[út] Fisterra - Cee

Igen, a beharangozás szerint ennek a szakasznak Fisterra – Corcubión (San Roque) névre kellene hallgatnia, de nem hallgat. Részletekről később. Az esti pontossághoz hasonlóan reggel is megjelenik hospitalerónk, és vendéglátósan szólva, elkezdi a hátunkra pakolni a székeket, vasárnap, reggel nyolckor ki vagyunk rúgva. Mondanom sem kell, minden üres, halott, csak a szemközti bárban gyülekeznek a zarándokok, de én nem, kicsit ismerkedem a várossal, zsákkal a hátamon. Egészen szép, szomorú időben. Muxíához képest határozott turisztikai lehetőségeket látok, a régi város egészen csinos is lehetne, akár. A tegnapi aszfalt után még nem akarok indulni, messzire nem jutnék, közelre meg minek korán érkezni.

Inkább beülök reggelizni, megint blogírást tervezek, de felbukkan a német srác és a barátnője Negreirából, leülnek hozzánk. Már a hazautat tervezgetik, a buszmenetrendről elég ellentmondásosak az információik, de az látszik, hogy nem egyszerű eljutni a városból sehova. Közvetlen buszok talán nincsenek se Muxíába, se Santiagóba. Azt is mesélik, hogy tegnap láttak valakit, mellig vizesen, el volt vágva a térde, és azt mondta, hogy átkelt a folyón. Volt egy tippem, ki lehetett... Közben a szomszéd asztalnál is összegyűlik a társaság, Zsanett éppen Johnt korholja, amiért már reggel tízkor egy pohár sört rendel. John meg csak vigyorogva bök az asztalunk felé, azon két szép pohár albariño virít. Becsszóra az öregektől láttam Castro Urdialesben, hogy így kell...

Reggeli után ciber kávézó, ott találom az előző esti Die Toten Hosen rajongó tűzgyújtónkat, aki rövid ideig az eltűntek listáját is megjárta. De ezek szerint meglett. Meséli, hogy is tűnt el, közben ismerős arc jelenik meg az ajtóban, Peter. Együtt indulunk ebédelni a Don Percebesbe, ami állítólag egy kiváló tengeri kajás étterem. Jönnek is utánunk a spanyol családok, el is hiszem... Peternek (négy éve) visszatérő vendégként protekciója van, neki akkor is van napi menü, amikor egyáltalán nincs. Például ma. Ismét polipot csipegetünk, másodikként pedig, alighanem párolt tőkehalat kis főtt krumplival, picit megvariálva. Nem esek hanyatt a dologtól, de a sok marha és gallego leves után azért kis öröm. És a desszert: orujo torta. Kicsit a sajttortához hasonlító, törköly ízesítésű hideg tortaszelet. Finom.


Ember a vízben, és Corcubión: köszönöm a „vendéglátást”.

Majd elfelejtettem, Peter ebéd közben seggigérőhajú hippi korszakából mesél az LSD élményeiről. Ezeket még azelőtt élte át, hogy én megszülettem. Riszpekt! :D És kiderül, igen, ő átkelt a folyón. Nem úgy, ahogy én próbáltam, botra támaszkodva, hanem a zsákját kézben tartva, a lépőköveken. Valahol, kicsit félút előtt esett bele a vízbe, akkor vágta el a térdét is. :) Szerencse, hogy nem törte össze jobban magát. Valahogy sikerült talpra állnia a mederben, és a zsákját sem engedte el (ami vízálló belső huzatos), és folyásirány szerint a kövek alatt átgyalogolt a mellig érő vízben. A túlparti kis faluban egy ácsorgó nénike nemzetközileg könnyen értelmezhető gesztusokkal adta tudtára, hogy szerinte Peter nem normális. És valóban, az átkelés után, ahogy mesélte, nem a jóleső „megcsináltam” érzés lett rajta úrrá, hanem az „ott is maradhattam volna”. Megegyezünk, hogy valószínűleg a mederben, de cipőben gyalogolva lett volna egy fokkal könnyebb az átkelés. Nekem is volt egy ilyen érzésem, de nem akartam 18 kilométert csuromvizes cipőben gyalogolni, köszönöm.

