a rádiómnak csak a csatornakeresője nem működik, szépen lépegetve találtam pár helyi adót, figyeltem egy darabig az időjárásjelentést, aztán meguntam.) A szieszta után befutott Falk, a német srác Oviedóból, és kezdett kialakulni a vacsoratársaság. A lustaság győzött (Juan Carlos határozottan állította, hogy ha lemegyek, nem hiszi, hogy föl tudok jönni egy vacsora után. Főleg nem cuccal.), nem mentem vacsorázni, fönt ettünk az alberguében, összedobtuk, amink volt. Sonka, kolbász, sajt, kenyér, bor, olajbogyó fogyott. Közben megegyeztünk, hogy de nehéz is a zarándok élete. Falk pedig harmadszor jár a primitivón, megoszt velünk mindenféle hasznos és haszontalan információt.

Tineo - Borres @ Picasa - (PicLens)