[út] Cee - Olveiroa

Hiába mondta tegnap a polgárőr kolléga, hogy csak reggel nyolckor nyitják a kijáratot, a francia trió már negyed nyolckor menetfelszerelésben. Amikor szóvá teszem ezt a kis részletet, félmosollyal, magabiztosan mondja egyikük, hogy napersze, kinyitják ők azt korábban. És így is van, nincs is ezzel semmi baj. Én viszont várom, hogy föltöltődjön a masina (csak reggel vettem észre, hogy van konnektor), aztán boltba indulok, valami reggelit és útravalót vennék. Kilenc is elmúlt, amikor majdnem nekiszaladok egy fotocellás ajtónak, és nem én vagyok az egyetlen, utánam egy perccel az oldalbejáratnál akad fönt valaki. A következő ábécé is csak fél tízkor nyit. Szokatlan élmény látni, hogy az élelmiszerboltok még nincsenek nyitva, a bárok viszont igen. De találok egy másikat, amiben már van esélyem beszerezni a napi gyümölcs-/édesség-/húsadagomat. Először találkozom a paraguayo nevű lapított őszibarackkal.

Elindulok, a domboldalban utánam szól anya és lánya, Santiago felé megyek? Mert akkor ne erre menjek, ez az út visszavisz a városba. Köszönöm, elindulok visszafelé. 15 másodperc után megint utánam kiabálnak, az is. :) Nem akarózott megtalálnom az igazit, alighanem, mert éreztem, hogy emelkedni fog. Hosszan, és jócskán. Korán indultam, a térkép mellett (amin tényleg ott az útvonal, csodás) még egy segítségem van, a szembe jövő zarándokok. Köztük egy japán csapat, már kicsit szétszóródva, nyitottan, mosolyogva, jókedvűen. Ez a szakasz sincs jelölve visszafelé, de a kardinális pontokon azért ott vannak a sárga nyilak. A nap tűz, idefelé Hospitalnál olvastam, hogy Ceeig nincs lehetőség enni, inni, tehát a következő 15-20 kilométeren nem lesz bár. Megyek tehát fölfelé, szemben velem a többiek, de nincsenek sokan. Az utolsóval délután kettőkor találkozom. A terep elég unalmas, kis változatosságot a kis pihenő és kápolna adják, nagyjából félúton, ott egy német lánnyal beszélgetek egy sort. Ahogy sokan mások, ők is szállodai szobát foglaltak Fisterrában, az utat lezárandó „megérdemlem” alapon.

Szóval semmi különös, Hospital előtt egy kis saras szakasz (ahhoz képest, hogy három napja nem esett, mi lehetett itt korábban...), néhány kilométer aszfalt, és az ismerős utolsó kilométerek visszafelé. Szép, nyugodt levezető szakasz lehet ez a másik irányban. Viszont Muxía felé sokkal hatásosabb, ahogy fölbukkan az óceán. Itt már mesziről kéklik.


Az utolsó kutyakaland, és magyarok! Kattints!


Az Olveiroa előtti utolsó buszmegállónál megtalál az egész út legijesztőbb kutyás élménye. Mesziről látom, hogy egy ház kapujában ott táborozik az eb. Figyeljük egymást, és úgy döntök, hogy nem masírozok el előtte, egy elágazás van a ház előtt, inkább kerülök 20 métert, és oldalt megyek el, a ház mellett, gondolom. Így is lesz, de ahogy a kerítés sarkához közeledem, nekem ront a kutya. Olyan lendülettel, és úgy vicsorogva, hörögve, hogy megáll bennem az ütő. Persze, megáll a kutya is, de tőlem másfél méterre, nem többre. Termetre is pont akkora, hogy felé mozogni már nem nagyon van kedvem, ijesztek szóval, de mégis közelít hozzám. Közben rájövök, hogy kezemben a kamera, tényleg azt vizionálom, hogy kameratussal fogok kutyát ütni... Aztán, ahogy fordulnék, tolatnék vissza, hogy mondjam neki, ne legyenek kétségei, vissza fogok jönni érte, eszembe jut, hogy le is filmezhetném. Ekkorra persze az állóháború miatt enyhült a nyomás, éreztem már, hogy ebből sem lesz kutyaharapás. Ahogy emelem a kamerát, ő elkezd hátrafelé sandítani, nem tudom, hogy hallott-e valamit a házból, én nem láttam odabent embert. Mindenesetre egy lépés ide, egy oda, és már szalad is vissza, a posztjára, a felvétel elmarad...