Eközben lassan megtelik az étterem, fölszabadítjuk az asztalt, és három körül elindulok Corcubiónba. A többiek szépeket meséltek róla, hajt a kíváncsiság. A várostól egy kilométerre sincs az első, és az egyik legnagyobb fisterrai strand, rövid, egészen rövid hezitálás után már fekszem is a homokban, zenét hallgatok, és élvezem a - kicsit szeles - jó időt. Fürödni most nincs kedvem, négy körül megint úton vagyok.

Ez a szakasz hivatalosan csak egy irányba jelölt, visszafelé már nem vezetnek az érkező zarándokok sem. Egész délelőtt folyamatosan érkeztek Fisterrába, talán, ha néggyel-öttel találkozom, az út elején. Viszont a legjobbkor jöttem rá, hogy ezek a szakaszok a térképemen vannak, a jelzések hiánya miatt nem tévedek el. Egészen az alberguéig. Kicsivel hét előtt megtalálom az albergue nyilát, és követem szűk egy kilométeren keresztül, ránézek a térképemre, valami nem kóser. Corcubión a másik irányban van. Visszafordulok. Kis kevergés után leérek a városba, onnan már látom Ceet, de az ottani albergue nem érdekel, meg is kérdezek valakit, megvan az irány: ismét hátra arc. Útközben egy néni meg is állít, részletesen leírja hol az albergue, belém hasít a felismerés, majdnem egy órája mentem el mellette. De most már mindegy, megnézem.

Nyolc után pár perccel meg is érkezem, alighogy belépek, mellém, elém lép egy korosabb hölgy. Köszönök szépen, mondom kedvesen, mi járatban. A válasz egy kérdés: honnan jöttem? Fisterrából. Erre: nagyon sajnálja, de nem. Kiül az értetlen döbbenet az arcomra, tényleg nem értem: mi nem? Abból az irányból nem. Nem hiszek a fülemnek, 1100 kilométer alatt sehol nem hallottam ilyesmit (nyilván, nem visszafelé mentem, de mások igen). Csatlakozik egy öregúr, és először elkezdi mondani, hogy nem normális, hogy visszafelé megyek, és nem normális, hogy ilyen későn érkezem. Mondom neki, hogy én követem az útikönyveim, azok szerint mindkét irányban bejárható az út, ráadásul szeretném bezárni a háromszöget Olveiroáig. Meg így ebbe nem nagyon mennék bele, mi normális, mi nem az... Erre azt találja mondani: miért nem megyek inkább busszal? Az is nagyon szép. Megintcsak reagálni sem tudok, nem hiszek a fülemnek. Talán kinyögök valami olyasmit, hogy nem akarok busszal menni.

Hogy miért ilyen későn? El is tévedtem, majd lementem Corcubiónba, onnan jöttem vissza. - Dehát Ceeben is van albergue! - Igen, de én ide jöttem (később mondom is, miért). Mindezt még mindig az ajtóban állva, hátamon a zsákkal! És megkezdődik a vallatás...

– Hol aludt?
– A fisterrai alberguében.
– Nem mondták ott, hogy hol vagyunk? (Korábban elhangzott egy olyan kérdés is: nem mondták, hogy ebből az irányból nem fogadnak be? Kérdem én, miért mondták volna, hol az albergue, ha nem fogadnak be? Mindegy, apróság.)
– Nem kérdeztem, azt terveztem, hogy maradok még egy éjszakát.
– De nem lehet két éjszakát maradni.
– Tudom, ajánlottak szállásokat a városban. De annyi szépet hallottam erről az alberguéről, kíváncsi voltam rá.

Ebben a pillanatban fölbukkan Katja, integet, én is köszönök neki. A hölgy, aki akcentussal beszéli a spanyolt, azonnal neki szegezi a kérdést: Mikor láttad utoljára? Katja kotorászik az emlékei között, én kijavítom, de a lényeg, még a primitivón, legalább két hete. Mesélem neki, hogy hallottam róla mástól, hogy együtt gyalogoltak. Picit beszélgetünk. Erre kapok egy esélyt, úgy tűnik: na, adjam oda a zarándokútlevelem. Nem a fisterrásat, a másikat. Megintcsak nem értem. Közben az úr folytatja: Igen, igen, szépeket mondanak. Igen, az alberegue önkéntes, de bele kell számítani a vacsora és a reggeli árát is. (Micsoda? Önkéntes? Kell? Borzasztóan hangzik.)

És elkezdik szajkózni, hogy mi nem a Xuntától vagyunk. Ez az egyesület alberguéje. Nem mondom nekik, hogy nekem aztán édesmindegy, kinek az alberguéje. Mindig is az volt. Közben kezd leesni, hogy az öregúr azt képzeli, én azért jöttem ide, hogy megússzam a 15-20 eurós hostal árat, és én itt nem fogok fizetni.

Közben a háziasszony elkezdi mustrálni a zarándokútlevelem, ellenőrzi a dátumokat, a pecséteket. Erre már kezd fölmenni bennem a pumpa. Ugyebár még mindig talpon állok, a zsákom csak azért nincs a hátamon, mert levettem, hogy kivegyem belőle a credencialt. Mondom méltatlankodva, hogy nem vagyok turista, túl vagyok minimum ezer kilométeren, Irúnból indultam, és ez az utolsó előtti napom. – Igen-igen, de egészen biztosnak kell lennünk. (Miben, könyörgöm? Hogy dobni fogok pénzt a kasszába? Hogy nem vagyok szipuzó KMK? Hogy nem szarok a padlóra? Döbbenet.) Ezen a szűrőn úgy tűnik megbukom, ugyanis a hölgy föláll, és kimegy. Valahogy az az érzésem, hogy akárhány szűrőn átmentem volna, mindig lett volna még egy. A végén talán a szonda is előkerült volna. Csak, hogy lehessen valamire hivatkozni. Arra ugyanis, hogy nincs üres ágy, egy pillanatig nem hivatkoznak.

Kettesben maradok az öreggel, aki int a társalgó felé, hogy itt már a többiek a vacsorához készülődnek. És hogy ezt így nem lehet... Erre mesélem neki, hogy igen, voltam már ilyen alberguében, ami hasonló normák szerint működött. De nem, nincs még egy ilyen albergue, ami önkéntes lenne, vacsorával, reggelivel, nincs ilyen az egész francia úton. Most már én is fölcsattanok, hogy mit tudom én, mi van a francián, az északiról jöttem. És mutatom neki a pecsétet az asztalon heverő útlevelemben, mondom az albergue nevét, helyét. (Egyébként most mondok hármat: Güemes, Zenarruza, Bodenaya...) Látom, hogy kezd kicsit elbizonytalanodni. Meg is kérdezem: - Akkor most kidobnak az utcára? - Nem tudom.

Bravó. A néni valószínűleg telefonált Ceebe, és mivel azt mondták neki, hogy van üres ágy, további ismerkedés helyett csak annyit mondott, menjek oda. Tehát este negyed kilenckor kidobtak egy „albergue de peregrinos” névre hallgató intézményből, különösebb koherens indoklás nélkül. Én megköszöntem szépen a szíves vendéglátást, elköszöntem, és mentem Cee felé (az egyetlen emberi gesztus, amit kaptam a tíz perc alatt az volt, ahogy az öregúr elmagyarázta, hol keressem a szállást, addig úgy kezeltek, mint valami gyanúsítottat), tovább.

Bő fél óra alatt oda is értem, kicsit keveregtem a városban, kérdezősködtem. Kedves volt, ahogy egy idősebb és egy fiatalabb nőből álló párost megkérdeztem, tudják-e, hol van az albergue, a fiatalabbik mosolyogva mondta: hát a felnőttképzőben. Az idősebb nyugalmát megőrizve mondta kedvesen: de mivel nem tudja, hol van a felnőttképző, elmagyarázom. :) Még két segítséget kértem, és naplemente előtt, tíz körül meg is érkeztem. Szerencsém volt, éppen volt ügyeletes a polgárőrségen, eligazított. Ő is mondta, hogy mivel sok panasz volt a hajnalban kelőkre, a kaput csak reggel nyolckor nyitják. Négyen vagyunk, a többiek már ágyban. Meleg víz nincs, túlélem. A fisterrai homok még a bőrömön. Nem baj, lecuccoltam, és kimentem kicsit sétálni, friss levegőt szívni, megnyugodni. Azért kicsit dolgozott bennem az ideg. Öt hét után, ezer kilométer fölött megkaptam az első igazán negatív élményt, megalázó volt, semmi köze ahhoz, amit megismertem, megéltem egészen addig. De aludtam rá egyet, és továbbléptem, van rengeteg szép élmény, szép emlék, ami fontosabb nekem ennél.

Fisterra - Cee @ Picasa - (PicLens)