Kettőre érek Olveiroába, lerakom a zsákom a csinos kis sorba, és eszem ágában sincs a tűző napon ücsörögni, megyek az étterembe. Éppen időben, hogy elcsípjem Arguiñanót, amint a Besame mucho-t énekli a tévében, és csinál egy ehető héjú feketekagylót, amit megkóstolnék szívesen. A szállodában a már ismert kapkodás, jönnek a zarándokok, a helyi munkások, az üzletvezető lány meg szaladgál ide-oda, és elnézést kér.

Fél négyre fölballagok, az hospitalera fura gesztussal fogad, de aztán megbeszéljük, hogy megyek visszafelé, az nem kizáró ok... Újabb meglepetés, két napja új szabályok léptek életbe a zarándokok prioritását illetően. Ennek megfelelően esélyem sincs, hogy bekerüljek. A kevés kilométert gyaloglók csak a többiek után, a visszafelé haladók pedig csak du. öt vagy hat után kerülhetnek sorra. Eközben megérkezik John is, ő Muxíából gyalogolt vissza. Különösebben nem érint meg minket az eset, de erre már neki sincs szüksége, úgy dönt, másnap inkább buszozik velem Santiagóba. Ötig eltöltjük az időt a bárban, elmélkedünk, azután fizetünk és lepakolunk a konyhában (az albergue konyhájában). Tusolás után fölmegyünk a fölső bárba, érdeklődni a buszokról (az alsóban nem helyiek dolgoznak), három lehetőségről beszélnek: Nyolc kilométer séta Baíñasba, de nem tudni, mikor és mennyi busz van. Hét kilométer séta reggel, délkeletre A Picotába, onnan nyolckor megy busz. A 3. variáció volt a meggyőző, 7:30-kor indul busz a bár elől Cee-be, onnan meg valahogy eljutunk Santiagóba.

Az étteremben vacsoráztunk, azt mondtam, ha még egyszer gallego leves az első fogás, a másikat választom. De a vegyes salátát csak nem mertem, így hát gallego leves, sült marha lett a vége, házi flannal. Utána hosszú beszélgetős este, a blogdeficit ismét nőtt. A háziasszonyunk a régi ismerettségre való tekintettel minden másra, amit fogyasztottunk, meghívott minket. Közben kiderült, a szálloda árképzése is elég rugalmas, érdemes lehet alkudni. Majdnem elfelejtettem, 6 hét után magyar szót hallottam délután, két kedves lány érkezett, amíg csalódottan várakoztam az albergue előtt. Sokat nem beszéltünk, végül. Az estét megkoronázandó még egy négyfős magyar társaságnak segítettem elrendezni a kártyás fizetős gondjait az étteremben, magyarinvázió volt... („De szépen beszélsz spanyolul.” :P) Aztán még a főnök úr hívott volna meg a tolmácsszolgálatért egy pohár borra, de tudjuk, hol a határ (copyright by Mészi), várt a konyhakő. Ahol már három kolléga aludt csendesen.

Köztük egy portugál srác (végig azt hittem gallegóul beszél, ezek szerint az északi portugált lehet, hogy értem), aki mesélte, hogy délután, amíg várakozott, valaki kidobott egy papírfecnit a mellette levő kukába. Kicsit ránézett, megforgatta, egy Negreira-Olveiroa buszjegy volt. :) Széép.

Cee - Olveiroa @ Picasa - (PicLens)